4. évad 6. fejezet

 Ed

Amikor kinyitottam a szemem, az első dolog, amit megláttam - amit érdemes volt látnom -, ő volt. Később vettem csak észre, hogy egy kórházi szobában vagyok. A rideg, fehér falak, az EKG csipogása... minden stimmelt. Csakhogy nem kéne itt lennem. Halottnak kéne lennem. Bár egyáltalán nem akartam ezt. És most, hogy ő itt van, már nem is számít. 

 A tekintete elnyűtt volt, mint aki régóta gubbaszt itt. Amikor kinyitottam a szemem, felélénkült egy pillanatra. Megkönnyebbülten elmosolyodtam. Megremegett a szája széle. 

- Hogy érzed magad? - állt elő a lehető legközhelyesebb kérdéssel, holott tudtam, mindkettőnknek máson jár az agya. A fejem zúgott, de nem számított. Emlékeztem. Ő mentett meg, mikor olyan orbitális idióta voltam, ahogy általában. Ismét megmentette az életemet. De mit keresett ott? Bekattant valami, és nem bírtam visszafojtani a vigyorgást. Érez még valamit irántam. Különben mit keresett volna a házamban? Ha nem érdekelném, nem jött volna el idáig, hanem rögtön az előszobában megfordul. Vagy el sem indul.

- Te még szeretsz engem... - nyögtem ki, és ismét elvigyorodtam. Egy másodpercig bámult rám, aztán...

- Te... te rohadék! Mégis mit képzeltél, mit művelsz?! Eszednél vagy? Te kibaszott seggfej! Mi lett volna, ha nem hívom a mentőket!? Annyira bepánikoltam, hogy nem tudtalak meggyógyítani... Mi lett volna, ha nem sétálok el a házatok előtt, és hallom azt a csörömpölést?! Ha nem hallatszik ki a nyitott ablakon?! És... te mi a francot képzelsz magadról?? Mi...? 

- Csak mondd ki, kérlek. - Igyekeztem nyugodt maradni, de a szívem ezerrel zakatolt. Megremegett a szája felé, és a tenyerét az arcomhoz emelte. Megkeményedett a tekintete, és egy hatalmas csattanás kíséretében pofon vágott. Meg se nyikkantam, de azért meglepett. Az arcom még mindig égett, amikor megszólaltam: 

- Csókolj meg - kértem nyugodtan. Dühös rám. Nem akarta, hogy meghaljak. Szeret. 

 Láttam, hogy elgondolkozik a dolgon. A tekintete elfátyolosodott, és imádkoztam, hogy az a könnycsepp bent maradjon. Nem bírom elviselni, ha sír. A tenyerét ismét az arcomhoz emelte, és egy pillanatig azt hittem, kapok még egyet, de abban a pillanatban közelebb húzódott hozzám, és összeért a homlokunk. Az ajkait néztem. Lehunyta a szemét. Semmi másra nem vágytam, mint hogy megcsókoljam. 

 Hirtelen émelyítő hányinger fogott el. Gyorsan eltoltam magamtól, és jobbra hajolva kiadtam magamból a gyomrom tartalmát. A kórházi ágy mellé oda volt készítve egy vödör - ezek szerint felkészültek erre az eshetőségre. 

 Megtöröltem a számat, majd megsemmisülten meredtem magam elé. Úristen. Elbasztam a hangulatot. Volt annyi eszem, hogy ne próbálkozzak újra. Hogy lehetek ekkora szerencsétlen?!

- Szóval... - Megköszörültem a torkomat zavaromban. - Mióta vagyok itt? 

- Fél napja. Alkoholmérgezést kaptál, és kimosták a gyomrodat. - Úgy tűnik, nem eléggé. - És fertőtlenítették a sebedet - nézett megrovóan az alkaromat borító fehér kötésre. Még mindig haragszik rám. Érthető. 

- Milyen nap van ma? - kérdeztem. 

- Hétfő reggel. 

- De akkor...

- Innen megyek suliba. - A kórház fekete faliórájára pillantott. Szóval a nap hátralevő részében az ott vánszorgó perceket fogom bámulni. Nélküle. - Most mennem kell.

- Köszönöm, hogy bejöttél - néztem mélyen a szemébe. Elkapta a tekintetét. Lassú léptekkel az ajtóhoz sétált, majd kinyitotta.

- Missy! - Megtorpant és hátrafordult. A tekintetéből vívódás és félelem tükröződött.

- Igen?

- Mi lesz kettőnkkel? - kérdeztem. Elcsuklott a hangom.

- Nem tudom, Ed - sóhajtott fel -, kell egy kis idő. 

 Bólintottam, mire kisétált a szobából. Az ajtócsukódás tudatta velem, hogy egyedül maradtam. És ennyire még sosem voltam egyedül.

***

Kasey

Hétfő reggel késésben voltam, így magamra kaptam a fekete, szaggatott farmeremet és egy fehér blúzt, továbbá egy aranyozott, bizsu nyakláncot, melynek a medálja kulcsot formázott. Az obszidián medál előtt sosem hordtam nyakláncot, és már megszoktam az érzést, hogy valami lóg a nyakamban, de azt az erőt, és biztonságot semmi sem pótolhatja. 

 Vörösesszőke hajamat meghagytam a maga természetességében, így hullámokban omlott a vállamra. Felkaptam a barna bőr maxi táskámat, a bőrdzsekimet, és kiléptem a házból. 

 Ronan épp abban a pillanatban gurult be a felhajtóra, és dudált. Tegnap este küldött egy sms-t, hogy értem jön. Elmosolyodtam, majd feltéptem az anyósülés felőli ajtót, és elfoglaltam a helyem. Azonnal megcsapott a friss óceánillat. Egy futó csókkal üdvözöltük egymást, majd miután elhúzódtunk, észrevettem a visszapillantó-tükrön fityegő kék bilétát.

- Óceános autóillatosító? - vontam fel a szemöldökömet. Ronan bosszúsan viszonozta a pillantásomat. Nevetnem kellett. 

- Öt éve nem volt ilyen hideg tél Santa Cruzban. Vagy egyáltalán... tél? - kezdett bele ismét a szitkozódásba, de egy csókkal belefojtottam a szót. Aztán így maradtunk öt percig. 

- Milyen volt a hétvégéd? - kérdezte, emlékezve, mennyire be voltam parázva pénteken. 

- Jó. Sőt, jobb, mint amire számítottam - mosolyodtam el. Utólag be kell vallanom, jól esett elszakadni egy kicsit, és máshol lenni. A két nap alatt egyszer sem jutottak eszembe a névtelen feladójú levelek, és a két legjobb barátom közötti feszültség. Miket beszélek? A feszültség szó koránt sem elég ahhoz, hogy leírja ezt a borzalmat. Bűntudatom volt, amiért nem kerestem őket, hisz legutoljára péntek délután, suli után találkoztunk. Jamie-vel vasárnap reggel elmentünk futni, és kiderült, hogy rengeteg közös témánk van, így remekül elvoltunk. Jó volt. Másnak érezni magam. Mert amikor vele voltam, úgy éreztem, egy másik ember lehetek, és mégis önmagam. Fura érzés volt. Elszakadni mindentől. A sidhe látóságtól, és minden természetfelettitől. 
De most újra itt a - néha fájdalmas - valóság. Ronan-nel az első óránk nem volt közös, ezért elindultam megkeresni Missy-t és Ed-et. A barátnőmet egyedül találtam, épp a büféből sétált kifelé egy csokis croissant-tal a kezében, de hozzá sem nyúlt. Elég volt egy pillantást vetnem az arcára, tudtam, hogy megint történt valami. És a péntekiek ellenére biztos voltam benne, hogy valami más is áll a háttérben. A tekintetemmel Ed-et kerestem, de nem volt a közelben. Ha végiggondoltam, ráébredtem, hogy egyetlen alkalommal sem láttam őket a másik nélkül. A suliban. Kivéve a napot, amikor Ed nem jött suliba, és a szemembe hazudott, amikor a sérüléseiről kérdeztem. Vajon megint történt valami szörnyűség?

 Intettem neki. Először észre sem vett, simán elsétált mellettem.

- Hahó! - lengettem meg a kezeimet az orra előtt. Az az arc semmi jót nem tartogatott a számomra. A tekintetét elhomályosító ködfátyol csiga lassan foszlott szét, és legalább egy percébe telt, mire elöntötte az arcát a felismerés. Bár még mindig kételkedtem benne, hogy fizikailag és szellemileg is velem van-e.

- Megismersz még? - kérdeztem kedvesen, de megrovóan.

- Aha, izé, szia - derült arca fáradt mosolyra. - Milyen volt a hétvégéd? - kérdezte, s egy pillanatra elöntött az érzés, hogy minden rendben van. De nem dőltem be az álarcnak, amivel a barátnőm - fogalmam sincs, miért - elrejtette előlem az érzéseit.

- Király - mentem bele a játékba. - Képzeld, Matthew tök jófej, együtt piknikeztünk és egy csomót nevettünk. Képzeld, elveszi Annie-t feleségül. Ő lesz a mostohaapám - hazudtam mindezt mosollyal az arcomon, mire bólintott.

- Hű, ez remek - nyugtázta, miközben révetegen meredt a távolba.

- Figyelsz te rám egyáltalán? - vontam fel a szemöldököm.

- Miből gondolod, hogy nem? - nézett végre a szemembe.

- Ha figyelnél, tudnád, hogy nem "remek", ha Smith elveszi a nagynénémet feleségül, sőt, egyenesen borzalmas...

- Mi?! - kerekedtek el a szemei.

- Nyugi, hazudtam - forgattam a szemem. - Hol van Ed? - tértem a lényegre. Felsóhajtott, mint akinek a Föld összes problémája nyomja a vállát. Az igazat megvallva, a tény, hogy élete szerelme a féltestvére, elég nagy probléma... 

- Kórházban - jött a rövid válasz.

- Mi?! - most rajtam volt a sor, hogy elkerekedjenek a szemeim. - Mi történt?!

- Nem tudom - rázta a fejét, és megint kiült az arcára az a homályos képzavar.

- Hogy hogy nem tudod? Missy...

- Lerészegedett és átesett a dohányzóasztalon - szakadt ki belőle, majd megremegett a szája széle. Egy pillanatra megtorpantam. Nem fogtam fel, amit mond. 

- Úristen - suttogtam. - Ugye nem komoly?!

- Nem, még időben kijöttek a mentők, és most már rendben van - bólogatott, mintha magát próbálná győzködni. A szemei megteltek könnyel, majd kiszakadt belőle a sírás. Védelmezőn átöleltem. Hangosan zokogott, és ez megijesztett. Olyan kicsinek és törékenynek tűnt a karomban. Még a szokottnál is törékenyebbnek. Ő volt az hármunk közül - Ronant kivéve -, aki a leginkább el tudta rejteni az érzéseit. Ha valami fájt neki, sosem mutatta ki, hanem magába zárkózott és egyedül birkózott meg a problémával. Úgy tűnt, ez most túl nagy falat neki. 

 Időközben elhangzott a jelzőcsengő, és a diákok özönleni kezdtek a termeik felé. Betereltem Missy-t a mosdóba, és megnyitottam a csapot. A szemfestéke elmosódott, és az egyik szempilláján egy könnycsepp egyensúlyozott. Még így is gyönyörű volt. Átnyújtottam neki egy zsepit, ő pedig nekilátott rendbe tenni az arcát, ami része volt a játéknak, amit ma végig kell csinálnia. 

- Akarsz róla beszélni? - kérdeztem. Erre még sosem kaptam nemleges választ. 

- Igen. De nem most. Most, inkább...? - Megértően bólogattam. Ha beszélne róla, csak jobban átadná magát a fájdalomnak, de tudtam, hogy nem akarja kihagyni az órákat. Annál erősebb volt, és nem akart csalódást okozni magának. Elvégezte az utolsó simításokat.

- Mehetünk? - kérdeztem, mire lehunyta a szemét, majd kinyitotta és bólintott.