- Nem lehet ő - ismételtem huszadjára, miközben fel s alá járkáltam Ed szobájában. A tulajdonosa nem sokat segített a téma előrehaladásában, pedig az ilyen helyzetekben mindig ő a csapat agya. Helyette az ágy sarkában gubbasztott, és épp egy kiürült sörösdobozt rugdosott a padlóra, hogy aztán kegyetlenül kilapítsa. Mindezt már-már művészi pókerarccal, és üres tekintettel.
De legalább hajlandóak voltak egymással egy légtérben lenni. Tudtam, hogy csak az ügy kedvéért teszik, és ez mindkettőjüknek nagyon kellemetlen - ezt mutatta az is, hogy Missy a szoba másik végében, az íróasztal székén foglalt helyet, és kitartóan a padlót bámulta -, de hálás voltam érte.
Szükségem volt valamire, ami eltereli a gondolataimat az álmomról. Már abban is elkezdtem kételkedni, hogy álom volt, és nem látomás... Talán ez a sidhe látó képességem. Egyesek a jövőbe látnak, viszont nekem az a feladatom, hogy feltárjam a múltat...? Ezt még én magam sem hittem el.
Ed elém lökte az óriási boszibibliát, ami épp azon az oldalon volt nyitva, amelyet a szüleink körének a hatalmas, szerteágazó családfája töltött ki. Én pedig egyre csak az áruló O'Conell család neveit bámultam.
- Nem jelzi, hogy Miának és Dereknek lett volna gyereke... - Tehetetlen voltam.
- Lehet, hogy csak névrokonok - tárta szét a karjait Missy. Egyikük sem volt abban az állapotban, hogy kutatómunkát végezzenek egy ilyen üldözési mániás elmebeteggel, mint én.
- Derítsétek ki - mormolta Ed. Feltűnt a mód, ahogy a mondatot feltette. Szóval leveszi a kezét a feladatról, és ezzel kivonja magát. Nem érdekli. És én meg tudtam érteni. De én nem tehettem ugyanezt. Szükségem volt erre a figyelemelterelésre. Nem roppanhatunk össze mind. Még mindig úgy éreztem, hogy figyel minket valaki, és Mike után ezt egyáltalán nem tartottam hülyeségnek. És az is aggasztott, hogy elég régóta nem érkezett egy levél sem.
- Mégis hogyan? Hé, bocs, az anyádat véletlenül nem Mia O'Conell-nek hívják, aki amúgy boszorkány? Csak azért kérdezem, mert mi is azok vagyunk. - A szememet forgattam. - Kicsit sem lenne gyanús.
- Ha viszont kiderül, hogy mégis ő az, inkább ő a gyanús, hogy idejött - dünnyögte Ed, és ebben igaza volt.
- Majd azt mondjuk, összekevertük valakivel - vont vállat Missy.
- Akkor holnap megkérdezzük? - tettem fel a kérdést, amire csak üres tekinteteket kaptam válaszul. - Én mindenképp.
- Rendben. Én szerintem megyek... sok a házi - hadarta Missy, majd elindult az ajtó felé, és olyan sebességgel kulcsolta a kezét a kilincsre, mintha az valamiféle kapaszkodót nyújtana számára a kinti menedékhez, távol ettől a feszültséggel teli szobától... és Ed-től.
- Csak Smith adott föl házit. Már órán megcsinálta - suttogta Ed, öt perccel azután, hogy Missy távozott. Nem tudtam, mit mondhatnék erre, de felmásztam mellé az ágyra, és felé nyújtottam a kezem. Reflexből elhúzta a bal karját, és csak késve jöttem rá, miért. A csuklóját átfogó kötés még mindig ott feszült rajta, emlékeztetőül a balesetére. Amikor bementem hozzá a kórházba, egyre csak azt hajtogatta, hogy nem akarja, hogy ez történjen, és fél.
Most viszont igyekezett erősnek mutatni magát. Bár inkább nemtörődömnek látszott. Üveges szemeket meresztett a kezemre, amivel megszorítottam az övét, és még azzal sem fáradt, hogy egy fejrándítással kisöpörje az arcából az odalógó szőke tincseket.
- Mit gondolsz, meddig fogja ezt csinálni? - kérdezte, de alig hallottam, amit mond.
- Csak egy kis idő kell neki - ismételtem, amiben mindvégig bíztam.
- De mennyi? - kérdezte, s végre rám emelte a tekintetét. Tengerkék szemeiből kétségbeesés tükröződött, és legszívesebben magamhoz öleltem volna, de nem tudtam, hogy reagálna. Ezért végül nem mozdultam meg.
- Nem tudom - motyogtam. Igyekeztem valami bíztatót mondani, de tudtam, hogy letépné érte a fejem, ha okoskodni kezdenék. Az az ő asztala, de most csak árnyéka önmagának.
- Lehet, hogy megőrültem - jegyezte meg, majd a plafon felé emelte a tekintetét, és keserű nevetést hallatott, ami végül elcsukló sírásban folytatódott. - Jézusom, ez nem normális. A féltestvére vagyok. Ezek után ő a normális, ha nem akar visszajönni hozzám. De tudod, mi van? Én visszaakarom kapni. Ez mennyire beteg?! - Napok óta nem hallottam tőle mást tőmondatoknál, most mégsem nyugtatott meg a bőbeszédűsége.
- Szerinted az? - vágtam rá. Elködösült tekintettel bámult a semmibe.
- Nem tudom - bukott ki belőle.
- Végül is, nem együtt nőttetek föl, és sosem néztetek testvérként egymásra...
- Hát nagyon nem - prüszkölte.
- És szerintem a dolognak semmi jelentősége nincs - kockáztattam meg.
- Dehogy nincs, Kasey - vágta rá. - Nem házasodhatunk össze. Nem lehetnek gyerekeink. Nem... érdemli ezt. - Arca keserű fintorba torzult, miközben a könyökével a térdére támaszkodott, és a homlokát a tenyerének döntve bámult a semmibe.
Erre nem tudtam mit mondani.
- Sajnálom - suttogtam.
- Nem vagyok valami jó társaság, mi? - felelt öt perc után.
- Érthető. Szerintem jobb, ha most megyek - intettem az ajtó felé. Bólintott.
Megfogtam a kilincset, de egy percre visszafordultam.
- Ed... - kezdtem bele.
- Hm?
- Izé... nem jártál mostanában Marie sírjánál? - kérdeztem.
- Nem, miért?
- Nem érdekes. - Halkan káromkodni kezdett, és hadovált valamit a halottak napjáról, de megnyugtattam, hogy az, hogy az emlékeiben él, nem köthető dátumhoz, és ettől még ugyanúgy jó ember, de nem igazán hallgatott rám. Végül úgy döntöttem, magára hagyom egy kicsit. Megint fájóan tehetetlennek éreztem magam. Mint abban az autóban...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése