Egész eddig - mióta megismertem, mióta betettem a lábam Santa Cruzba, mióta megtudtam magamról...róla az igazat, válaszokat akartam. Most, hogy megkaptam őket, vagy legalábbis a történet egy részét, azt kívántam, bár ne kértem volna ilyen sokat.
A nappalijában állva, az előbbi mondata még a levegőben lógott, ott zúgott a fülemben, hatalmába kerítve józan eszem minden egyes porcikáját, azon agyaltam, hogyan kellene reagálnom erre. Előbb utóbb jelt kell adnom, és ahogy a szemébe néztem, láttam a tekintetén, hogy a válaszomra vár, arra, hogy esetleg sírjak, sikítsak, gyűlöljem, de legalábbis kérdezősködjek - ahogy mindig is tettem.
De én csak álltam ott, földbe gyökerezve, az agyam kiürült és nem bírtam felfogni. Elkapta a tekintetét. A fejét rázta, és a falat fürkészte. Amikor már nem kellett állnom a tekintetét, a vér újult erővel tódult az agyamba, s vele együtt a kérdések is. Miért ölte volna meg? Rebekkah, az ükanyám a legjobb barátja volt, nem? Mi oka lett volna rá? Valamit nem mond el... Persze, hogy nem! Ő Ronan Blackmore.
Megkérdezhettem volna. Talán meg kellett volna kérdeznem, ezek után. Neki kellett volna esnem, hogy kihúzzam belőle a történetet az utolsó részletéig, hiszen ennek én is a részese vagyok. Mégsem bírtam kinyitni a számat. Belefáradtam. Elegem volt a kérdésekből.
- Én... öltem meg - ismételte. A szeméből eltűnt a homályos, kemény sötétség, és érzelmek milliárdja zúdult a tekintetébe, s ezek halvány könnycseppekként távoztak. A szeme még mindig fekete volt. De csillogott. - 1926 volt. Samhain előtt egy nappal Rebekkah összeszólalkozott pár keresővel. Másnap betörtek hozzá. Tudták, hogy védtelen. A férje néhány hónappal korábban halt meg. Mike-kal elindultunk megkeresni, de késő volt. Nem értem oda időben. Majdnem halálos sebeket kapott. Elvesztette mindkét lábát. Akkoriban nem volt túl fejlett az orvostudomány ír földön. Tolószékbe kényszerült. A támadás közben olyan esés érte, hogy a teste fokozatosan elkezdett lebénulni. Az arcával együtt. Rémálmai voltak, és rettegett attól, hogy nem tudja megvédeni a fiát, akivel a szeme láttára talán ugyanaz fog történni, ami vele történt. Nem akarta, hogy mindketten másra legyenek utalva... Így nem akarta tovább élni ezt az életet. Egész életemben önző, rohadt seggfej voltam, de akkor bármit megtettem volna, hogy segítsek rajta. Azt hittem, azt teszem. Nem akartam belemenni, de azzal fenyegetőzött, ő maga végez magával. Ő nem lehetett bűnös. Nekem úgyis mindegy volt. - Egy pillanatra elhallgatott. - Megtettem.
Továbbra sem bírtam megszólalni. Ronan teljesen belelovalta magát, és úgy hadarta egymás után a mondatokat, hogy minden egyes agysejtemmel összpontosítanom kellett, hogy fel tudjam fogni, amit mond. Most eszméltem rá, hogy még sosem hallottam ennyit, egy huzamban beszélni. Az életéről. Saját magáról. Most már értettem.
- Kérlek, mondj valamit. - Sírástól rekedtes hangja visszarángatott a valóságba. Ráeszméltem, hogy körülbelül öt perce állok itt mozdulatlanul, anélkül, hogy egy szót is szólnék. Idegölő lehetett. De továbbra sem jutott eszembe semmi értelmes.
A szemébe néztem, de nem a megszokott fesztelen, szarkasztikus Ronan nézett vissza rám, hanem egy ártatlan gyerek. Egy kisfiú, akivel annyi rossz dolog történt, amennyit egy emberélet alatt sem lehet feldolgozni. Mindenki meghalt, aki számított neki, és egyedül volt a világban. Hogy tarthatott ennyi mindent magában? El sem tudtam képzelni. Magamhoz akartam ölelni. Most az egyszer én akartam lenni az, aki megvédi. Aki ott áll mellette. A hajába akartam túrni, és a fülébe suttogni, hogy szeretem és minden jóra fordul. Helyette olyat tettem, amit sem új-Kasey, sem a régi nem tett volna.
- Miért nem mondtad el? - vetettem a szemére, és gyűlöltem magam ebben a pillanatban, de arra gondoltam, miért nem tartott érdemesnek arra, hogy elmondja. Miért nem akarja, hogy megismerjem? Mindvégig tettette, játszotta az egoista, önző, laza srácot, és hogy minden rendben van körülötte. Holott óriási nyomás nehezedett rá, és senki sem mondta neki, hogy amit tett, helyesen tette, és nem a rossz oldalon áll.
