4. évad 7. fejezet

- Egyes kultúrákban a gyónás, a bűneinkért kért bocsánat nem bír nagy jelentőséggel.  Az eleve elrendelést tartják hitüknek, tehát mindenkinek kiszabott, saját sorsa van. És nem mindegy, hogy ez jó vagy rossz úton vezet végig minket. 

- Erre jó a GPS - mormolta Ronan. Már óra eleje óta fészkelődik, és a művtöri tanárunk minden egyes szavára visszavág valamivel. Tudtam, hogy idegesíti a pasas, de hogy ennyire? A mai órán a Bibliáról, és egyéb vallási témákról beszélgettünk. Úgy látszik, ez érzékeny téma nála.

- Miféle bűnöd van neked? - húztam az agyát, és gyengéden oldalba böktem. Most, hogy nincs a medál, mint zavaró tényező, akkor érintjük egymást, amikor akarjuk, és bevallom, ez nagyon tetszik. Néha még reflexből elhúzódik a közeledésemre, de legtöbbször ő kezdeményez.

- 182 év sok mindenre elég - húzta ajkát rosszfiús vigyorra, hogy majd' elolvadtam tőle. A kis rejtélyes. 

- Na de mégis mi mindenre? - érdeklődtem ártatlanul. Sosem mesélt a múltjáról, és őszintén, nem hittem hogy egy mezei ének óra keretében lehetőségem lesz megismerni. Ez így túl könnyű.

 Egy pillanatra elmerengett, majd közelebb hajolt hozzám, hogy a fülembe súgjon. Kíváncsian vártam a válaszát.

- Hogy megismerjelek - suttogta, majd amikor csalódottan szembefordultam vele, nyomatékosan bólintott, és jót derült fancsali képemen. - Miért, te nem örülsz, hogy megismertél?

- Erre te is tudod a választ. Viszont a tied nem válasz a kérdésemre.

- Ez válasz minden kérdésre. Csak te vagy a lényeges az életemben. A többiről beszélni sem érdemes. - Halkan suttogott, mégis tisztán hallottam minden szavát. Visszhangzott a fülemben. Minden egyes porcikám elolvadt a gyönyörtől a szavai hatására, de mégsem tudtam komolyan venni a vallomását. 

- Örülök, hogy ismersz - válaszoltam. Ilyen helyzetben mit lehet lépni? Sem az idő, sem a hely nem volt alkalmas egy ilyen komoly beszélgetésre, és láthatóan a beszédpartner sem. Ronan ma komolytalan volt. Mint egyébként az esetek 9/10-edében. 

- Meg akarlak csókolni - suttogta vigyorogva, de nem nézett rám. A táblát pásztázta. És Mr. Davidsont, aki épp kigombolni készült a zakóját. Szokása volt, hogy vetkőzni kezdett óra közben, arra hivatkozva, hogy melege van. Kérdem én, minek költözött Kaliforniába? 

- Ez miért Mr. Davidsonról jutott eszedbe? - húztam orromat morcos fintorra, de nem válaszolt, csak féloldalas mosollyal az arcán elvette a radíromat, és igen, tépkedni kezdte. 

- Ami akkoriban még sokakat foglalkoztatott... Meg tudná mondani valaki, mi volt az? - pásztázta a termet bagoly-szemeivel Mr. D.

- A homoszexualitás? - nyögte be a punk srác, Rodney, aki mostanában az osztály mókamesterévé nőtte ki magát.

- Szellemes, Mr. Baley. De nem. A túlvilági élet - osztotta meg velünk az omlószcirke titkát Mr. Davidson. 

- Te hiszel benne? - fordultam Ronan-hez, és a szemem sarkából láttam, hogy a tanár közszemlére teszi tekintélyes mellszőrzetét. És még csak két gombot gombolt ki... 

- Miben? 

- A túlvilági életben - ismételtem meg, de biztos voltam benne, hogy hallotta. Mérlegelte a kérdésemet, és közben a radírommal játszott. Úgy éreztem magam, mint az első napjainkban. 

- A tiédben - hozta meg végül a döntését. 

- Miért, mi a különbség köztünk? - Felkuncogott.

- Hidd el, sok minden - felelt.

- Halljuk. - Immár meg sem próbáltam Mr. Davidson-ra és az elméleteire figyelni. Ronan-é jobban érdekelt. 

- Démon vagyok, Kasey - suttogta. 

- Igen, tudom. Na és? 

- Vannak dolgok, amik ránk nem vonatkoznak. 

- Hé, annak idején még te mondtad, hogy ne a filmek alapján ítéljelek meg. A démonok nem gonoszak. Kivéve néhányat, akiket ismertünk - ismertem be elkomolyodva. Egy kis időre elhallgatott.

- Mit szólnál, ha azt mondanám, nincs kivétel? - nézett mélyen a szemembe, és én is próbáltam az övén keresztül a fejébe látni, de sikertelenül. Hitetlenkedve ráztam a fejem. 

- Most ezzel mire célzol?

- Nincs lelkünk. Miután az emberi test - jól kihangsúlyozta az emberit, mire csak a szememet tudtam forgatni -, megszűnik létezni, a lélek tovább él. Ez az, ami velünk sosem fog megtörténni. Mi örökké élünk. Én nem fogok megöregedni, megbetegedni, elsorvadni, meghalni...

- Oké, vettem.

- Nem a szabályok szerint játszom. Ezért ránk más törvények vonatkoznak. Ha esetleg mégis meghalnék - valami reflex-szerűen összerándult a gyomromban, mintha ököllel hasba vágtak volna -, a testem egy idő után ugyanúgy elsorvad, de a mi lelkünk... nem fog a mennyországba kerülni. Azt csak... nem nekünk találták ki.

- Nem tudhatod - suttogtam. Megvonta a vállát. - Akkor mit gondolsz, hová kerül?

- Szerintem van egy hely. De az közel sem olyan, mint a paradicsom. Annak, hogy megszegjük az élet törvényeit, ára van. És nem akarom megtudni, hogy mi az. - Előre fordultam, és összeráncolt szemöldökkel, hitetlenkedve meredtem magam elé. Ez nem lehet igaz. Egyszerűen... ez csak nem történhet meg. Nem vele. 

- Én ebben hiszek. - Éreztem, hogy ezzel lezárta a témát.

- Én benned hiszek - tettem hozzá. Ez volt az én saját lezárásom. A szemem sarkából láttam, hogy rám néz. A tekintete csodálkozó volt, de nem értettem, miért képedt el ezen ennyire. Szeretem őt, és tudom, hogy jó ember. Démon... Nem számít, mit tett a múltban, többször is megmentette az életem, és bebizonyította, hogy képes a jóra. De vajon tényleg nem számít? Nem tudhatom, amíg nem ismerem a múltját. Talán ezért nem akar beszélni róla? Fél, hogy megváltozna a véleményem?

*** 

 Órák után úgy terveztem, hogy meglátogatom Ed-et. Már két napja kórházban van, mert miután a családi életéről kérdezték, szükségesnek látták, hogy kihívjanak egy pszichológust. Azt hitték, az alkohol összefüggésbe hozható a zűrös családi háttérrel. És nem is tévedtek nagyot...
Ha minden igaz, ma kiengedik. Jól jöhet valaki, aki segít neki hazacuccolni. A parkolóban állva ezt az ötletemet Missy-vel is megosztottam. Nem fogadta túl lelkesen.

- Én nem megyek - szögezte le, mielőtt végigmondhattam volna a mondatot. Nem forszíroztam a dolgot, mert még mindig nem tudtam, hogyan kezeljem azt, ami velük történt. A francba is, nem tudom, mi lenne a helyes. Akárhogy is döntenek - mert remélem sor kerül majd erre is, ahelyett hogy ki nem mondott mondatokat, elhessegetett gondolatokat társítanánk csak az ügyhöz -, én nem fogok ítélkezni. Szeretik egymást, egymásnak lettek teremtve, és csak ez számít. Még csak nem is együtt nőttek föl! Amikor felgördültünk a járdára, pontosan Missy-ék belvárosi lakása előtt, leállítottam a motort, és hátradőltem az ülésen. 

- Hogy álltok most? - kérdeztem.

- Tessék?

- Te és Ed. Megbeszéltétek már...?

- Hogy féltestvérek vagyunk? - kérdezett vissza élesen.

- Igen, ezt akartam mondani, de...

- Légyszíves... csak mondjuk ki. Mielőtt azt hiszem, hogy ez az egész egy rossz álom, és elkezdek reménykedni. - Sosem láttam még ennyire elkeseredettnek. 

- Meg fogjátok oldani - adtam szócsövet a gondolataimnak, amelyekkel magamba is lelket öntöttem. Missy elkeseredetten felnyikkant.

- Nem tudom, mit kéne csinálnom - tört ki belőle egy szuszra, majd kétségbeesetten rám emelte a tekintetét. Tudtam, hogy tanácsot vár, de semmi épkézláb nem jutott az eszembe. Helyette csak megöleltem és hagytam, hogy kisírja magából a felgyülemlett feszültséget. 

- Csak egy kis idő kell neked. - A hátát simogattam, és éreztem, hogy sűrűn bólogat. Biztos, hogy magát győzködje. - Tudom, hogy így lesz. 

 Még utoljára megszorítottam a kezét, majd megvártam, amíg elsétál a kaputelefonig, felcsönget, és Melissa beengedi, majd elindultam a kórházba.