4. évad 5. fejezet

  Nem hittem a szememnek. Egy kocsiban ültem. Smith kocsijában! És egyenesen a házuk felé tartottunk, Beverly Hills-be, ahol sivár és szenvedésekkel teli hétvégémet fogom tölteni. A nagynéném fogpasztareklámokat megszégyenítő mosollyal meredt rám a visszapillantó-tükörből  mire megkockáztattam egy mosolyt, ami félúton grimasszá alakult. 

- Tudom, hogy azt mondtad, ne fáradjak, de sütöttem egy kis sütit. Becsempésztem a csomagtartóba - csevegett a nagynéném Matthew-val. 

- Édesem, nem kellett volna - vetett egy gyengéd pillantást a nagynénémre a matektanárom. 

- Ó, dehogynem! - bukott ki belőlem. Ha már a társaság pocsék, legalább a kaja jó legyen. Annie az utóbbi időben tökéletesítette a szakácstudományát, és egész jó browie-kat tudott gyártani, ha volt rá ideje és türelme. Na meg ha épp nem telefonált. Az ügyfelek és az alkalmazottjai a nap huszonöt órájában őt zaklatják. Ezzel jár az előléptetés... Bár lehet, hogy Smith-nek sikerül megdönteni a rekordot... Ez a pasas mindenre képes. Már akkor is tudtam, amikor megláttam azt a gyilkos egyenletet a táblán, az első napomon. Tudtam, hogy ez a pasas még meg fogja nehezíteni az életemet. De hogy ilyen értelemben, azt nem hittem volna. Talán nem csak sidhe látó, de jós is vagyok. És ma igencsak sziporkázom cinizmus terén. 

 Alig negyed óra múlva megérkeztünk a modern, fehér, kétszintes családi házhoz  amelynek az udvarát pálmafák szegélyezték. Tipikus beverly hills-i ingatlan volt, szinte áradt belőle a katalógusszag. A felhajtón megpillantottam a régi Maseratimat. Még mindig sötétkék színében pompázott, látszott, hogy jól karbantartják. 

 Egy valamitől tartottam. Az új tulajdonosával való találkozásomtól. Jamie-vel elég érdekes és rövid a múltunk. Miután együtt lerészegedtünk, és Mike tulajdonképpen rákényszerített, hogy megcsaljam Ronan-t, otthagytam és Annie-t is magammal rángattam. Azon tűnődtem, vajon ő mit gondol az egészről. Azt hiszi, a puszta véletlen és a sok sör eredménye, vagy talán abban a tudatban él, hogy tetszik nekem? Nem ellenkezett, amikor lekaptam, szóval lehet hogy ő...?

 Az említett tornádóként száguldott ki a házból, hogy üdvözöljön minket és elvegye a csomagokat. A nagynénémék előre mentek, mi pedig a csomagokkal hátul maradtunk.

- Hello, Kasey - köszönt, majd átvette a piknik kosarat. Hiába mondtam Annie-nek, hogy nem a semmi közepére megyünk, hanem egy másik háztartásba, ahol minden bizonnyal van kenyér és stb., ha már vendégségbe hívtak, ragaszkodott hozzá, hogy magával hozza a több tonnás fonott kosarat. 

- Szia, Jamie - biccentettem, majd becsaptam a kocsiajtót és felkaptam a két szatyrot, amiben a piák voltak. Milyen ironikus. 

 Meglepett, milyen könnyedén cipeli a kosarat és a többi szatyrot, ami együtt legalább húsz tonna volt. Egyértelműen izmosodott, mióta láttam. A karján megfeszültek az izmok, miközben fél karral kinyitotta a bejárati ajtót. Azt mondta, nem sportol, csak gitározik. Tehát maximum az ujj-mozgató izmai lehetnek fejlettek... 

- Mi van, te gyúrni jársz? - kérdeztem meghökkenten. Úgy döntöttem, úgy teszek, mintha mi sem történt volna, és tiszta lappal indítok nála. Mellesleg, abban a tudatban él, hogy nem bírom. 

- Bokszolok. Kábé egy hónapja kezdtem - vont vállat, majd ledobta a kosarat a konyhaasztalra, a szatyrokat pedig a bárpultra helyezte. Az első találkozásunkkor tapasztalt túláradó lelkesedése most nem ütközött ki rajta, inkább kedves és visszafogott volt. 

- Az jó - nyugtáztam. 

- És te... futsz még? - kérdezte. Hát emlékszik. Talán én többet vedeltem aznap, mint ő. Elvégre kellett a feladathoz...

- Öö... aha. Mostanában nem nagyon voltam, szóval kicsit kijöttem a gyakorlatból, de még mindig szeretem csinálni - magyaráztam, amivel magamat is megleptem. Erre a kérdésre elég lett volna egy egy szavas válasz is, főleg, hogy elvileg nem bírom a srácot. Az a helyzet, hogy mióta "legjobb fiú-haver" téren üresedés van, nagyon kezd hiányozni, hogy srácokkal lógjak. Igen, ott van Ed, de ő más. Chris-szel azóta nem beszéltem, hogy eljöttem Portland-ből. Lou és Seam egyszer-kétszer felhívtak azóta, de abban az időben Chris valamiért sosem volt a helyszínen. Vagy csak nem akart velem beszélni. Amiért nem haragudtam, mert én akartam ezt. Kell nekünk egy kis szünet, hogy helyrerakjuk az érzéseinket. Legfőképpen ő. Hiányzott a régi Chris, akivel felhőtlenül hülyülhettünk, anélkül, hogy bármelyikünkben felmerült volna a lehetőség, hogy több is lehetne köztünk barátságnál. Nem tudom, visszakapom-e valaha, mindenesetre megpróbálok türelmes lenni.

- Segítesz? - kérdezte Jamie. Felocsúdva a gondolataimból azt láttam, hogy kipakolja a zöldségeket és elővesz egy vágódeszkát. 

- Aha. Mit csináljak? - érdeklődtem. Nem mozgok valami otthonosan a konyhában. Legfeljebb arra vagyok képes, hogy rántottát és szendvicset dobjak össze magamnak. 

- Fel kéne szeletelni ezeket - intett a paradicsom- és paprikahalomra. - Addig én kisütöm ezeket - bökött az állával a bárpulton sorakozó húsokra. 

- Oké, ez még menni fog - állapítottam meg, majd nekiláttam a munkának. Időközben Jamie bekapcsolta a rádiót, és egy számomra ismeretlen adóra tekert. A konyhát a 2000-es évek legjobb indie dallamai töltötték meg, amiket hallgatva az ember nehezen állja meg, hogy ne kezdjen dobolni a lábával és a zene ritmusára rázni magát. Most azonban kivételt tettem, bár a bal lábammal azért tartottam az ütemet. 

- Szoktál ilyesmit hallgatni? - kérdezte a kis művészlélek kíváncsian. 

- Aha, miért? Nem nézed ki belőlem? - Harsogtam enyhén oldalra fordítva a fejem, mert a serpenyőben lévő olaj sercegése elnyomta a hangunkat.

- De, csak nem hittem volna. Nem sokan hallgatnak ilyesmit mostanában - érkezett a válasz.

- Miért, mit hittél, mit hallgatok? - kérdeztem szórakozottan. Kíváncsi voltam. Odasétált az asztalhoz, hogy elvegye a húsfűszert, vagy mi az az izé.

- Nem tudom, talán rappet. - Felnéztem a munkából és rámosolyogtam. Az egyik vörösesszőke tincsem a nagy munkában kiszaladt a kontyomból, és egyenesen az arcomba hullott. 

- És ezt miből gondoltad? - vontam fel a szemöldökömet. 

- Akik rappet hallgatnak, általában határozottak, makacsak és van véleményük... nem is akármilyen - mondta, az utolsó szavaknál kisimítva a kósza tincset az arcomból. Elhúzódtam. Lehervadt a mosoly az arcomról, ő pedig, érzékelve, hogy nem veszem a lapot, visszahúzta a kezét, és visszatért a konyhapulthoz.

- Elárulod, mi volt az aznap este? - kérdezte öt perc feszült csönd után. A rádió még mindig ment, ugyanakkor senki sem figyelt rá. Egy pillanatig meredtem a semmibe, majd válaszra nyitottam a szám.

- A Gösser tudja a választ... - mormoltam. 

- Tessék? - kérdezte, miközben megforgatta a grillhúst a serpenyőben. Amikor végzett, hátat fordított a sütőnek, és nekidőlt a konyhapultnak. Én is letettem, ami épp a kezem ügyében volt, és a konyhaszéknek támaszkodtam.

- Figyelj... - kezdtem bele a mondanivalómba, miután vettem egy nagy levegőt és kifújtam. - Akkoriban sok mindenen mentem keresztül, és néha nem igazán tudtam, mit csinálok. - Ez igaz is volt. - Elkövettem néhány hibát, és sokszor csak mélyebbre süllyedtem. Például aznap este. Csak ki akartam ereszteni a gőzt. Nem szoktam leinni magam... - olyan gyakran... -, és sajnálom, nem kellett volna...

- Értem. Szóval, tiszta lappal akarsz kezdeni - állapította meg, és ez egyfajta kérdés is volt egyben. Elgondolkoztam egy percre.

- Igen. Ez az, amit akarok - bólintottam végül. - Apád biztos sokat mesélt rólam, úgy hogy megértem, ha nem ragaszkodsz hozzá, hogy ekkora szívességet tegyél nekem... Elküldhetnél a francba is.

- Nem szokott a munkájáról beszélni - felelte. Ezek szerint nem avatja be a fiát a szadista módszereibe...

- Szóval, mit mondasz? - kérdeztem. Kíváncsian vártam a választ, és bevallom, kicsit izgultam is. Elvigyorodott.

- Megnézzük a többieket? - kérdezte egy laza félmosollyal a szája sarkában. Ezt igennek vettem.