4. évad 2. fejezet

Ronan

1912. október 31. 

Dublin, Írország

 Úgy rohantam végig a sötét, nedves dublini utcákon, mint egy őrült. Nem mintha kimerített volna, de a tudat, hogy akár el is késhetek, szellemileg leterhelt. Nem sokkal később feltűnt, hogy nem vagyok egyedül. Baszki. Boszorkányvadászokkal készülök szembeszállni, de azt sem veszem észre, hogy valaki a nyomomban van. 

 Kiderült, hogy csak Mike az. Nem kellett oldalra fordulnom ahhoz, hogy ezt megállapítsam, elég volt éreznem az illatát és az energiáit. Parfüm és füst. Tekintve, hogy egy bárból jöttünk ki, ez nem is lenne olyan meglepő, csakhogy a haverom mindig ezektől bűzlik. Igen, muszáj lefoglalnom magam szag elemzéssel, mert különben szétrobban az agyam. 

- Elárulod, hová sietsz? - kérdezte, teljesen tiszta hangon, mint akit nem visel meg a 20 km/h-val való száguldás. Mert tényleg nem. 

- Rebeccah. Lehet, hogy bajban van - válaszoltam. A hangom az övével ellentétben remegett.

- Lehet? És ezért rohantál ki a bárból, mint egy őrült? Tudod, még nem fejeztem be, amico. - Teljesen laza volt. Meg volt az a bosszantó szokása, hogy semmit sem vett komolyan. Ha a fejéhez fognának egy pisztolyt, akkor is csak röhögne. Bár lehet, hogy ez azért van, mert nem ölné meg... 

 Egy pillanatra megtorpantam, és a térdemre támaszkodtam. Nekidőltem a hideg sikátorfalnak, és próbáltam összerakni a fejemben kavargó szavakat mondatokká.

- Keresők. Tegnap Beth és én összefutottunk velük. És...

- Kitalálom. Rebeccah-nak eldurrant az agya. 

- Tudod, hogy ők ölték meg az öccsét. Amikor a medálját akarták, kiakadt, és...

- Jól kiosztotta őket. 

- Ijesztő vagy. Szóval, megfenyegettek minket, hogy visszatérnek. Samhain lesz a végzetünk.

- Ami ma van, amico.

- De kibaszottul. 

- Hagytad, hogy egy bárban rohadjak, ahelyett, hogy szétrúgnám pár kereső seggét?

- Szóval gondolom, velem jössz. 

- Hogy a vérbe ne!

  Elvigyorodtam, majd tovább futottunk. 

- Amúgy, hallottál mostanában Sutton felől? - kérdezte, majdhogynem csevegő hangnemben.

- Két hete nem láttam - mondtam fásultan. 

- Akkor ti ketten...?

- Végeztem vele. - A hangom meglepően ingerült volt. Elegem volt annak a ribancnak a játékaiból. - Ne most vitassuk meg.

 Nem volt több kérdése, illetve, ha volt is, nem válaszoltam rá. Még csak nem is hallottam. Arra koncentráltam, hogy a lehető legrövidebb úton eljussak a Dame Street-re. 

 Megtorpantunk az elegáns kőépület előtt, ami így, sötétben, még inkább tiszteletet parancsolt. A Dame Street-en mindössze egy lámpa pislákolt, ezzel kísérteties megvilágításba helyezve a macskaköves utcát. Karcsú, kovácsolt vas - egyike a tipikus dublini utcalámpáknak. 

 Egymás után hatszor lenyomtam a rozsdásodó kaputelefon egyik gombját, amely a 2. emelet 5. lakásához vezet, Rebbecah lakásához. 

- Ne büntesd azt a csengőt, amico. - Megsemmisült tekintettel meredtem a haveromra, majd újra lenyomtam a gombot. - Pazienza. Nincs semmi baja, öreg. Valószínűleg fürdik, vagy épp boksz zsáknak használ valakit. - Gondolkodás nélkül feltéptem a zárat.

- Oké oké... bemegyünk - tartotta fel a kezeit, majd követett. Elszánt tekintettel haladtam felfelé, míg magam mögött nem tudtam az összes lépcsőfokot. 

 Az ajtó nyitva volt. Vetettem egy pillantást a mögöttem ácsorgó Mike-ra, aki megvonta a vállát, és átlépte a küszöböt. Automatikusan elcsöndesedtünk, és halkabbra fogtuk a mozdulatainkat. Az előszobában semmi változást nem tapasztaltam, viszont a csönd megijesztett. A falióra kattogásán kívül semmilyen hang foszlányt nem észleltem. 

- Talán betörtek hozzá, de már nem volt itthon - vonta meg a vállát. Tudtam, hogy meg akar nyugtatni, mert észrevette, hogy a kezem annyira összeszorul, hogy érzem a körmömet a húsomban, és az egész karom remeg. Ha egy hajszála is görbült, én...

 Beléptem a nappaliba. A mellkasomban lüktető dolog kihagyott egy ütemet. Ott feküdt a földön, körülötte minden csupa vér, a lábából egy kés állt ki, ugyanúgy, mint a mellkasából.

- Hívd a mentőket - suttogtam Mike-nak, bár ez inkább hörgés volt. Odarohantam, és letérdeltem mellé. - Hívd már a kibaszott mentőket! - üvöltöttem most már teljes hangerővel. - Beth, Beth. Figyelj rám! - A zöldeskék írisz nyitva volt, de valószínűleg nem látott. A tekintete homályosult. Ahogy az ép elmém is. Megfogtam a kezét. - Beth, lélegezz, minden rendben lesz. 

***

Kasey

 Otthon megnéztem a horoszkópomat. Hogy miért törődik egy sidhe látó ilyen hétköznapi marhaságokkal dolgokkal...? Talán azért, mert ezek a dolgok ébresztenek rá, hogy annak ellenére, mennyire más vagyok, mégis a való világban élek. Ugyanabban a világban, mint mások. És hogy miért érdemes ebben a világban élni? Erre csak egy szót tudok mondani: Ronan. Említettem a horoszkópot. Teljesen kikészített, ugyanis egy vagon rossz emléket ébresztett bennem. Idézem: "Szép dolog, ha felnézel a párodra, de azért ne gondold őt valami istenségnek. Messze nem tökéletes még akkor sem, ha te ezt nem látod." - Az agyamban újra és újra lejátszódott, amit Mike ismételgetett minden alkalommal, amikor csak belém akart rúgni egyet. Azon tűnődtem, hogy annak idején, amikor a barátságuk még a fénykorát élte, vajon mennyiben különbözött Ronan Mike-tól. "Tudod te, hány ártatlan ember élete szárad a lelkemen?" - zúgott gúnyos hangja a fejemben.  "Ó, és Ronan-t kérdezted már?" - Azon vergődtem, vajon képes lenne-e elvenni egy ártatlan ember életét. Mert lehet, hogy Sutton-t ő ölte meg, de az más volt. Nyomós oka volt rá. Egyrészt, bosszút állt Rebekkah haláláért, másrészt megvédett engem. De mégis... Ha belegondolok, hogy majdnem megölte Collins-t, majdnem elszívta az összes energiáját, és ha nem áll le, nem képes leállni, akkor az osztály szeme láttára csinálta volna ki a pasast. Mindezt azért, mert azt hitte, megcsaltam. Mennyire borulhatott el az agya, amikor meghalt Rebekkah, vagy... bármi. Ahogy ezt végiggondoltam, elöntött a tudat, hogy bármennyire erőlködöm, több részletet nem tudok felsorolni a múltjából. Én az elmúlt 17 évemről is rengeteget tudnék mesélni, ezzel szemben az ő 172 éve egy sötét lepellel van lefedve előttem. Elgondolkoztam, vajon mesélni fog-e valaha is az életéről. A vele történt dolgokról, az emberekről az életében, a szüleiről, Rebekkah-ról, Mike-ról, Suttonról - bár az utóbbi kettőről hallani se akartam, de ha hajlandó az életének bármely részletét megosztani velem, akkor teljesen mindegy, hogy kikről szól. Ez az idióta horoszkóp - amiben amúgy nem is hiszek - tényleg idegesített. Az világos, hogy nem tartom Ronan-t istenségnek, mivel a kapcsolatunk az elején koránt sem volt szivárványokkal, és csillámpónikkal teli...sőt. Emlékszem, mennyire bökte a csőrömet néha a viselkedése. Tisztában vagyok vele, hogy ő sem tökéletes, és vannak rossz tulajdonságai, ahogy mindenki másnak. Vegyük például a szabályokhoz való hozzáállását, a hozzáállását másokhoz - néha eléggé bunkót tud lenni -, és azt a szabadszelleműséget, miszerint sehol, senkinek, semmilyen körülmények között nem tartozik elszámolással a hollétét illetőleg... Nem várom el, hogy a napja minden egyes percéről beszámoljon, de nagyon érdekelne, mit csinál, amikor lóg óráról, vagy hová jártak régen Mike-kal... Az igazság az, hogy elfogadtam, hogy ő ilyen, és nem is várom el, hogy megváltozzon. De van, hogy betelik a pohár. Ilyenkor eszembe jut, mennyire szeretem és mennyi mindent tett meg értem. No meg az, hogy ezek a tulajdonságai vajon csak számomra ismertek, és lehet, hogy régen egész más volt? Mike valamiféle sötét foltokat emlegetett, amelyek a múltját pöttyözik. Tisztában voltam vele, hogy egy rosszindulatú, faszfej démon nem mindig a legbiztosabb forrás, de Mike nem az a típus, aki a levegőbe beszél. Nem hinném, hogy csak be akart paráztatni. Bár ez is benne lehetett a pakliban...

 Filozofikus gondolat menetemből a telefonom rikácsolása ébresztett. Jut eszembe, állítottam be egy emlékeztetőt, amely szerint fél óra múlva találkozom Ronan-nel. Nem mondta, mit tervez, már ha tervez egyáltalán valamit... nem szokott. 

 Lehámoztam magamról az otthoni pólót és a sarokba hajítottam. A szekrényemhez léptem, és elkezdtem azon gondolkozni, amin minden lány, aki a pasijával készül találkozni; mit vegyek fel. Elnyomtam egy ásítást, ugyanis nem sokat aludtam az éjjel. A hasogató fejfájás miatt, ami jelen pillanatban nem gyötör, de ki tudja, mikor bukkan fel megint... Azon töprengtem, vajon a fehér ejtett vállú felsőm, vagy a hosszú, kötött pulcsim lenne-e jobb választás, amikor koppanást hallottam a tetőablak felől. Reflexből odafordultam, így megpillanthattam a démonfiúmat, aki épp beugrott a szobámba, majd miután sikeresen földet ért, felém fordult. Felcsillant a szeme, majd nem törődve kérdőre vonó pillantásommal - mert annak szántam - levágta magát az ágyamra. 

- Nem úgy volt, hogy fél ötkor találkozunk? - kérdeztem csipkelődve, és kissé bosszúsan, ugyanis nagyon nem voltam kész. 

- Nem bírtam kivárni. Miért, zavarok? - kérdezte, majd édesen elmosolyodott. Fekete szűk szárú farmer, fehér póló és bőrdzseki volt rajta, a haja szokás szerint égnek állt. 

- Nem, dehogy, várhatsz nyugodtan... egy ideig - mondtam, majd egy teátrális mozdulattal visszafordultam a szekrényemhez. 

- Nekem tökéletesen megfelelsz így is... - hallottam a hangját, immár a hátam mögül. Éreztem a leheletét a nyakamon, miután félresöpörte a hajamat, és a nyakamat kezdte csókolgatni. A lábam elgyengült, minden porcikámat átjárta a vágy, és közel voltam ahhoz, hogy megforduljak, és átadjam magam neki, de mára más terveim voltak. Szerettem volna beszélgetni vele. 

- Akár itt is maradhatnánk... - suttogta a fülembe. - Nem muszáj kimennünk ahhoz, hogy jól szórakozzunk.

- Szeretnék elhúzni egy kicsit... - válaszoltam bocsánatkérően. Ez a napló dolog komolyan kezdett megijeszteni, és úgy éreztem, ha tovább kell a négy fal közt maradnom, ráadásul Annie-vel, aki nem sokára hazaér, és tettetni, hogy minden rendben, megfulladok. 

- Elhúzhatlak... ide. - A másodperc törtrésze alatt átkarolta a derekamat, és magával ráncigált az ágyra. Rúgkapálóztam, hogy kiszabaduljak, de elkezdett csikizni. 

- Tudod, hogy csikis vagyok! - rúgtam oldalba. - Seggfej. 

- Bocs, elfelejtettem. Itt is? - csikizte az oldalamat, és a hasamat egyszerre.  Gyöngéden szorított, de elég erősen ahhoz, hogy ne tudjak szabadulni. Ekkor már sírtam a nevetéstől, főleg, miután a talpamat vette kezelésbe. Fél perccel később felnyögött, és egy hangos puffanás kíséretében lezúgott az ágyról. A francba, orrba rúgtam.

- Ó, fájt?! - haraptam az ajkamba, de egy másodpercen belül már feltápászkodott, és az orrát kezdte dörzsölgetni. 

- Á, bakker. Ezt miért kaptam?

- Nicsak, erősebb vagyok egy démonnál - cukkoltam.

- Aha, azért ennél több kell, hogy engem kiüss - húzta ki magát, majd visszaült az ágyra. - Mit is mondtál, hol vagy csikis? - vigyorodott el ártatlanul. 

- Kérsz még egyet? - vontam fel a szemöldököm. 

- Igen, kérek, bébi.

- Hülye. 

- Szeretlek. 

- Én is téged.

- Kaphatok rá egy puszit? - vágott angyalian ártatlan arcot, miközben az orrát dörzsölgette. Mosolyogva közelebb hajoltam hozzá, de amikor puszit akartam adni rá, a tenyerei közé vette az arcom, és puhán szájon csókolt. 

- Ettől biztos meggyógyulok - lehelte két csók között.

- Csak nehogy túladagold - csipkelődtem, majd elhúzódtam tőle. Tiltakozó morgást hallatott, majd ismét felém hajolt, és lenyomott az ágyra. Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztünk; zöld/kék szeme most tisztán ragyogott. 

- Még mindig fáj a fejed? - kérdezte, majd gyengéden végigsimított a homlokomon. 

- Most épp nem, de sosem lehet tudni... - vontam meg a vállam. Elnyomtam még egy ásítást.

- Álmos vagy? - kérdezte. 

- Á, semmiség, csak a 8. matek óra... Meg nem alszom valami jól mostanság... - legyintettem.

- Rosszul nézel ki. Mi a baj? 

- Kösz, a lányok szeretik ezt hallani - vágtam rá tettetett felháborodással.

- Nem, most tényleg. Baj van? 

- Á, csak a fejfájás... - A rémálmokat, amelyek Mike halála óta gyötörnek, kihagytam a sztoriból. Úgysem tud tenni ellenük semmit. 

- El fog múlni - mondta határozottan.

- Miért vagy olyan biztos benne? - kérdeztem. 

- Bízz bennem. Maradjunk itthon - mondta, majd felém nyújtotta az alvópólómat. Felsóhajtottam. Tényleg elég fáradt voltam, és ráadásul a maradjunk azt jelenti, hogy vele lehetek, szóval, miért ne? Elvettem a pólót, magamra kaptam, majd az oldalamra fordultam. Ronan feltápászkodott, és egy pillanatra kinézett az ablakon. Lehámozta magáról a bőrdzsekit, és az íróasztalomra dobta. Befeküdt mellém, és hátulról átkarolt. Éreztem a leheletét a nyakamon, ami furcsamód megnyugtatott. 

- Szerinted a fejfájásnak van köze... samhainhoz? - kérdeztem óvatosan. Nem szerettem szóba hozni azt a napot. 

- Úgy érted, mikor meghalt Mike? - kérdezett vissza. Nyeltem egyet.

- Igen...

- Figyelj. Feltűnt, hogy nem akarsz beszélni róla. Megértem. Csak tudd, nem kell, hogy bűntudatod legyen miatta. Ő már nem ugyanaz az ember, aki régen volt. Megérdemelte, ami történt vele. Ne hibáztasd magad, mert én sem teszem. - Megszorítottam a kezét. - Jó lenne, ha mondanál valamit.

- Csak... megijeszt - böktem ki.

- Már nincs mitől félned.

- Úgy értem... Amikor az az erő előtört belőlem... mintha nem is lettem volna önmagam. Nem tudtam visszafogni magam, és... eggyé váltam vele, vagy mi. Csak a düh vezérelt. És a tudat, hogy képes vagyok megölni egy embert...

- Mike nem volt ember. A legkevésbé emberi - szakított félbe. Kissé ingerült volt a hangja, ezért elcsöndesedtem. - Megöltem a nőt, akit szeretett. Bosszút akart állni. A helyében én is ezt tettem volna. De rajtam kellett volna. Téged ki kellett volna hagynia az egészből. 

- Most már mindegy - szorítottam meg a kezét.

- Ha bántott volna téged, én megöltem volna. 

- Amikor ő nyitott ajtót, én... borzasztóan nehéz volt otthagyni, tudod? 

- Egy idióta voltam, hogy nem hittem neked - sóhajtott fel. A lehelete a nyakamat cirógatta.

- De kiderült az igazság, és csak ez számít - válaszoltam, de a gondolataim már másutt jártak. A naplórészletnél és annál a rejtélyes Miánál.

- Bárcsak tudnám néha, mire gondolsz - éreztem, hogy elvigyorodik.

- Eltűnt. - Elhúzódott tőlem, és felült. - A napló. 

- Ezúttal ki akar kicsinálni minket? - viccelődött, de nem voltam abban a hangulatban. - Kasey. Amíg engem látsz, nem kell félned - mondta, majd megfogta a kezem, és rövid csókot lehelt a számra. Elmosolyodtam. Egy másodperccel később lehervadt az arcom.

- Azt hittem, vége van. És lehet, hogy most minden kezdődik előröl - suttogtam egy szuszra, mire magához ölelt. Egy ideig így maradtunk. Ismét elnyomtam egy ásítást. Ronan az órájára pillantott.

- Menned kell? - kérdeztem, próbálva leplezni a csalódottságomat. Ha most egyedül kell lennem, bőgni fogok, mint valami ... csaj. 

- Addig maradok, ameddig akarod - villantotta rám féloldalas mosolyát. Újra lefeküdtünk, és hátulról átölelt. Egyenletes szuszogását hallgatva minden bajomat elfelejtettem a világon. Éreztem, hogy kezd lecsukódni a szemem, és már kommunikálni sem volt erőm, ezért átadtam magam a csöndnek, és az édes semmittevésnek. Ronan felsóhajtott, és egy pillanatra megszorította a derekamat. 

- Baj van? - kérdeztem. 

- Semmi. Aludj! - suttogta, majd puszit nyomott az arcomra, és a hátamat simogatta, amíg el nem aludtam. Cirka öt percig.