4. évad 8. fejezet

 Rémálmom volt. Életem legszörnyűbb rémálma egy ismerős autó hátsóülésén kezdődött. Otthonillat töltötte be a légteret, és amikor a tekintetem találkozott a visszapillantó tükörből engem kémlelő zöld, meleg szempárral, a felismerés kínkeserves méregként terjedt szét a mellkasomban. A szívemből indult, és lassanként megbénított.

 A mi kocsinkban ültem. Apa vezetett, az ujjával a kormányon dobolt, holott semmilyen zene nem szólt. Mellette anya foglalta el az anyósülést, üde parfümje vanília és mandarin illatával töltötte be az utasteret, s vele együtt a mellkasomban tátongó űrt. Nem néztek rám. A szívembe markolt a felismerés, hogy talán nem is tudják, hogy itt vagyok.

- Apa! - szólítottam meg, de nem válaszolt, csupán felhangosította a rádiót. A hangfalakból kiszűrődő vad, gyors klasszikus zenétől kirázott a hideg. Utáltam. Ahogy ő is. Nem értettem, miért hallgat ilyesmit.

- Rick, akkor Melnél rakj ki, oké? - kérte anya szokásos, nyugodt és végtelenül kedves hangján, holott a zene indokolta volna, hogy felemelje a hangját. Mégis, minden szavát tisztán hallottam. A fülemben csengett, megbénítva az agyamat.

- Ahogy parancsolja, felség - incselkedett apa, de a következő sarkon felhajtott az autópályára. Sokszor mentünk át Melanie-hoz, és határozottan emlékszem, hogy sosem az autópálya felől közelítettük meg a környéket, ahol lakik. Nem volt rá szükség.

 Melanie ősidők óta anya legjobb barátnője volt, habár én annyira nem voltam oda a nőért. Kiskoromban féltem is tőle. Úgy öltözött, mint egy hippi, vörös, a világ négy égtája felé meredő hajkoronája pedig méginkább zilált hatást keltett nála. Gyerekkoromban mindig Mrs. Trelawney-nek hívtam, mert szakasztott úgy nézett ki, mint a Harry Potter jósnője. Remélem, nem sértődött meg.

- Rick, nem kanyarodtál le! - kapott észbe anya, amikor a fejünk fölött elsuhant a város határát jelző tábla.

- Csak egy kis kerülő - legyintett apa, majd a gázra taposott, és megelőzött egy kamiont.

- Tulajdonképpen hová is mész? - vonta kérdőre anya.

- Elhozom Kass PSP-jét. Múlt héten vittem el javíttatni Seattle-be, megnézem, hogy haladnak. Azóta kész kell legyenek azzal a kis szarral - elmosolyodtam, mert eszembe jutott, mennyire utálta a kis, elektromos kütyükhöz fűzött imádatomat. Christopher és én azonban sportot űztünk abból, kinek van több ilyen játékszere.

- És ha nem? Nem úgy volt, hogy telefonálnak, ha elkészültek, nem? 

- Majd megfenyegetem őket - villantott egy ravasz félmosolyt anyára, akinek erre minden kétség eloszlott az arcáról. Gyakran láttam tőlük, hogy így rendezik el a vitáikat. Anya nagyon sok mindent elnézett apának, ha csak rámosolygott, mert abban a mosolyban minden benne volt; szeretet, törődés, minden, amit anya iránt érzett, és emellett nem számítottak olyan apróságok, hogy nem hajtotta le a vécéülőkét, vagy elfelejtett elmosogatni, holott megígérte.

 Jobban belegondolva végre felismertem valamit, amiben anyára hasonlítok. Csodáltam a türelmét, amivel apa felé irányul - aki néha különösen gyerekes tudott lenni -, de alighogy felidéztem Ronan ravasz, kisfiús félmosolyát, megértettem.

 Mindenki azt mondja, hogy apára hasonlítok, ami teljes mértékben igaz, kivéve, hogy extra lusta vagyok, és a helyében biztos nem vettem volna a fáradtságot, hogy átfurikázzak a szomszéd városba a lányom kütyüjéért munka előtt.

 És akkor bekattant valami. Én nem voltam ott aznap. Délelőtt volt, tehát suliban voltam. Szeptember tizenharmadikán. Hétfőn. Aznap, amikor az igazgatónő kihívott óráról. Aznap, amikor megtudtam. Azon az elcseszett napon, az egész eddigi életem értelmét vesztette. Amikor minden 180°-os fordulatot vett. Az autóbaleset napján.

- Nem - adtam hangot a gondolataimnak, hogy értelmét veszítse az egész, de a kocsiban ülők nem hallottak meg. A szürke Chevrolet kitartóan haladt előre az autópályán, anya pedig a körmét tanulmányozta. Azelőtt két nappal rakatta fel az új, lila-ezüst mintás műkörmét. Nem. Nem. Nem. 

 A zene felerősödött, a hangjegyek fojtogattak, betöltötték az elmémet, átjárták, megbénították a testemet, a mellkasomban táncoltak. A műszerfal órájára vetült a tekintetem. 10:33. Nem. Nem. Nem. 

 Lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem, de a mellkasomat hátrafeszítő nyomás éreztette velem, hogy apa felgyorsított, és ahogy ismertem, átlépte a sebességhatárt. Remegve pillantottam ki az ablakon. Rajtunk kívül senki sem tartózkodott az úton. Rajtuk kívül. Nem. Nem. Nem. 

 Figyelmeztetni akartam, hogy állítsa meg a kocsit, ameddig még lehet, de egy hang sem jött ki a torkomon. Meg akartam emelni a karomat, hogy beleöklözzek az ülésbe, de nem tehettem semmit. Ez volt a legrosszabb. És ezt, tudat alatt már az elejétől fogva tudtam. Ahogy azt is, hogyan fog mindez végződni. Nem tehetek semmit. Valami elszakadt bennem. Üvöltött, tombolt, ordított, sikított, de senki sem hallotta meg. A szemem sarkából láttam, hogy egy fekete árny suhan át a kocsi előtt, és apa elrántja a kormányt. Átszakítják a szalagkorlátot. Zuhannak. Robajló, kínkeserves csattanással becsapódnak. A kocsi háromszor fordul meg a tengelye körül, mire végül megáll. Apa feje hátravágódik, anya már nincs az autóban. A szélvédő és az anyósülés felőli ajtó kiszakadt. A zene alábbhagyott. Lassanként minden eltűnt. Csak a sötétség maradt. És a maró, kínzó, mindent elsöprő bűntudat. 

 És akkor felébredtem. A sikításom még visszhangot vert a fülemben, a következőt viszont elnyomtam a párnába. Szaggatottan vettem a levegőt. Ahogy a képek összeálltak a fejemben, hirtelen kitört belőlem. Hangosan felzokogtam, és a könnyek másodpercek alatt eláztatták az arcomat. 

 Én tehettem az egészről. Ha aznap apa nem megy el Seattle-be, talán ma is élnének. Nem emlékeztem rá. Talán nem akartam rá emlékezni. Helyette mindvégig hazudtam magamnak, és az ismeretlen tettes irányába tanúsított gyűlöletem mindent elzárt.

 A faliórára vetült a tekintetem. Fél nyolc. Az első két órám lyukasóra. Nem tudtam, hová mehetnék addig, de otthon nem maradhattam. Magamra rángattam pár utamba kerülő ruhadarabot, és igyekeztem elmenekülni. Az utolsó öt métert futva tettem meg a kocsimig, és alighogy becsaptam az ajtót, a gázra tapostam. Fogalmam sem volt róla, hová tartok, de a lábam és a kezem tudta. 

 Gyorsítottam. Addig nyomtam a gázpedált, amíg már zsibbadt a lábam, hátha a fizikai fájdalom elnyomja a lelkit. Mintha ezzel elmenekülhetnék a rámnehezedő bűntudat elől. De úgy éreztem, sosem fog megszűnni. 

 Mire észbe kaptam, már egy kísérteties, zord kerítés magasodott előttem. A temető kapui. Szinte kiestem a kocsiból, mielőtt benyitottam volna a sírkertbe. A levegőben ködfelhők úsztak, megnehezítve a közlekedést. Megsemmisülten lépdeltem a sírok között, a szél föld és művirágok szagát hozta felém. A gyász és az elfeledett fájdalom emlékeztetőjét. A halál szagát. 

 Egy sírkő előtt megtorpantam. Marie Elizabeth McCeightly sírja előtt. Újra itt. Nem tudom, miért van az, hogy minden egyes megoldhatatlan helyzet során ide menekülök. Igaz, még csak egyszer fordult elő ezelőtt, de mégis... ha ide jöttem, az megnyugvással töltött el. De nem eléggé. A bűntudat súlya olyan erővel nehezedett rám, hogy összerogytam alatta. Letérdeltem a szürke, márvány sírkő elé, és ismét folyni kezdtek a könnyeim.

 Szólásra nyitottam a számat, de nem tudtam, mit mondhatnék, és a tudat, hogy egy sírkőhöz akarok beszélni, megijesztett. Ahogy sok minden mostanában. 

- Nem lett volna szabad meghalnod - jöttek a szavak mégis. - Túl sok kérdést hagytál nekünk. 

 Eszembe jutottak a levelek. Marie naplórészletei. 

- Bárcsak meséltél volna ezekről. Bár érteném, mi folyik itt - suttogtam. Hogy magamnak-e, nem tudom. Hogy vártam-e választ? Nem tudom. Egyet tudtam: hogy nagyon jól jönne most a segítsége. 

 Nem néztem az órámra, de talán órákat is eltölthettem a temetőben, azzal, hogy üres fejjel bámultam. De a gondolataim újra és újra ugyanoda kanyarodtak vissza. Az autóbalesethez, a levelekhez, és az álmomhoz. Vajon mi lesz a következő? 

 Végül a telefonom ébresztője riasztott fel, és ébresztett rá, hogy ideje mennem. Feltápászkodtam, és még egy utolsó pillantást vetettem a sírra, mielőtt elhagytam volna a temetőt. A szemem megakadt valamin, amit eddig nem vettem észre. A sír előtt egy csokor virág díszelgett. Összeráncoltam a szemöldököm. Rég nem jártunk erre, de ez határozottan friss volt. Talán Ed meglátogatta az utóbbi időben. Vagy Adrian jött ki rendbe rakni a sírt. Bár amennyi időt töltött a munkájával... Nem tudhattam biztosan. Megráztam a fejem, és futólépésben hagytam magam mögött ezt a hátborzongató helyet.

***

 Eléggé kizökkentem a külvilágból, mert alig sikerült beérnem a terembe csöngetés előtt. Nem is sikerült. Szerencsére a tanárok nem a pontosságukról híresek. Kivéve Matthewt. Szoktatnom kell magam ehhez a névhez, ha már egyszer a mostohanagybácsim lesz. Feltéptem az ajtót, és anélkül, hogy bárkire ránéztem volna, átsiklottam a padok között, és levágtam magam az egyetlen üres helyre, hátra, az ablak mellé. Ráébredtem, hogy azt sem tudom, milyen óra van. Észrevettem Ed-et, aki a terem legtávolabbi sarkából bámult rám, meglepetten. Felállt, hogy elinduljon felém, de abban a pillanatban Mr. Santivanez is megérkezett, hogy megkezdje az órát.

 Nem tudtam figyelni a szavaira, de egy mondatára mégis felkaptam a fejem. 

- Ma új diák jön hozzánk, és elvileg bármelyik percben megérkezhet.

 A terem minden oldaláról özönlöttek a kérdések, és elindult a találgatás.

- Fiú vagy lány? - kérdezte Stephanie. 

- Remélem, ő nem szívódik fel... - morogta Nikole a bajsza alatt, és tudtam, hogy Mike-ra céloz. Mike a halála eltűnése előtt kiiratkozott az iskolából, anélkül, hogy bárki is tudott volna róla. Semmi nyomot nem hagyott maga után. Santa Cruzban az ilyen esetek kirívónak számítottak, ezért a diákok azóta is emlegetik. Engem nem különösebben érdekelt az ekörül generált felhajtás.

 Azonban, amikor nyílt az ajtó, akaratom ellenére is felkaptam a fejem. 

- Jó napot, elnézést a késésért, még el kellett intéznem pár dolgot az igazgatónál. - A mély, mégis lágy hang beköltözött az elmémbe. És lassan az új fiú körvonalai is. Fekete, pávásan fésült haja enyhén az arcába lógott, még jobban hangsúlyozva fekete szemeit. Egy fekete csőnadrágot viselt, fekete pólóval, és igen, fekete tornacipővel. Első látásra is mély nyomot hagyott az emberben, de amit utána mondott, azt sosem fogom elfelejteni. Azért, mert ez a név örökre megváltoztatta az életem, és azért is, mert ismertem ezt a nevet. 

- A nevem Cam. Cam O'Conell.