Válaszra nyitotta a száját, majd becsukta. Nem találta a szavakat.
- Nem tudtam. Nem voltam rá képes.
- Vagy nem hitted volna, hogy én képes vagyok elviselni.
- Ez nem ilyen egyszerű.
- Már hogy ne...
- A kurva életbe, mert szeretlek, Kasey! - törte meg a csöndet. - Tettem volna mindezt tönkre azzal, hogy hé, megöltem az ükanyádat, nem akadályoztam meg, hogy ez történjen vele, nem segítettem, hanem megöltem - az utolsó szónál elcsuklott a hangja. Megint láttam az összetört kisfiút, és egyszerűen nem bírtam ezt tovább csinálni. Nem érdekel, mit nem tudok még, nem hagyom, hogy a múltja tönkretegyen minket.
- Nem hagyta, hogy segítsenek rajta - mondtam. - Nem te tehetsz róla, felfoghatnád.
- Nem érted. Nem fogod fel, mekkora súlya van ennek.
- Áruld el, mit nem értek!
- Nem érdemellek meg. A pokolnál is rosszabb helyre fogok jutni, és nem érek annyit, hogy miattam...
- Az Isten szerelmére, Ronan, felejtsd el ezt a baromságot! Amit teszek, az az én döntésem. Neked ehhez semmi közöd! - Észre sem vettem, hogy kiabálunk egymással.
- Mennyi kellene neked, hogy meggyűlölj?
- Hát, ha ez a célod, tegyél le róla. Nem fog működni.
- És ha azt mondom, hogy nem ő volt az egyetlen? Hogy öltem már embert.
- Nem érdekel.
- Másokat. Ártatlanokat.
- Nem számít.
- Dehogynem számít. Elvettem az életüket azzal, hogy elszívtam az energiájukat. Még csak szükségem se volt rá, csak szórakozásból csináltam. Hiába haltak meg. - A fejemet ráztam. Folytatta. - Embereket és családokat tettem tönkre, anélkül, hogy valaha is választ kaptak volna rá, miért. Sosem tudták meg, miért halt meg a fiúk, a lányuk, a rokonaik... - Nem akartam hallgatni. Nem változtat semmin. Nem... - Addig kapcsolódtam az energiájukhoz, amíg nem estek össze, kiégve, minden boldog emlék nélkül, üresen...
- Annak vége - ellenkeztem. Teljes erővel kapaszkodtam ebbe a meggyőződésembe, mégis, a lelkem mélyén, volt egy kis szeglet, amely azt hajtogatta, hogy csak magamat akarom meggyőzni.
- Nem tudom, elmúlt-e. Mindennap azt hiszem, hogy vége, de nem tudhatod. Collins-t is kinyírtam volna. Majdnem megtettem.
- Nem hiszem el...
- Ez sem változtat semmin? - A fejemet ráztam.
- Nem vagyok jó, Kasey. Sosem voltam az. - Valami csattant. Másodpercekkel később eszméltem rá, hogy a kezem volt az az arcán. Még mindig oldalt fordult, a tenyerem nyoma ott virított az arcán. A szemembe nézett. Valami elképesztő, elemi pulzálás tükröződött a tekintetéből. Szaporábban vette a levegőt. És akkor ráeszméltem. Vágy csillant a szeméből.
Elemi erővel húztam magamhoz és csókoltam meg. Életemben először sikerült meglepnem. Megtántorodott hirtelen mozdulatomra, én pedig pillanatokkal később nekilöktem a falnak. Megállíthatott volna, átvehette volna az irányítást, de nem tette. Hagyta. Megnyalta az alsó ajkát. Vágytam rá, és tudtam, hogy ő is így érez. Újra és újra megcsókoltam. Hirtelen, követelőzően, mélyen és sokáig. Amíg már levegőért nem kapkodtunk mind a ketten. Egy pillanatra elhúztam az ajkaimat. A homlokunk összeért, éreztem a finom leheletét a számban.
- Ne hagyd abba - lehelte. Újra megcsókoltam. És újra és újra. - Kasey - suttogta két csók között. - Ne hagyj el megint - lehelte a számba. - Kérlek... - Fel akartam pofozni, még egyszer, amiért hülyeséget beszél. Sosem fogom elhagyni. Még egyszer nem követem el azt a hibát. Akármit is tett ő, tudom, hogy én nem tehetek semmit. Semmit, az ellen az érzés ellen, ami most megfogalmazódott bennem. Szerelmes vagyok, és ezen senki és semmi nem változtathat. Együtt kell átvészelnünk ezt, és minden mást, ami a jövőben ránk várhat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése