Kalifornia az örök nyár állama. A napfény minden egyes csücskébe elér - az év minden napján. Legalábbis idáig ezt hittem.
December 7-én ugyanis a szörfösök városáról megváltozott a véleményem. A tél hozzánk is beköszöntött. A santa cruz-i eget szürke felhők borították, az utak nedvesek voltak a tegnapi esőtől, de a hőmérséklet Kaliforniához méltóan fülledt volt. Talán 20 fok lehetett, mégis úgy éreztem, mintha egy szaunában ülnék. Ezért inkább mindenki a négy fal között maradt.
- Ez nem igaz, már megint te nyertél - szitkozódott Ed, miután a fejünkre borította a Monopolyt.
- Hát, McCeightly, nem a nagybátyádtól örökölted az üzleti érzékedet - felelt Missy csúfondárosan, majd tettetett önteltséggel hátradőlt, fejét a kanapénak támasztotta, amelynek a szélén társasoztunk. Nem igazán tudtam figyelni a civódásukra ugyanis a tekintetem újra meg újra a kinti időjárásra terelődött. Ronan-nel két napja nem lehet normálisan beszélni: amióta hanyagolnia kell a szörfözést, állandóan az időjárást szidja, és a szokottnál is bunkóbb mindenkivel. (Mint egy 173 éves öregember. Ezt a tényt vele is megosztottam, azért az arcért eladtam volna a Maseratimat is. Ha nem tette volna már meg előttem más...) Kivéve persze engem, bár az elmúlt napokban mi is kevesebbszer találkoztunk. Azt hiszem, ez az egyik oka, hogy annyi szemforgatás után mégis beleszerettem. Rosszfiú volt, ízig vérig. A tudat, hogy ez a bunkó csak engem tüntet ki a kedvességével és az odaadásával, különösen boldoggá tett.
Akkor még nem tudtuk, de ez a nap volt az utolsó békés napunk, nagyon-nagyon sokáig.
Másnap Annie egy levelet csúsztatott a konyhaasztalra. Egy pillanatra félbehagytam a croissant-t, és kíváncsian meredtem az előttem lévő, névtelen feladójú levélre, amelyet egyértelműen nekem címeztek. Egy mozdulattal feltéptem a borítékot, majd szemügyre vettem a tartalmát. Egy vékony, kissé már megsárgult papírdarab került a kezeim közé, melynek a bal oldalán látszott, hogy kitépték valahonnan. Szépen ívelt, cirádás betűk hadával volt teleszőve a papírfecni, melynek bal sarkában egy dátumot vettem ki.
1994. január 4.
Nem tudom, mit tegyek. Tudnom sem kellene az egészről, de mégis megtörtént, és már nem tudom, mi a helyes. Patrick elkövette ezt a helyrehozhatatlan hibát, és nekem nincs jogom beleszólni az életébe, ugyanakkor azt sem hagyhatom, hogy Emilyé tönkremenjen. Norah mindennél jobban szereti a fiát, és ebbe a tudatba beleőrülne. A dolgok túl bonyolultak most ahhoz, hogy bármilyen lépést is tudjak tenni tiszta fejjel. Elmondta nekem, mert úgy érezte, megbízhat bennem. Tőlem kért segítséget, tehát nem árulhatom el. Rá kell vennem Miát, hogy vetesse el azt a gyereket...
- Ki halt meg?
A nagynéném laza, meglepett és kíváncsi hangjára majdnem szívrohamot kaptam, olyannyira belemerültem a papírfecni olvasásába.
- Ő, csak Chris... Lou barátnője már jobban van - mosolyogtam rá, mire bólintott, majd elment dolgozni. Beszélt hozzám. Talán arról, mikor ér haza. Talán valami másról. Úgy tettem, mint aki figyel, de egy büdös szót nem fogtam fel abból, amit mondott.
Egész délelőtt a levélen járt az eszem. A nevek... Patrick, Emily, Norah... mind ismerem őket, és ez nem lehet véletlen. Ez a levél egyértelműen az apámról, az anyámról és a nagyanyámról szól. Volt egy másik név is... Mia. Fogalmam sem volt, ki ő, de mindenképpen ki kellett derítenem. Csak nem tudtam, hogyan.
Indulás előtt még negyed órán keresztül olvasgattam a fecnit, és próbáltam összerakni a képet. Ki küldte? Ki írhatta? Kinek írta vajon? Mi van, ha nem is íródott senkinek? Az egész olyan volt, mint egy... naplórészlet. A gondolataim egyetlen dolog köré összpontosultak Marie naplója. Ed ágya alá rejtettük, mielőtt Adrian megérkezett Santa Cruzba.
Lopva a faliórára pillantottam. Késésben voltam, tehát felkaptam a fekete oldaltáskámat, és elhagytam a házat. A papírfecnit visszacsúsztattam a borítékba, és a farzsebembe tuszkoltam. Mivel kocsi nélkül maradtam, jelenleg Missy-ék fuvaroztak. Nem vártam el, hogy újat kapjak, mivel már kettő méregdrágát is összetörtem, (a harmadikkal pedig Jamie furikázik) és így is elég sokat köszönhetek Annie-nek.
Perceken belül Missy szürke BMW-je begurult a felhajtóra.
- Szia - köszöntek egyszerre, ő és Ed, széles mosollyal az arcukon. Általában jót derülök az ilyen pillanataikon, de most minden gondolatom a levél körül forgott.
- Hello - vetettem rájuk egy futó mosolyt, majd elfoglaltam a helyem a hátsó ülésen. A rádióból halk, de pörgős zene szólt, Missy a dallamot dúdolta, és Ed-del mindenféléről beszélgettek. A közelgő szalagavatóról, a diákköri megbeszélésről, és minden egyéb, teljesen átlagos cuccról. Hogy viselkedhetnek néha úgy, mintha semmi természetfeletti nem lenne bennük? Mint két átlagos tini, akik nem boszorkányok, nem spannolnak shide látókkal, nem forognak halálos veszélyben, és nem kapnak ismeretlen feladójú, bizarr leveleket...
Patrick, az apám, közel tizennyolc éve, mielőtt megszülettem, elkövetett egy - hatalmas - hibát. Valamit, ami tönkreteheti az anyám, és a nagyanyám életét. És ez a Mia... nagyon úgy néz ki, hogy teherbe esett. Megkövülten meredtem az elsuhanó pálmafákra, amelyeknek kissé megsárgultak a leveleik. Ugye nem lehetséges, hogy az a gyerek... az apámtól van?
A kezemet egy pillanatra a dekoltázsomhoz kaptam, de csalódottan vissza is húztam. A medálom már egy hónapja nincs velem. Akkor szoktam babrálni vele, ha ideges vagyok, vagy gondolkozom valamin. Eltörött, amikor a tóparton Mike megpróbált megölni. Azt hiszem, az az erő okozhatta, amivel megöltem Contrerast... Annak ellenére, hogy immár semmilyen veszély nem fenyeget minket, még mindig bizonytalannak éreztem magam nélküle. Védtelen voltam. Még ha van is egy külön bejáratú démoni őrangyalom, aki vigyáz rám.
- Kasey...
- Hm? - kaptam fel a fejem a nevem említésére. Egy pillanatra kiszakadtam a gondolataimból.
- Na jó, bökd ki, mi történt! - fordult hátra Ed, és nem eresztett a pillantása alól, amíg meg nem szólaltam.
- Miből gondolod, hogy történt valami? - adtam az ártatlant, ugyanakkor tényleg el akartam mondani a reggeli történéseket, mert úgy éreztem, belülről teljesen felemészt.
- Egész úton egy árva szót sem szóltál - közölte a nyilvánvaló indokot Missy. - Nyilvánvaló, hogy valahol máshol jársz...
- Ha Blackmore-on jár a fejed, nyugodtan tartsd meg magadnak - tette hozzá Ed, mire Missy fejcsóválva felém fordult. Felsóhajtottam, majd előbányásztam a levelet a zsebemből, és átnyújtottam Ed-nek. Kérdő tekintettel meredt rám, de azért felbontotta. Miközben olvasgatták, beszélni kezdtem.
- Reggel kaptam. Nem volt rajta feladó, és fogalmam sincs, mit akar jelenteni, de frászt kapok tőle - hadartam egy szuszra.
- Nincs ötleted, kitől kaphattad? - kérdezte Ed, miután lepasszolta a levelet Missy-nek. Megráztam a fejem, de azért gondolatban összeszedtem a lehetséges jelölteket. Nulla. Mégis mi folyik itt?!
- Egyértelmű, hogy a szüleidről szól.
- Tényleg? - kérdeztem talán kicsit epésebben, mint szerettem volna.
- Én csak közlöm a tényeket. Ha már te ilyen nehezen vetted rá magad. Mikor akartál szólni erről?
- El akartam mondani, csak...
- Csak, mi?
- A szalagavatóról beszéltetek, könyörgöm!
- Az azért nem olyan életbevágóan fontos...
- Hát, azért... - szólt közbe Missy, mire úgy néztünk rá, mint aki nem normális. - Felejtsétek el - emelte maga elé védekezően a kezeit.
- Csak az én családomat említi... meg ezt a Miát - adtam szócsövet a gondolataimnak.
- Nem vagyok benne biztos... - merengett Ed.
- Arra gondolsz, amire én? - kérdeztem.
- Suli után megkeresem Marie naplóját - mondta ki hangosan is Ed.
- Megkeressük - helyesbített Missy.
- De hogy kerülne hozzánk egy darabka a naplójából, mikor mindvégig az ágyad alatt tartottuk? - ráncolta a homlokát Missy.
- Mike-nak szabad bejárása volt a házunkba - emlékeztettem őket. Nem tudom, hogy jutott ez eszembe. Még mindig kirázott a hideg tőle.
- Valaki szórakozik velünk - suttogta Ed.
A nap további részében nem ejtettünk szót a történtekről, de egy órán sem bírtam koncentrálni, amíg nem voltam benne 100%-ig biztos, hogy Marie naplója ott pihen, és porosodik hónapok óta Ed ágya alatt.
Irodalmon bármennyire is próbáltam leplezni az érzéseimet, Ronan átlátott rajtam.
- Elmondod, mi van, vagy megkérdezzem? Tudod, hogy szeretek kérdezni.
- A válaszokkal nem ez a helyzet - csipkelődtem.
- Ha elmeséled, elmondom, hol voltam ma - villantotta rám féloldalas mosolyát, amitől máris jobb kedvre derültem. Azonban, mikor eszembe jutott, mit is kell elmesélnem, lehervadt a mosolyom. Ismét előhalásztam a zsebemből a levelet, és a pad alatt átnyújtottam neki. Collins épp a táblára firkált valamit szorgosan, bár az órából egy mondatot sem tudtam felidézni.
Miután végigolvasta, idegesen meredt rám.
- Van valami, amiről tudnom kéne?
- Patrick és Emily a szüleim. Norah a nagymamám. Csak azt nem tudom, ki ez a Mia. De ki fogjuk deríteni.
- Te és McCeightly-ék...?
- Szerintünk ez egy részlet Ed nagyanyjának a naplójából. Suli után megkeressük a könyvet Ed-éknél.
- Szerinted ott lesz? - kérdezte elgondolkozva. Észre sem vettem, hogy visszafojtottam a lélegzetemet.
- Ha nem, van magyarázat a levélben írtakra. Ha igen, akkor... nem tudom, hogyan tovább - suttogtam tanácstalanul.
- Ne aggódj emiatt - suttogta, majd puszit nyomott a homlokomra, és a tenyerét végigfuttatta a combomon. Még a farmeranyagon keresztül is éreztem azt a bizsergést, amelyet az érintése váltott ki belőlem.
- Haver, a munkahelyeden vagy - suttogta Ronan-nek Collins, amikor elsétált a padunk mellett. Értékeltem Mr. Menőséróban, hogy nem tartozik a hobbijai közé nyilvánosan megszégyeníteni másokat, továbbá bejelentés nélküli felelésekkel alázni a diákjait. Egyenrangúként kezelt minket, és egész jól el lehetett vele beszélgetni.
- Elnézést, Mr. Collins - vigyorodott el Ronan, de a tenyerével továbbra is az enyémet szorította. - Vége lehetne már a napnak - suttogta. - Milyen óráid lesznek még?
- Töri, biosz, és matek...
- Szóval semmi fontos... Mondd csak, nem akarsz egy kicsit...?
- A szerdát is ellógtad. Meg a hétfőt, meg a keddet is - emlékeztettem enyhe szemrehányással.
- Mert nem volt irodalom - felelte nemes egyszerűséggel. Mosolyogva megcsóváltam a fejem. Elképesztő, milyen hamar el tudja felejtetni velem minden bajomat.
- Mit is akartál mondani, hol voltál ma? - kérdeztem kíváncsian.
- Délután megtudod - húzta ajkait féloldalas mosolyra, majd elpakolta a cuccait, és mondanom sem kell, kicsöngettek. - Felhívlak - mondta, majd rövid csókot nyomott a számra, és távozott a teremből. Ismét kezdett eluralkodni rajtam az idegesség.
Suli után egyenesen Ed-ék házához mentünk. Adrian nem volt otthon, gondolom üzleti megbeszélés. Ed felcaplatott az emeletre, mi pedig követtük. Letérdelt az ágy elé, és kutatni kezdett alatta. Lassan már csak a térdétől lefelé látszott ki, mi pedig csöndben vártuk az eredményt. Én az ajkaimat harapdáltam, Missy pedig a szőnyeggel babrált.
Örökkévalóságnak tűnő idő múlva Ed kimászott az ágy alól, és közölte, amiben tudat alatt már biztos voltam.
- Eltűnt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése