2. évad 10. fejezet

 Másnap reggel Missy horkolására ébredtem, majd ránéztem az órára. Még csak fél hét volt, de nem jött álom a szememre, ezért fogtam a könyvem, és kiültem a tetőre egy szál pizsamában. A Tizenhárom okom volt című regényt olvastam Jay Asher-től. Még Chris adta kölcsön, ez volt az egyetlen könyv, amit elolvasott életében. Annyira belemerültem az izgalmas thrillerbe, hogy észre sem vettem, hogy Missy letelepedett mellém.

- 'Reggelt! - üdvözölt, mire összerezzentem. - Azért ennyire nem vészes - kuncogott kócos haját igazgatva és a szemét dörzsölgetve.

- Szia. Bocsi, csak belemerültem a könyvbe - motyogtam rekedten. Chris szerint reggel mindig olyan a hangom, mint egy másnapos csivavának.

- Szerintem ideje lenne kirittyenteni magunkat - kocogtatta meg a karóráját. - Éhes vagyok! - kiabálta ki a világnak, majd visszamászott a szobába. Rövid időn belül én is követtem. Bevette magát a fürdőszobába, így én addig bepakoltam a táskámba. A szemem megakadt Ronan pulcsiján. Egy ideig elidőzött rajta a tekintetem, majd belegyömöszöltem a fekete oldaltáskámba. Időközben Missy kitrappolt a fürdőből. Nagyon csinos volt fehér egyberuhájában, és pántos sarujában. Göndör, szőke haja a vállára omlott. Én egy egyszerű fekete sortot, és egy fekete-fehér csíkos felsőt vettem föl, egy szíves nyaklánccal és babacipővel. Vörösesszőke hajamat laza kontyba kötöttem, így oldalt kilógott pár tincs. Mire elhagytam a fürdőszobát, Missy nem volt a szobában, a konyhában sürgölődve találtam.

- Csináltam szenvicset! - mondta, miközben fel-alá futkosott majonézzel, majd tálcával a kezében. 

- Nem kellett volna. Te vagy a vendég... - magyaráztam, de őszintén nem bántam, hogy valaki gondoskodik rólam.

- Ugyan már! Ez a legkevesebb a király ötleted után. Olyan jó, hogy itt lakhatok - lelkendezett, majd lepakolt elém két hatalmas tányért, tele mindenféle szendvicsekkel.

- Várunk még valakit? - kérdeztem, s elképedve meredtem a hatalmas szendvics-hegyre. 

- Neked is jó étvágyat - vigyorgott a fejét csóválva, majd maga elé vett két szendót. Már megszoktam, hogy egyedül reggelizem, ugyanis Annie korán elindult munkába, így a változatosság kedvéért jó volt, hogy valaki szórakoztat, nem kell a falat bámulnom evés közben. Örültem az új lakótársamnak, még ha néha sokat is beszélt - most is valami új pletykáról hablatyolt, de én csak mosolyogva bólogattam. A Maseratimmal mentünk suliba (természetesen én vezettem), mert egy percet sem bírtam elszalasztani, amit az új kocsimban tölhetek. Út közben felszedtük Ed-et is, aki Missy mellé akart ülni, ezért beparancsoltam őket a hátsó ülésre. A suli előtt megpillantottam Ronan-t. A Porschéja oldalának dőlve babrált a telefonjával. Szőkésbarna haja kócosan a homlokába lógott, és elmélyülten pötyögött valamit. Egy fekete nadrág és egy fehér póló volt rajta. Magamra néztem, és elképedtem, mennyire összeöltöztünk. Nikole időközben odatipegett Ronan mellé, és produkálni kezdte magát neki. Ronan egy pillanatra sem nézett föl a mobiljából, csak motyogott valamit, mire Nikole megsemmisült tekintettel elvágtatott. Néha elég kegyetlennek láttam Ronan-t, de teljesen megértettem, ha Nikole-ról volt szó. Az a csaj teljesen ráakaszkodott, bár Ronan hülyítette a pár nappal ezelőtti viselkedésével... azóta ismét magányos farkas. Felnézett a mobiljából, és a tekintete rám irányult. Felemelte a tenyerét, és intett nekem. Zavartan visszaintettem, majd követtem Missy-éket az épületbe. A szokásos folyosónkon csöveztünk az ablak előtt.

- A nővéred hol lakik most? - kérdezte Ed, aki hátulról átkarolta Missy-t, és állat a vállán nyugtatta. Annyira aranyosak voltak együtt, hogy máig sem bírtam betelni a látványukkal.

- Egy barátjánál. Azt mondta, jövő héten lesz egy fotózás, amin sokat kaszál majd, és azt hozzáteszi az eddig összegyűjtött pénzéhez. Abból vehetünk majd egy belvárosi lakást. Nem lesz olyan nagy, és menő mint eddig, de... 

- Muszáj a belvárosba költöznötök? Addig maradsz nálunk, ameddig csak akarsz. Ameddig össze nem jön a pénz egy nagyobb kéróra... - mondtam.

- Melissa sem lóghat örökké a haverja nyakán. Egy idő után kell saját lakás - húzta el a száját.

- Akkor ő is hozzánk költözik. Mindenre van megoldás - vigyorogtam szokatlan optimizmussal.

- Aranyos vagy. Majd még kiderül - vonta meg a vállát.

 Ed egyébként sem egy dumagép, de ma a szokásosnál is csendesebb volt.

- Hahó, Edward! Mi újság? - kérdeztem, tenyeremet meglengetve a szeme előtt. Megrázta a fejét, és pislogni kezdett.

- Mondtam már, hogy ne hívj így! - morogta, de úgy tűnt, nem érdekli.

- Mi van veled? - vontam fel a szemöldököm.

- Semmi semmi - rázta a fejét, de nem hagytam annyiban.

- Látom, hogy valami nem stimmel - ráncoltam a homlokomat. Missy sosem erőlteti az ilyesmit, ha Ed-ről van szó, de én szerettem volna tudni, miért zombi.

- Kaptam tegnap egy olyan üzenetet... - bökte ki végre. 

- Milyen üzenetet? - értetlenkedtem.

- Amilyet Ronan - kapcsolódott be a beszélgetésbe Missy. Szóval mindenki tud róla, csak én nem... Megint kezdődik a titkolózás?

- És... mi volt benne? - sürgettem.

- Az, hogy tartsam a szemem az őseimen... - idézte a szemét forgatva. Láttam, hogy nagyon felkavarja a dolog, és azonnal Marie-re gondoltam. 

- Ez nagyon nem jó... - suttogta Missy. 

- A nagymamám tegnap rendezgette a könyveket a boltban, és eldőlt alatta a létra... Szerintem nem véletlen volt....

- Jézusom, ugye jól van?! - csattantam fel, mire többen is felénk fordultak a folyosón.

- Aha, szerencséje volt, de bármi történhetett volna - motyogta, és egy ideje a falat rugdalta a cipőjével. Furcsa érzés kerített hatalmába, és tudtam, miért. Bűntudatom volt. Az egész miattam van. Ha nem jövök Santa Cruz-ba, fennakadás nélkül zajlana itt az élet, mint mielőtt ideköltöztem. Ha nem történik az a baleset, nem tudom meg hogy shide látó vagyok, és nem keverek bele mindenkit, akit ismerek. Ha Ronan-nek nem kellene folyton megmenteni a hülye fejemet, Sutton sem kezd bosszúhadjáratba, Ronan nem öli meg, és nem küldözgetne nekünk fenyegető leveleket egy pszichopata barátja. Csak idő kérdése, és Annie-t is belesodrom. Ha eddig még nem tettem... Legjobb lenne, ha elmennék, amíg még nem késő... Az őrület határán álltam, feszült gondolataimból a csengő zökkentett ki. Elváltunk Missy-től, majd a 102-es terem felé vettük az irányt. Hétfő, első óra, irodalom. Ronan. Ed-del szótlanul lépkedtünk egymás mellett, míg meg nem untam a kriptahangulatot.

- És te még Ronan miatt aggódtál - böktem oldalba, mire a fejét kezdte csóválni.

- Az egész miatta van - rándult meg a szája széle. Elképedtem. Nem is engem hibáztatnak, hanem őt?!

- Miért gondolod ezt? - ráncoltam a homlokom.

- Kellett neki ilyen hülye kurvákkal kavarni... - morogta a bajsza alatt. Én is így vélekedtem Sutton-ról, de akkor sem Ronan a hibás.

- Arra nem gondoltál még, hogy az egész az én hibám? - kérdeztem, majd megosztottam vele önostorozó gondolataimat. Ahogy sejtettem, ellenkezni kezdett, és továbbra is kitartott amellett, hogy Ronan minden probléma okozója. Fogalmam sem volt, hogy utálhatja ennyire. Nem volt időm ellenkezni, mert Collins már a táblánál állt, és mindenkit a helyére parancsolt. Letelepedtem Ronan mellé, aki vetett rám egy féloldalas mosolyt. Próbáltam viszonozni, de legörbült a szám széle.

- Valami baj van? - kérdezte homlokát ráncolva. Úgy döntöttem, nem fogok hazudni neki.

- Ed kapott egy olyan üzenetet. És aggódom Annie-ért - tört ki belőlem.

- Nyugi, minden rendben lesz - közölte Collins-t fixírozva. Én ebben koránt sem voltam olyan biztos. Szokásával ellentétben nem távozott csöngetés előtt, hanem megvárta, míg összepakolok. Eszembe jutott, hogy nálam van a pulcsija.

- Tessék, ez a tiéd! - nyújtottam felé a kék anyagköteget.

- Lehet, hogy ma szükséged lesz rá - húzta száját csibészes mosolyra, én pedig kérdőn felvontam a szemöldököm. - Persze csak ha van kedved ma lejönni velem a partra... Alkonyat után.

Meglepett. Akkor ez most egy randi? Félreértette a hallgatásomat:

- Felőlem bárhova máshová is mehetünk - döntötte oldalra a fejét, a válaszomra várva.

- Nem, a part tökéletes. Benne vagyok - bólogattam.

- Oké, akkor nyolcra érted megyek - jelentette ki, majd választ nem várva kiviharzott a teremből, friss óceánillatot hagyva maga után. Csak pislogtam.

2. évad 9. fejezet

 Kótyagosan, pislogások közepette ébredtem, és időbe telt rájönnöm, hogy Ed szobájában vagyok. Mellettem egy széken Ronan ült, kíváncsi tekintettel fürkészve az arcomat. Lehámoztam magamról a takarót, és az oldalamat kezdtem vizsgálgatni. Sérülésnek, vágásnak nyomát sem láttam. Missy. Elmosolyodtam, de ekkor eszembe jutott, hogy Ronan is a szobában van. Elkomolyodtam, mire ő is letörölte a vigyort a képéről. 

- Jól vagy? - kérdezte. Figyelmen kívül hagytam az udvariaskodását, és a lényegre tértem.

- Mit kerestél itt tegnap? 

- McCeigthly úgy gondolta, jól jöhet a segítségem - vonta meg a vállát.

- Mi történt, miután bementetek? - És miután elájultam... Ahogy már huszadjára ebben a hónapban!!!

- McCeigthly bűvészkedett egy kicsit. Kiszivattyúzta az egész medencét. - idézte fel az emlékeit, közben mindvégig a szemembe nézett. Bosszantott, hogy a történtek után ennyire közvetlen és laza, miközben engem teljesen átvert.

- Ki volt az? - kérdeztem, mire felvonta a szemöldökét. - Ki okozta a tüzet? Tudom, hogy nem véletlen volt... - más jellegű kérdésem is lett volna hozzá, például hogy mi történt hétvégén, ami miatt keresztül nézett rajtam a suliban, de jelenleg a problémára kellett koncentrálnunk.

- Az a gyanúm, hogy ez a várva várt bosszú Sutton miatt - mondta, amire legbelül mindvégig számítottam. 

- Bizonyítékok? - kérdeztem tömören, mire meglepetésemre előhúzott a farzsebéből egy négybe hajtott cetlit. Kibontotta, és felém tartotta. Ez még csak a kezdet. - állt rajta fenyegető, nagy, nyomtatott betűkkel. A hideg is kirázott, ahogy olvastam. 

- Van tipped, ki lehetett az? - kérdeztem. 

- Van egy sanda gyanúm, de nem vagyok benne biztos - mondta. Kicsit rekedtes volt a hangja, mint akinek nehezére esik a beszéd. Sejtettem, hogy úgy sem ismerem az illetőt, mert rajta és Sutton-ön kívül egyetlen démonról sem tudtam. - Sutton nem könnyíti ezt meg nekünk - tette hozzá, de úgy tűnt, a gondolatai egész máshol járnak. Csak bámultam magam elé, és azon tűnődtem, van-e jogom egyáltalán számon kérni. Megcsókolt, kétszer is. Megmentette az életem, számtalanszor. Ezen kívül semmi közünk egymáshoz. 

- Sajnálom... - suttogta. Ezek szerint egy rugóra jár az agyunk.

- Elárulhatnád, pontosan mi folyik itt - szúrtam oda neki. A hangom érzelmektől mentes volt, és figyelmen kívül hagytam a bocsánatkérését. Fogadok, hogy erre is - mint minden másra -, talál logikus magyarázatot.

- Meg tudom magyarázni. 

- Abban biztos vagyok - mondtam szarkasztikusan.

- Pár napja... pontosan a hétvége óta kaptam pár ilyen üzenetet - bökött a fenyegető levélre, amelyet az előbb megmutatott. - Sejtettem, hogy amiatt van, amit Suttonnal tettem. Nem akartam, hogy téged is belekeverjenek, ezért próbáltalak távol tartani magamtól. - Itt mélyen a szemembe nézett, tekintetéből mély fájdalom tükröződött. - De úgy tűnik, már tud rólatok. 

- Ki? - értetlenkedtem. Ha veszélyben vagyok, jogom van tudni, kivel állok szemben.

- Sutton egy kedves, régi ismerőse - mondta, száját keserű félmosolyra húzva. Akkor is fájt amit tett, de legalább már megértettem. Tulajdonképpen megint megpróbált megvédeni engem. 

- Kasey... - Hiányzott, ahogy kiejti a nevemet, és azon kaptam magam, hogy a szemébe nézek. Az ismerős fekete fény szerényen cikázott a tekintetében. Evett (kéne erre egy jó szót találnom...), amióta találkoztunk, de mintha megint éhes lenne.

- Ami hétvégén történt, az igaz volt. És nem akarom elveszíteni - mondta, kitartóan a szemembe bámulva. 

- Én se... - böktem ki. A medálomat fürkészte, én pedig lecsatoltam, és a komódra dobtam. Megfogta a kezemet, és közelebb húzódott. A szeméről a szájára terelődött a pillantásom, és az a bizonyos izzás is létrejött közöttünk. Épp megtettem volna a következő lépést, amikor hirtelen kivágódott az ajtó, és Ed szőke feje jelent meg a láthatáron. 

- Ó... bocs - hadarta.

- Semmi baj, épp készültünk lemenni. - Nem is értem, miért mondtam ezt, mikor legszívesebben egésznap itt maradtam volna. Miután hozzávágtam valamit Edhez.

- Jól vagy? - kérdezte, mire bólintottam. Egy ideig zavartan váltogatta közöttünk a tekintetét, majd megköszörülte a torkát.

- Na én elpályázok. Kase, a nagynénédnek nem mondtunk semmit, és talán jobb is, ha ez így marad - mondta.

- Hogy tőlem nem tudja meg, az biztos - mondtam magától érthetődően, mire Ed bólintott, és becsukta az ajtót. Ronan nem sokkal később elment, a dolgaira hivatkozva, én pedig visszaakasztottam a medált a nyakamba, és kikászálódtam az ágyból. Missy-t és Ed-et a kanapén turbékolva találtam. Nem akartam megzavarni őket, de amint észrevették, hogy jövök, szétrebbentek, és minden figyelmüket rám irányították. Bár Ed továbbra is Missy hajával babrált. 

- Jól vagy? - kérdezte Missy.

- Ezt én is kérdezhetném - mondtam, mire elkomorodott. Az egész élete abban a házban volt. - Melissával beszéltél azóta?

- Igen, pár órája hívtam föl. Az egyik barátjánál aludt, de azt mondta, ma délután hazajön. Csak azt nem tudom, hová... - motyogta feszülten.

- Milyen állapotban van a ház? - kérdeztem, mire Ed vette át a szót.

- Missy szobája porig égett, semmit sem tudtam megmenteni, az emelet szintúgy... a lépcsők leszakadtak, de a konyháig nem ért el a tűz. Hálistennek a nappali is épen maradt. Gáz lett volna, ha az összes elektromos berendezést berobbantja a tűz. - A hideg is kirázott a gondolatra, hogy a srácok odabenn voltak, mialatt mindez megtörténhetett volna.

- Annyira örülök, hogy jól vagytok - motyogtam falfehérré váltan, majd átöleltem őket. Nem vagyok egy érzelmes, ölelkezős típus, de most jól esett, hogy vannak barátaim, akikre számíthatok. Ha Ed nem veszi fel a telefont, vagy mi ketten elalszunk... Elég furcsa arcot vághattam, mert Ed nyugtatgatni kezdett. Már az első találkozásunkkor is ilyen hatással volt rám, a jelenlététől szilárdabbnak éreztem magam alatt a talajt, és elhittem, hogy ebben a csodálatos világban minden rendben lesz. Ebben egyre nehezebb volt hinnem, de azért bízni akartam benne. Láttam rajtuk, hogy nagyon kettesben maradnának, ezért leléceltem. A Maseratim Edék háza előtt parkolt. Biztosan Ronan hozta ide. Miért gondolom ezt? 

 Otthon Annie-t a dolgozószobájában ülve találtam, éppen papírokat rendezgetett, és jegyzetelt.

- Szia, megjöttem! - vigyorogtam rá, mintha mi sem történt volna. 

- Szia Kasey! Köszi még egyszer, hogy lejöttél a vacsorára. Sokat jelentett nekem - mosolygott őszintén.

- Nem is olyan vészes ez a Smith - vontam meg a vállam. Végül is, nekem az számít, hogy boldog legyen. Fogalmam sincs, mit szeret ebben az emberben, de ha jól érzi magát vele, akkor áldásom rá.

- Örülök, hogy változott a véleményed. Legkésőbb egy hét múlva elkészül a nyaraló, és akkor jó lenne találkozni. Még én sem láttam a fiát, legalább megismerkednénk - mosolygott, mire tetetett lelkesedéssel bólogattam. Nem fűlött hozzá a fogam, de ennyivel tartozom Annie-nek. Felcaplattam a szobámba, és elterültem a franciaágyon. Eszembe jutott, milyen rég voltam kinn a tetőn, ezért felkaptam az mp4-emet, és kimásztam az ablakon. Körülbelül két óra körül járhatott az idő, így visszamásztam átöltözni, mert a nap szinte leégette rólam a ruhát, amely még a viharos délután után maradt rajtam. Egy szürke sortban és egy színes topban másztam vissza napozni, mezítláb. Beraktam az It Girl című számot Jason Derulo-tól, és a derűs, tiszta kék eget kezdtem bámulni. Annyira távolinak tűnt a tegnap esti tűz. Ha igaz, amit Ronan mondott, mindannyian veszélyben vagyunk. Sutton kedves ismerőse tud rólam, és a tegnapiakból ítélve, megpróbál majd megölni. Annie képe jelent meg az arcom előtt. Nem akarom, hogy ő is belekeveredjen. Azon gondolkoztam, Missy hol fog lakni ezek után. Talán a nővérével kivesznek majd valami lakást, amíg nem találnak új helyet? Ekkor felragyogott a képzeletbeli villanykörte a fejemben. Előkaptam az időközben zsebembe csúsztatott telefont, és felhívtam a barátnőmet.

- Szia, támadt egy zseniális ötletem! - kiáltottam bele teljesen felspannolva. Átvette a hangulatomat.

- Igen? Mesélj - sejtettem, hogy most épp a körmeit rágva ül a kanapén, és fúrja az oldalát a kíváncsiság.

- Szóval, arra gondoltam, hogy amíg nem találtok új lakást, lenne egy jó kis szálláshelyed - húztam el a számat sejtelmesen.

- És, hol lenne az? - kérdezte felderülve.

- Az én szobámban - vágtam rá, talán a kelleténél kicsit hangosabban. Miután kiörömködtük magunkat, mert természetesen rábólintott az ötletre, lerohantam megkérdezni Annie-től. Megengedte, hogy Missy itt lakjon, ugyanis jelen pillanatban madarat lehetett volna fogatni vele. Boldognak látszott, most először, mióta itt vagyok. Kicsit féltékeny voltam, hogy a drága Matthew miatt ilyen vidám, ennyire én sosem tudtam felvidítani, de ezt kivertem a fejemből. 

 A hétvége gyorsan telt, mert Missy-vel nagyon jól szórakoztunk. Több mint húsz filmet áthozott, amelyekről még életemben nem hallottam, de megnéztük őket. Ő végig kommentálta az összeset, én csak csöndben mosolyogtam azon, hogy beleéli magát a legbugyutább történetbe is. Többször felhozta a Ronan-témát is, de én többnyire csak vállvonogatásokkal feleltem. Épp arról beszélt, milyen boldog, hogy Ed végre elismeri a képességeit, mikor megcsörrent a mobilom. Christopher keresett, így bocsánatkérően pillantottam Missy-re, majd fogadtam a hívást.

- Szia! Többször is kerestelek, de nem vetted föl - mondta, megkönnyebbülve, hogy most sikerült elérnie.

- Szia, Chris! Úristen, ne haragudj, teljesen kiment a fejemből, hogy lenémítottam a mobilomat - csaptam a homlokomra. Missy csak bámult rám tágra nyílt szemekkel.

- Ez jellemző rád, Kase - nevetett. Elképzeltem, ahogy a focipályán fekszik, szőke hajába belekap a szél, és a fejét csóválja. Megdobbant a szívem (de nem úgy), annyira hiányzott.

- Zajlik az élet Portland-ben? - érdeklődtem.

- Aha, képzeld az edző visszavett a csapatba. Megmondtam, nem? - kérdezte önelégülten.

- Azért ne bízd el magad. De nagyon örülök neked - tettem hozzá. 

- És, mi újság Santa Cruz-ban? - kérdezte. Majdnem elmeséltem neki a tegnap történteket, de rájöttem, hogy külső szemmel gyanúsnak tűnhet ez a sok baleset, ami körülöttem zajlott, így bármennyire bökte is a csőröm, hogy titkolózom előtte, de nem beszéltem a dologról.

- Semmi különös. Képzeld, Missy, akiről már meséltem, hozzám költözött, mert most épp új lakást keresnek - mondtam, majd kihangosítottam Christ.

- Ki vagy hangosítva, most már hall téged - figyelmeztettem.

- Hello! - szólt bele vidáman Missy.

- Á, szia. Szóval a te hibád, hogy Kase elhanyagol - mondta, de éreztem a hangján, hogy nem komolyan gondolja. 

- Hát, lebuktam - mosolygott a barátnőm.

- Na nekem mennem kell, beígértem Louis-nak, hogy leisszuk magunkat. Kidobta a barátnője - magyarázta Christopher.

- Evelyn? De hát, olyan ártatlannak tűnt - mondtam meglepetten. Louis egy éve van kapcsolatban Evelynnel, aki egy jól tanuló, alacsony, szöszi lány, teljes ellentéte Louis-nak. Mégis úgy tűnt, remekül kijönnek.

- Igen, mostanában Lou elhanyagolta, és úgy tűnik, megelégelte a csaj - mondta.

- Hát, add át neki, hogy jobbulást! És azért ne igyátok magatokat holtrészegre! - intettem Christ, bár tudtam, hogy úgyis felesleges. Elköszöntünk egymástól. 

- Jófej ez a Christopher - bólogatott Missy.

- Az. Elképesztően jófej. 

- Gondolom, régóta ismeritek egymást.

- Már általánosban is legjobb barátok voltunk - mosolyogtam.

- És sosem érzett egyikőtök sem többet... a másik iránt? - kérdezte. Gondolom, ő és Ed járt a fejében.

- Nem, soha. Vagyis, eddig azt hittem, de nem vagyok biztos benne. Úgy tűnik, belémzúgott - motyogtam kétségbeesetten.

- Mit akarsz most csinálni? - kérdezte, mint valami pszichoterapeuta.

- Gondolom, semmit. Úgy teszek, mintha minden a régi lenne. Egyszer majd elfelejti - vontam meg a vállam. Tudtam, hogy kegyetlenül hangzik, de nem tehettem mást. Missy-vel átbeszéltük az egész éjszakát, és meglepően hamar eljött a hétfő.

2. évad 8. fejezet

 Miután megírtam a házit - Smith több, mint két oldalt adott föl, hogy vinné el a kék halál -, vettem egy gyors zuhanyt, majd magam köré csavartam a törölközőmet, és kibámultam az ablakomon. A nap kitartóan pislákolt az égen, több mint harminc fok volt még így késő délután is. Szerettem az örökké forró, esőmentes kaliforniai napokat, de most bármit megadtam volna egy késő délutáni lazulásért a nedves portlandi focipályán, pár üveg citromos sör, és a legjobb haverjaim társaságában. Furcsa érzés kerített hatalmába, és több mint három percbe telt, mire rájöttem; honvágyam van. Nem sokára betöltöm a tizennyolcat, leérettségizem és aztán... Mi lesz ezután? Nem tudtam magam elképzelni valami menő egyetem tantermében ücsörögve, szorgosan jegyzetelve. Fogalmam sem volt, mit akarok kezdeni az életemmel. Akár haza is mehetnék Portlandbe. Christopherrel többször is elhatároztuk, hogy utazgatni fogunk, bejárjuk a világot és magasról szarunk mindenkire. Álmodozni szabad, de tudtam, hogy ez nem válik valóra. Ha rajtam múlik, Chris egyetemre fog járni, mert biztos voltam benne, hogy ha jól viseli magát, felveszik. Tényleg tehetséges volt. Tudom, ha megkérném rá, ott hagyná a sulit, és velem jönne, de eszemben sem volt ilyen önző döntést hozni. 

 Merengésemből egy villámcsapás zökkentett ki. Megrezzentem, ugyanis teljesen váratlanul ért. Időközben beborult az ég, az eget szürke esőfelhők takarták. Vihar Kaliforniában? Olyan ritka, mint a húsvéti nyuszi karácsonykor. Pár perc múlva az eső is szakadni kezdett, én pedig csak néztem, mint hal a szatyorban. Eszembe jutott, hogy nem lenne rossz ötlet felöltözni, ezért kihúzgáltam a szekrényem fiókjait valami gönc után kutatva, mire egy türkizkék anyagköteg akadt a kezembe. Fél percbe sem telt, és felismertem Ronan pulcsiját. Remek, semmi és senki sem hagyja, hogy elfelejtsem. Ugyanis jelen pillanatban ez tűnt a legjobb megoldásnak. Morcosan a székemre dobtam a kapucnis pulcsit, majd felvettem egy szürke melegítő nadrágot egy rózsaszín, békejeles toppal. A hajamat laza kontyba fogtam, és legaloppoztam a konyhába. Kinyitottam a hűtőt, valami kaja után kutatva. Végül csak csináltam magamnak egy banánturmixot, és felcaplattam a szobámba zenét hallgatni. Próbáltam nem gondolkozni, de a gondolataim mindig Ronan felé terelődtek. Meglepően hamar eljött a hét óra. Felhívtam Missy-t, hogy késni fogok a vacsora miatt. Nem sokkal később kopogtattak az ajtómon, majd Annie hangját ismertem föl.

- Kase, le tudnál jönni? - kérdezte türelmetlenül.

- Mindjárt megyek! - kiabáltam, és még végighallgattam az utolsó számot a Christina Perri lemezről. Chris kinyírna, ha megtudná, hogy ilyet hallgatok.

- Ha nem jössz le öt perc múlva, én viszlek le! - tréfálkozott. Rávettem magam az elkerülhetetlenre. Gyorsan legyünk túl ezen, és mehetek Missy-hez. Lecaplattam a lépcsőn, és lélegzetvisszafolytva néztem szembe azzal az emberrel, akit még a suliban sem akarok látni, nem hogy a saját otthonomban. Próbáltam mosolyt erőltetni magamra, de sikertelenül. Már korábban is tudattam Smith-szel, hogy nem vagyok elragadtatva a ténytől, hogy a nagynénémmel jár, szóval felesleges megjátszanom magam. Azért Annie kedvéért próbáltam udvarias lenni.

- Szia Kasey - mondta közvetlenül. Ugyanannyira rühellt engem, mint én őt. Tönkreteszem az óráit a beszólogatásommal, amit nem mindig bírok visszatartani, és ha kihív felelni, akkor sem nyalom meg a talpát. Meglepett, hogy letegezett, mert a suliban általában Miss McLane-nek hív.

- Jó estét, S... Mr. Smith - mondtam. Biccentett. Egy fekete nadrágban és egy bordó kardigánban veszített, ami alá valami hülye inget vett. Úgy nézett ki, mint a nagyapám.

- Örülök, hogy lejöttél. Házi pizzát csináltam, a kedvencedet - mosolygott Annie. Láttam rajta, hogy izgul, ezért próbáltam megnyugtatni.

- Szuper, úgy is éhes vagyok - mondtam, de éreztem, hogy ez nem én vagyok. Az asztalhoz ültünk, Smith pontosan velem szemben foglalt helyet. Megsemmisülten fürkésztem az arcát, majd amikor rám nézett, elkaptam a tekintetem.

- Jövő héten elkészül a nyaraló, amelyet Matthew-nak terveztem - dobott fel egy mérhetetlenül uncsi témát a nagynéném.

- Ha kész lesz, örülnék, ha felavatnánk. Nyugodtan gyertek el. Mindketten - mondta kelletlenül az utolsó szót.

- Az remek lenne, igaz Kasey? - Villantott rám egy tíz pontos mosolyt Annie.

- Ja, szuper - bólogattam.

- Matt-nek van egy veled egy idős fia, így legalább te sem fogsz unatkozni - tette hozzá a nagynéném, mire Matt biccentett. Nem hinném, hogy meg akarja ismertetni velem a drága fiacskáját, és őszintén, nekem se sok kedvem volt hozzá. Minden figyelmemet a kajának szenteltem.

- Ann, ez valami isteni lett! - szólt Smith, majd egy gyors puszit nyomott a nagynéném szájára. Fintorogva elfordultam. Gyorsan befaltam a pizzát, majd az órára pillantottam, amely épp nyolcat ütött.

- Annie, ez nagyon finom volt, de most mennem kell, mert megígértem Missy-nek, hogy ma nála alszom - hadartam, majd felpattantam és a mosogatóba dobtam a tányéromat.

- Máris? - kérdezte. Smith arcán éreztem a megkönnyebbülést, hogy elhúz innen ez a zavaró tényező, és végre kettesben lehet a nagynénémmel. Hozzá tudtam volna vágni a tányért, de ehelyett csak bocsánatkérően bólintottam. Felcaplattam az emeletre, és összepakoltam pár göncöt Missy-hez. Felkaptam a szürke kardigánomat, odavetettem nekik egy gyors köszönést, majd elviharzottam. Feltéptem a Maseratim ajtaját, majd megkönnyebbülten az ülésre hanyatlottam. El is felejtettem, hogy a bőrszütyő, amibe Ronan a nyakláncomat rakta, még mindig a műszerfal egyik fiókjában pihen. Sietve előbányásztam, és a nyakamba akasztottam. Lehet, hogy éppen nem üldöznek vér - vagy éppen energia - szomjas démonok (vagy csak én nem tudok róla) de semmit sem bízhatok a véletlenre. Épp a gázra tapostam, amikor eszembe jutott, hogy gőzöm sincs, hol lakik Missy. Megcsörgettem, majd megbeszéltük, hogy találkozunk Ed háza előtt, ugyanis az volt az egyetlen fix tájékozódási pont számomra, ráadásul Missy szerint majdnem egyenlő távolságra helyezkedik el kettőnk otthonától. Már messziről megpillantottam, ahogy integet. Alkonyodott, de Santa Cruz-ban este tíz előtt szó sem lehetett sötétedésről. A vihar nyomai azonban láthatóak voltak. Az út nedves volt, a levegő fülledt, a pálmafák megtépázottak. Villogtam neki, majd felvettem.

- Szia! - üdvözölt lelkesen. - Na, elszabadultál a gerlepártól?

- Na hívd őket így - nyavalyogtam. - De igen, leráztam őket. Állati kínos volt. Ott ült az orrom előtt, miközben nyilvánosan tapizta a nagynénémet - idéztem fel nem túl kellemes emlékeimet.

- Jobb, ha hozzászoksz - mondta Missy nem túl bíztatóan. Megszoksz, vagy megszöksz. Christopher mindig ezt mondta.

- Alig várom, hogy megismerjem a nővéredet - mondtam izgatottan. 

- Ja igen, azt üzeni, hogy siessünk, mert ha lemarad az év legjobb bulijáról, kinyír engem - tette hozzá, mire a gázra tapostam.

- Nem kell komolyan venni - nevetett, de azért a biztonság kedvéért bekötötte magát.

- Nem, én csak... Annyira imádom ezt a járgányt - mosolyogtam.

- Azt elhiszem. Az én BMW-m semmi ehhez képest - mondta, bár ő nem szeretett kocsikról csevegni. Ez is olyan dolog, ami csak Christopher-rel működik. Az elmúlt öt perc alatt már másodszor gondolok rá. Tényleg hiányzott, de jelen pillanatban nem tehetek semmi ezügyben, szóval inkább eltereltem a gondolataimat. Missy navigált, így negyed óra múlva megérkeztünk a házuk elé. Egy modern, kétszintes villában laktak, mint mindenki más a környéken. Beinvitált a kapun, én pedig a fejemet nyújtogatva bámultam a hatalmas kert felé, ahol tagadhatatlanul egy medence foglalt helyet. 

- Megjöttünk! - kiáltotta Missy, miután beléptünk a házba, és levettük a cipőnket. Egy hosszú előtér fogadott, amelyből gyorsan átértünk a nappaliba. Egy lány terült el a kanapén. Épp újságot olvasott, ezért csak pár szőke fürtöt láttam belőle. Na meg a tökéletes alakját. Missy említette, hogy modellkedik.

- Sziasztok! Épp ideje volt - mondta Melissa, ránk emelve a tekintetét. Pillantása az arcomra vetült, majd elmosolyodott.

- Biztos te vagy Kasey - szólt, majd felpattant a kanapéról, és felénk sietett. Egy latex cicanadrágot és egy kivágott felsőt viselt, egy feszes mellénnyel. Látszott, hogy buliba készül.

- Szia, Melissa. Örülök, hogy megismerhetlek! - mosolyogtam. 

- A húgom sokat mesélt rólad - tette hozzá, majd pillantása a medálomra vetült. - Szóval ez az a híres medál. Nagyon szép.

- Igen, elég népszerű mostanában - viszonoztam a mosolyát. 

- Na skacok, én elhúztam, ne várjatok! - legyintett, majd eltűnt az előtérben. - Ja, és örülök, hogy megismerhetlek! - vetett rám egy őszinte mosolyt, majd kinyújtotta a kezét. Meglepetésemre fél pillantás sem telt belé, és egy táska repült felé, amit sikeresen elkapott. Elég furcsa arcot vághattam, mert egy pillanatra elfelejtettem, hogy Melissa különleges képessége, hogy lebegtetni tud dolgokat. Elköszöntünk tőle, majd követeltem Missy-től, hogy mutassa meg a szobáját. 

- Nagyon jófej nővéred van - mondtam, miközben a lépcsőfokokat róttuk. 

- Á, nagyon kiállhatatlan is tud lenni. Csak veled kedves - mondta nevetve. Megtorpant egy ajtó előtt, majd sejtelmesen felém pillantott. Kinyitotta az ajtót.

- Tádá! - kiáltotta, majd betessékelt a küszöbön. Tágas, napfényes szobája volt, ezt abból gondoltam, hogy olyan ferde tetőablaka volt a helyiségnek. A lila és a zöld színek domináltak, a padlón egy bolyhos szőnyeg terült el. 

- Ez eszméletlen - mondtam, majd levetettem magam a hatalmas, baldachinos franciaágyára, és úgy tettem, mint aki hó (ezesetben takaró-) angyalt rajzol. 

- Még nem láttad a legjobbat - kacsintott, majd elindult egy másik ajtó felé, ami a szobából nyílt. Gondoltam, fürdőszoba, de tévedtem. Egy hatalmas gardrób tárult elém. What the fuck?

- Úristen, mintha Paris Hilton szekrényében lennék - nevettem el magam. Körülnéztem odabenn, bár az ilyesmi általában nem köt le, mégis elképesztő látványt nyújtott a sok-sok színes, márkás cucc. Amikor már kitekeredett a nyakam a nézelődéstől, letrappoltunk a nappaliba, elterültünk a kanapén, és elkezdtünk filmet nézni.

- Nem gondolkodtál még azon, hogy vannak-e különleges képességeid? - érdeklődött Missy. Dehogynem, minden nap ezen járt az eszem.

- Rengetegszer, de mindig oda lyukadok ki, hogy semmi előnye nincs ennek a shide látó dolognak - vontam meg a vállam.

- Ed nagymamája szerint ez mindenkinél máskor jelentkezik, lehet, hogy neked csak évek múlva fog - magyarázta.

- Ez bízató. Ha egyáltalán életben leszek akkor - mondtam szarkasztikusan. - Mindig azon jár az eszem, hogy egy nap Sutton őrült bajtársa eljön, és bosszútáll. 

- Nekem is, de ha eddig nem tette meg, nem hinném, hogy aggódnunk kéne - vonta meg a vállát.

- Lehet, hogy csak a megfelelő alkalomra vár... - vetettem fel fennkölt hangon. 

- Na jó, váltsunk témát - nevetett. - Szerinted is furcsán viselkedik Ronan? 

Naná, ezek szerint nem csak nekem tűnt föl.

- Egyébként sem szokott a nyakamon lógni, de most hozzám sem szólt - motyogtam.

- Ráadásul Nikole-lal lóg. Ez több, mint bizarr - mondta.

- Valami mintha megváltozott volna, de nem tudom, mi  - méláztam, de legszívesebben hanyagoltam volna ezt a témát.

- Ed-del jól megvagytok? - érdeklődtem, ugyanis elég rég beszélt kettőjükről, ami szokatlan.

- Persze. Olyan fantasztikus és aranyos - áradozott. Mosolyogva hallgattam, bár Ronan így is ott motoszkált az agyam eldugott szegletében, ami igyekezett átvenni az irányítást. - Próbálom rávenni, hogy használja a képességeit, de nem hajlandó. Szerinte haszontalan, de ezt biztosan mondta már...

Nem bírtam ép ésszel felfogni, Ed hogy gondolkozhat így. 

- Ha nekem ilyen képességeim lennének, már rég elárasztottam volna Smith házát - nevettem. 

- Én sem értem. Irányítja a vizet, basszus! Idióta, de olyan cuki - mosolygott elvarázsoltan. Egy ideig csak bámultuk a tv-t, amikor furcsa szagokra lettem figyelmes. Láttam, hogy egy ideje Missy is a levegőt szaglássza. 

- Nem kapcsoltuk be a sütőt? - kérdeztem, bár tudtam, hogy a konyha közelében sem voltunk.

- Basszus! - Felpattant, és felrohant az emeletre. Azonnal követtem, bár elképzelésem sem volt, mi a halál történt. Az emeleten hatalmas füstfelhő terjengett, így azonnal krákogni kezdtem. 

- Mi a...?! - elakadt a szavunk. Missy szobájából lángok törtek elő, mi pedig a másodperc törtrésze alatt levágtattunk a földszintre.

- Most mi a francot csináljunk? - futkosott Missy fel-alá. Teljesen bepánikolt. - Hívjuk a tűzoltókat! 

- Nekem jobb ötletem van, csörgesd meg Ed-et! - kiáltottam rá. Elővette a mobilját a zsebéből, de csak bámult rá teljesen lefagyva. Kikaptam a kezéből, kikerestem Ed-et a telefonkönyvből, majd kézenfogva kirángattam Missy-t a házból. Vagyis, csak rángattam volna, de az ajtó nem nyílt ki. Tátva maradt a szám. Időközben Ed felvette.

- Mi a helyzet? - kérdezte mit sem sejtve.

- Ed?! Kasey vagyok. Muszáj idejönnöd, asszem szükségünk lesz a képességedre - hadartam.

- Mi? - motyogta.

- Nem tudom, hogyan, de ég a ház és nem nyílik a bejárati ajtó - kiabáltam egyre zaklatottabban. Káromkodott, majd megígérte, hogy elindul, és letette a telefont. Próbáltam lenyugtatni Missy-t, de azon kaptam magam, hogy én is körbe-körbe járkálok, mint egy megszállott őrült. Mielőbb kiutat kéne keresnünk. A füst már a lépcsőfordulóban is terjengett. Belerúgtam párat a bejárati ajtóba, de meg sem moccant. Ekkor eszembe jutott, mekkora sügér vagyok.

- Az ablakok! - csaptam a homlokomra. Felkaptam valami ősrégi vázát, és betörtem vele a konyhaablakot. Ezt Christopher-től tanultam. Bárcsak itt lenne most! Fura, hogy a vészhelyzetek mit hoznak ki az emberből. Időközben a tűz átterjedt a konyhába, a falépcsőknek köszönhetően. Káromkodtam, majd mikor sikerült egy járható lyukat ütnöm az ablakon, intettem Missy-nek, hogy menjen előre. Mikor kijutott, utána másztam, de az oldalam súrolta az üvegszilánkokat, így egy éles vágást éreztem. Ezzel most nem foglalkoztam, inkább elvonszoltam a sápadt Missy-t a ház közeléből. Hogy a fenébe gyulladt ki?! Óráknak tűnő ideig csak toporogtunk a kapuban, amikor éles csikorgásra lettünk figyelmesek, és felismertem egy kocsi hangját. Pontosabban kettőét, mert ahogy Ed lefékezett Missy kocsijával, egy piros Porsche követte, én pedig szédülni kezdtem. Ed és Ronan egyszerre szálltak ki a kocsikból, én pedig kővé dermedtem.

- Ő mit keres itt? - kérdeztem Ed-et vizslatva, figyelmesen kerülve Ronan tekintetét.

- Ezt majd később - hadarta, majd átölelte Missy-t.

- Jól vagy?! - kérdezte aggódóan, mire Missy zavartan bólintott. 

- Ezt majd később - idézte Ronan Ed szavait egy oktávval feljebb, majd feltépte a kaput, és elindult a házba. - Gyere vizes fiú! 

Ed megsemmisült tekintettel követte, majd egy perc múlva mindketten eltűntek a szemünk elől. A szédüléseim egyre gyakoribbá váltak.

- Úristen... - suttogta Missy. Tudtam, mire gondol. Az egész élete, és minden cucca abban a házba van, ami most ég hamuvá... Percekkel később vettem csak észre, hogy nem is a házat nézi, hanem engem. Követtem a tekintetét, mire megláttam az oldalamon tátongó vörös foltot. Az üveg jobban megkarcolt, mint gondoltam. Éreztem, hogy álmosodok, majd nekidőltem a kapunak, és elsötétült minden.

2. évad 7. fejezet

 Förtelmes kornyikálásra ébredtem, aztán rájöttem, hogy ez csak az ébresztőm. Ahogy jobban megfigyeltem a mobilom kijelzőjét, elkerekedtek a szemeim. Elaludtam! Te jó ég, el fogok késni! Na jó, időben voltam, de kapkodnom kellett. Gyorsan magamra kaptam egy farmer rövidnadrágot és egy piros-fehér csíkos topot, (Santa Cruz-ban szokás szerint verőfényes napsütés uralkodott) megfésültem a külön életet élő vörösesszőke madárfészket a fejemen, majd egy laza kontyot kötöttem magamnak. Felkaptam a táskámat, és letrappoltam a lépcsőn. Csak megragadtam a croissant-t és az üdítőt, amit Annie készített ki nekem, kiléptem a házból és bezártam magam után az ajtót. Meglepetésemre Missy szürke BMW-je a házunk előtt parkolt. Csodálom, hogy a tegnapi után nem mondta le a fuvarozgatásomat. Megértettem volna. Bunkó voltam velük, de az agyamra megy a folytonos parancsolgatásuk. Az én döntéseimet ne befolyásolják. 

- Hello! - mondtam egyhangúan, majd betelepedtem a hátsó ülésre. Viszonozták a köszönést, de ezek után behalt a társalgás. Remek, szóval nekem kell bocsánatot kérnem. 

- Figyeljetek... sajnálom, hogy olyan bunkó voltam tegnap - böktem ki, mert nem bírtam tovább fasírtban lenni velük. Ráébredtem, hogy túl fontosak nekem ahhoz, hogy ilyen piti dolgok miatt elveszítsem őket. Egy pillanatig csönd honolt a kocsiban, ezért folytattam a monológomat.

- Bocsánatot kérek - tettem hozzá tömören.

- Kase, mi nem haragszunk - vette át a szót Ed. - Továbbra sem tartom jó ötletnek, hogy Blackmore-ral lógj, de ...

- A te döntésed, és nekünk nincs jogunk beleszólni - fejezte be a mondatot Missy. 

- Végre rájöttetek. De komolyan, nagyon megkedveltelek titeket, és fontosak vagytok nekem, úgy hogy nem akarok ilyen gyerekes dolgok miatt haragban lenni, de azt meg kell értenetek, hogy ez a saját életem, és az agyamra megy, amikor ítélkeztek felettem.

- Mostantól egy szót se Blackmore-ról - zárta le a témát Ed. 

- Akkor szent a béke? - kérdezte Missy, mire mindannyian bólogattunk. Megkönnyebbültem, hogy ezt megbeszéltük, de szembe kellett néznem még egy kihívással. Kideríteni, hogy Ronan vajon ma méltóztatott-e suliba jönni, és ha igen, akkor vissza kell kérnem tőle a medálomat. Még mindig zavarodott voltam az elválásunk miatt, de igyekeztem nem túlpörögni a dolgokat. Hétfőn az első óránk szokás szerint irodalom volt, így egy mély levegővétel után feltéptem a 102-es terem ajtaját. A tekintetem azonnal Ronan-t kereste, de a padunk üresen állt. Ez még nem jelent semmit; lehet, hogy óra közepén toppan be. Ledobtam a cuccomat, és türelmesen vártam az óra kezdetét. Meglepetésemre a jelző csengő előtt öt perccel beesett az ajtón, és a szokásos laza lépteivel elindult felém - legalábbis azt hittem, amíg meg nem állt balra, a második padnál (én a harmadikban ültem, a középső sorban) és bájcsevelybe nem kezdett Nikole-lal, a többi ribanccal és a menő csávókkal. Még csak felém sem nézett, hiába szuggeráltam. Most mi a fenét művel? Azt hittem, utálja ezeket az embereket. Megrökönyödve fordítottam el a tekintetemet, amikor elkezdődött az óra. Nem a helyére ült, hanem letelepedett Nikole mellé, aki hátraküldte egy szőke "barátnőjét", jelezve, hogy lecserélte. Ronan valami nagyon vicceset mondhatott, mert Nikole a haját hátradobva nevetett. A szememet forgatva elfordultam, és az óra hátralevő részében rájuk se hederítettem. Már megint nem tudok kiigazodni rajta.

 A hosszú és fárasztó órák után a suli előtt ismét megpillantottam Ronan-t az új társaságával. Rendben, hogy semmi érdeklődést nem mutat irántam, majd valahogy túl teszem magam rajta, de a medálomra szükségem van, és kész. 

- Mindjárt jövök - mondtam Ed-éknek, majd választ nem várva elindultam Ronan, és a röhögő banda felé.

- Ronan! - szólongattam, de rám se hederített.

- Hahó! Beszélhetnénk?! - kérdeztem, fokozva a hangerőt, majd megböködtem a vállát. Végre rám nézett, de bárcsak ne tette volna. A tekintetéből mély megvetés tükröződött, lesajnálóan tekintett rám, mintha csak egy porszem lennék ezen a világon. Akit a hétvégén még boldogan lesmárolt...

- Mivan? - kérdezte nemtörődöm pillantással.

- Beszélnünk kell - mondtam tömören. 

- Most nem érek rá - vonta meg a vállát.

- Túléled - mondtam morcosan, majd magammal rángattam az iskola épülete mögé. Vigyáznom kéne, mielőtt magamra haragítok egy démont, de meglepetésemre nem ellenkezett. Talán mégis jelentettek neki valamit a történtek? 

- Mondd gyorsan - mondta, a szeme sarkából a környéket fürkészve.

- Nyugi, nem fognak meglátni velem. Csak egy perc - forgattam a szemem. - Szóval, kérem a medálomat! - Rövidre fogtam, mert féltem, hogy gyengének látszom. Úgy tűnt, mint aki számított a dologra, mert reflexből a farzsebébe nyúlt, és a kezembe nyomott egy bőrszütyőt. Kérdően felvontam a szemöldökömet, mire "mi lesz már?" tekintettel bámult rám. Leesett a dolog. Nem érhet hozzá, még a hiper-szuper holdköves varázslataival sem. Csak az obszidián talizmán nem érzékeli, de ettől függetlenül ugyanúgy veszélyes rá nézve. Éppen kibontottam volna a zsákot, amikor megfogta a kezemet.

- Ne itt vedd fel - mondta, mélyen a szemembe nézve. Most vettem csak észre, hogy a fekete árnyék intenzíven elnyomja a kék/zöld színeket a szemében. Elég éhes lehet. 

- Miért? - értetlenkedtem.

- Csak... ne valami forgalmas helyen. És sose vedd le! - kötötte a lelkemre. Lett volna hozzá egy-két szavam, de gyorsan lerázott.

- Mennem kell. És Kase, ne keress - mondta, nyomatékos pillantást vetve hitetlenkedő arcomra. Nem vettem a fáradtságot, hogy visszakérdezzek, mert tudtam, úgysem válaszol, ha nem akar. Laza, de sietős léptekkel elcaplatott mellettem, én pedig földbe gyökerezett lábbal álltam, a falnak dőlve. Ez meg mit jelentsen? Elmerengtem, de a mobilom csörgése kizökkentett. Missy keresett.

- Szia, egy perc és megyek - mondtam.

- Az jó, mert vár itt rád valami - mondta sejtelmesen. Lövésem se volt, mit jelenthet ez, de összeszedtem magam, és a parkoló felé vettem az irányt. Ed és Missy már messziről integettek, és egy ismeretlen járműre mutogattak, amely Missy szürke BMW-je melett állt. Nem mondom, állatira jól nézett ki. Egy sötétkék Maserati GranTurismo állt előttem. Még a Camaro-mnál is jobban nézett ki, ami azért nagy szó. 

- Hello! - köszöntem rájuk, értetlenül szemlélve ahogy a kocsi körül ugrálnak. - Mi az ábra ezzel a kocsival?

- Olvasd el! - mutogatott Ed egy cetlire a Maserati szélvédőjén. Odaballagtam, és lekaptam a rózsaszín cetlit, amelyen azonnal felismertem Annie hurkos gyöngybetűit.

Kedves Kasey! Remélem, ez pótolja a szülinapi ajándékodat. Használd egészséggel! ;) - állt a levélben. 

- Neem! - kiáltottam fel hitetlenkedve. Ez a gyönyörűség nem lehet az enyém.

- De bezony - kacsintott Ed. Gondolkodás nélkül feltéptem az ajtaját. A kulcs már a helyén volt, szóval Annie nem rég hagyhatta itt. Mi lett volna, ha ellopják?! 

- Holnap találkozunk! - intettem ki nekik a vezető ülésről.

- Várj, Kase! - kiáltott utánam Missy.

- Igen? - kérdeztem, de nem igazán tudtam figyelni, mert a tekintetem épp a műszerfalat és a finom tapintású bőrüléseket fürkészte.

- Nem aludnál ma nálam? - húzta száját kérlelő félmosolyra.

- Megdumáltuk - mosolyogtam, majd megbeszéltük, hogy hétre odamegyek, mert be akar mutatni a nővérének is, Melissának, aki nem alszik itthon. Elköszöntem mindkettőjüktől, majd beindítottam a Maseratit. Hetek óta nem vezettem, így hatalmas pillanat volt ez számomra. A gázra tapostam. Egy óra alatt körülbelül kétszer végigfurikáztam a várost, a főúttal és a part menti földúttal egyetemben. Sajnos még a csodaautóm sem tudta elterelni a gondolataimat Ronan-ről, aki újra és újra belemászott az agyamba. Az utolsó mondata beleégett a tudatomba. Ne keressem? Nem mintha én futnék utána, valahogy ő bukkan fel mindig... Nem fért a fejembe, miért viselkedett ma így. Mi változott hétvége óta? Lövésem sem volt, de dühös voltam rá. Amikor már csillapodott a dühöm, hazafelé vettem az irányt. Óvatosan beparkoltam a Maseratit a garázsba, nehogy porosodjon, vagy leszarja egy madár. Még öt percig csodáltam, ahogy a sötétkék festéken megcsillan a napfény, majd tudattam magammal, hogy holdkóros vagyok, és beléptem a házba. Annie a konyhában ült, és épp ebédelt. Újra előjöttek a kocsival kapcsolatos érzéseim, így felspanolva ugrottam a nyakába, hogy majdnem félrenyelte a csirkecombot.

- Köszönöm, köszöszöm, köszönöm! - kiabáltam, mint egy idióta - de egy boldog idióta. Ami, valljuk be, nem sokat voltam mostanában.

- Használd egészséggel! - mosolygott. - Még el kell mennem bevásárolni a vacsorához. Ott találkozunk - kacsintott rám, majd felállt az asztaltól. Lefagyott a mosoly az arcomról. Boldogságomban meg is feledkeztem az esti keserves vacsoráról, amelyet a nagynéném és Mr. Smith társaságában kell eltöltenem. Álljunk csak meg! Megígértem Missy-nek, hogy ma este nála alszom. Ezzel majd később foglalkozom, most fel kell hívnom Christophert. Egy pittyegés után felvette.

- Chris! - kiabáltam a telefonba.

- Na, mizujs csajszi? - kérdezte feldobódva. Ekkor beugrott a korábbi rosszul végződött beszélgetésünk, és hogy Chris talán még mindig érez irántam valamit. Ezt gyorsan kivertem a fejemből.

- Tudod, mi történt ma? - kérdeztem sejtelmesen.

- Csak nem autóbaleseted volt? - kérdezte csípősen.

- Vicces. Nem, kaptam egy Maseratit! - kiabáltam.

- Neee! Lepadlózok. Ez a második luxusjárgányod ebben az évben. Állj, ebben a hónapban! Én miért nem kapok semmit? - kérdezte tettetett felháborodással.

- De hát ott van a motorod... - vontam meg a vállam.

- Az egy ősrégi Simson, még a sarkra se merek kimenni vele, mert darabokra esik. Eladhatom alkatrésznek - felelte. - Szóval, milyen típusú? - kérdezte, majd fél perc múltán leesett, hogy a kocsimról beszél.

- Sötétkék GranTurismo! Látnod kell, holnap küldök képet - ígértem.

- Ahogy ismerlek, már rég körbefotóztad - vihogott a vonal túloldaláról.

- Csak azért nem tettem meg eddig, mert a fényképezőmet nálad hagytam - emlékeztettem, hogy a nyár utolsó napjait örökítettük meg épp Christopher szobájában, amikor ott felejtettem nála a fényképezőgépemet.

- Kasey, hiányzol - mondta. Ebben a hónapban másodszorra hozza ezt föl, pedig Chris nem egy érzelmes ember. Aggódni kezdtem.

- Te is nekem, de ígérem, hogy hamarosan meglátogatlak titeket - bíztattam, bár fogalmam sem volt, mikor kerül erre sor. - Viszont most mennem kell, mert el kell rendeznem egy kis zűrzavart.

- Mi történt? - kérdezte.

- Pár napja megígértem a nagynénémnek, hogy vacsorázom vele és az új pasijával - aki a matek tanárom -, de ma megígértem Missy-nek (már meséltem neki róla) hogy átmegyek hozzá 7-kor és ott alszom - panaszoltam.

- Ez könnyű. Elmész a vacsorára, utána pedig kis késéssel, de átmész a barátnődhöz - mondta lazán, örülve magának, hogy ilyen fantasztikus ötletei vannak.

- Mi lenne velem nélküled... - merengtem mosolyogva.

- Miért, most mi van veled? - kérdezte. Igaza van, most sincs itt; fizikailag. Elgondolkoztam, mit válszoljak erre a kérdésre. - Csak... nézz hülyének, de úgy érzem, valamit nem mondasz el nekem - mondta. Továbbra is hallgattam.

- Ezt miből gondolod? - kérdeztem tettetett meglepődéssel. 

- Furcsa vagy, és... megváltoztál - motyogta.

- Chris, ezt már egyszer megbeszéltük. Az emberek változnak. De közöttünk nem változott semmi, ugye? - tereltem el a témát észrevétlenül.

- Persze. Bocs, hülye vagyok - mondta.

- Te vagy az egyetlen ember, akinek mindent elmondhatok - Hazug! - Viszont most már tényleg mennem kell. - Elköszöntünk egymástól. Nem voltam száz százalékig biztos benne, hogy hisz nekem, de leraktam a telefont.

2. évad 6. fejezet

 Feltéptem a bejárati ajtót, és feldúltan trappoltam át a nappalin. Annie kiszúrt a konyhából. Épp papírokat rendezgetett.

- Korán jöttél. Történt valami? - kérdezte, tudva hogy nem szoktam betartani a határidőket, általában kések, és nem a megbeszéltnél előbb érkezek.

- Semmi különös - vontam meg a vállam, majd mosolyt erőltettem az arcomra. 

- Kasey, tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz. Szeretnék többet beszélgetni veled - mondta ismét azzal az aggódó szülős hanglejtéssel, ami valamiért most mérhetetlenül idegesített.

- Oké - bólogattam, de szívem szerint felrohantam volna az emeletre.

- Erre lesz is egy jó alkalom... Holnap este átjön Matthew és együtt vacsorázunk - mondta derűsen. Épp azon gondolkoztam, hová fogok addig menni, most, hogy összevesztem Missy-ékkel, amikor folytatta a mondatot. - Arra gondoltam, lejöhetnél te is, hogy jobban megismerjétek egymást. Ha esetleg komolyra fordulnának közöttünk a dolgok... - Egy közös vacsora a matek tanárommal? Kizárt.

- Annie, épp eléggé ismerem Smith-t, nem hinném, hogy... - ráztam a fejem kétségbeesetten.

- Kasey, ez fontos lenne nekem - kérlelt, mire megint előtört a lelkiismeret-furdalásom. Az utóbbi időben folyton hazudok és fájdalmat okozok neki. Egy vacsora a minimum, amivel tartozom. Csak kibírom valahogy...

- Rendben, lemegyek. De csak egy kis időre... - adtam be a derekam. Fogalmam sem volt, miről fogunk társalogni. Reméltem, hogy nem a felemelő matek eredményeimről...

- Köszi, Kasey! Ez nagyon sokat jelent nekem - mondta fellelkesülve, majd átölelt. Mosolyt erőltettem az arcomra, ezután felcaplattam a szobámba. Lehuppantam a franciaágyra, majd gondterhelten felsóhajtottam. Eszembe jutott a Missy-ékkel való veszekedésem. Miért kell mindenbe beleszólniuk? Elegem van abból, hogy Ed folyton meg akarja szabni, kivel lehetek és kivel nem. Jó ég, nem az apám! Hát így érezheti magát Annie, amikor meg akarom neki mondani, kibe zúghat bele, és kibe nem. Elhatároztam, hogy próbálok kedves lenni Smith-szel a vacsoránál, de csak a nagynéném kedvéért. Megérdemli, hogy boldog legyen. 

 Elhatároztam, hogy felhívom Christophert. Két pittyegés után felvette a telefont.

- Szia, Chris! Én vagyok... - köszöntem vidáman, de a hangom mégis zaklatottnak tűnt.

- Kase! Valami baj van? Olyan furcsa a hangod. - Jó öreg Christopher. Mindig figyel rám, és jobban ismer, mint én saját magamat.

- Csak összevesztem két számomra fontos emberrel... - mondtam. Ő az egyetlen a világon, akinek nyugodtan kiönthetem a szívemet. Ebben a pillanatban ráébredtem, hogy ez mekkora hazugság. A felét sem mondhatom el annak, ami velem történt, mert a dolgok nagy részének köze van természetfeletti, veszélyes lényekhez és történtekhez. A többiről pedig beszélni sem érdemes... Shide látónak lenni - még ha nem is jár kiváltságokkal - kiteszi az egész életed. 

- Min vesztetek össze? - érdeklődött. Mindig meghallgat, akármilyen hülyeségen problémázok is.

- Meg akarják szabni, kivel lehetek és kivel nem - forgattam a szemem.

- Ehhez nincs joguk, úgy hogy jól tetted, hogy kiálltál magadért - mondta bíztatóan.

- Szerintem is. A srác, akivel...lógok, szerintük rossz hatással van rám. Mondd csak, szerinted én nem tudok magamra vigyázni? - morogtam, mire elnevette magát.

- Mit kell tudni erről a srácról? - érdeklődött. Hát izé... démon, aki ráadásul 178 éves, és az őrült excsaja megpróbált megölni. 

- Nem bűnöző, ha erre gondolsz. És... azt hiszem, kezdek belezúgni - mondtam ki először Ronan-nel kapcsolatos érzéseimet. Csönd állt be a beszélgetésünkben.

- Hahó, Christopher? - szólongattam.

- Bocs... mióta ismeritek egymást? - kérdezte.

- Pár hete. Évfolyamtársam, de miért érdekel? 

- Talán tényleg vigyáznod kéne vele - bökte ki.

- Mi? De az előbb azt mondtad... - zavart tekintettel csóváltam a fejem. Döntse már el.

- A barátaid csak jót akarnak neked, és amúgyis fontosabbak, mint valami csávó - mondta.

- Mi ez a nagy pálfordulás? - értetlenkedtem.

- Semmi. Változhat a véleményem, nem? - vágta rá hamar.

- Hát oké. - Semmit sem értettem.

- Le kell tennem, majd beszélünk - mondta komoran, majd választ nem várva letette a telefont. Azután lett ilyen, hogy megemlítettem, tetszik Ronan. Vajon Chris még mindig belém van zúgva, vagy hirtelen miért ellenzi ennyire, hogy találkozzak vele? 

2. évad 5. fejezet

 Másnap reggel a narancssárga heverőn ébredtem Ronan szobájában. Először fogalmam sem volt, hogy kerültem ide, aztán beugrott a tegnapi nap. Pizza után Ronan-nel lementünk a partra, és csak néztem, ahogy szörfözik. A sérült lábam miatt még nem mehettem vízbe. Ásítoztam és pislogva próbáltam megszokni a verőfényes napsütést. Körülnéztem, de Ronan-t nem láttam sehol. Talán elment szörfözni. Megpillantottam egy kék álomfogót, amely az ablakhoz volt rögzítve. Ezt tegnap nem vettem észre; annyi állati dolog van ebben a házban, hogy nem lehet egyszerre befogadni minden részletét. Lebattyogtam a konyhába. Az ebédlőasztalon egy barna papírzacskó fogadott a McCafé logójával, rajta egy cetlivel. Elmentem reggelizni, sietek. Ronan. Ui.: Remélem, szereted a sajtosat.

A második szót többször is kiradírozta, láttam a nyomait. Mindig is (mióta beszélünk egymással) tabu volt közöttünk a táplálkozási módja. Továbbra is bizarrnak tartottam ezt az energia-dolgot, de egy fokkal jobb volt, mintha vámpír lenne, és mások vérét szívná. Felkaptam a zacskót, és a terasz felé vettem az irányt. Vetettem még egy pillantást arra a fotóra, ami Ronant és az ismeretlen mediterrán csávót ábrázolta. A mobilom csörgése zökkentett ki a gondolatmenetemből. Előbányásztam a rövidnadrágom zsebéből, és megpillantottam a nagynéném nevét a kijelzőn. Mi a fenét fogok neki mondani?

- Kasey! Végre. Miért nem vetted fel a telefont?! Aggódtam... - zúdította rám Annie huszonnégy óra aggodalmát. 

- Te jó ég, ne haragudj! Minden rendben - bizonygattam, miközben mardosott a bűntudat.

- Hol vagy most? - kérdezte. Nem akartam, hogy félreértés legyen a dologból, hogy egy fiúnál aludtam, hogy aztán hallgassam a hegyibeszédet, így azt tettem, amit rengetegszer mostanában: hazudtam.

- Missy-éknél - böktem ki. 

- Szólhattál volna... 

- Akartam, de úgy elment az idő, hogy nem akartalak késő este zaklatni. Hátha dolgod van... - motyogtam, és az agyamba akaratlanul is bekúszott Mr. Smith képe.

- Tudod, hogy rád bármikor van időm. Legközelebb azért szólj, ha nem alszol otthon - mondta, próbálva eljátszani a szigorú gondviselő szerepét.

- Rendben, és sajnálom - tettem hozzá. 

- Mikor jössz haza? - kérdezte. Megbeszéltük, hogy délután találkozunk, majd elköszöntünk egymástól. A gondolataimba merülve nem vettem észre, hogy Ronan ott áll mögöttem, így teljes erőből a mellkasának ütköztem. Elvesztettem az egyensúlyomat, így neki kellett elkapnia.

- Jól vagy? - kérdezte, próbálva komolyan venni a dolgot, de egy kis mosoly ott bújkált a szája sarkában. Mikor visszanyertem az egyensúlyomat, bólintottam. 

- Mióta állsz itt? - kérdeztem kíváncsiságból, bár már meg sem lepődtem azon, hogy nem hallottam a lépteit.

- Az előbb jöttem - intett a háta mögé. Eszembe jutott, hogy ma még nem is néztem tükörbe. Ki tudja, hogy nézek ki. Talán elfeküdtem a hajam, és most az egyik fele égnek áll... Lehet, hogy takarónyomos az arcom, vagy morzsás a szám... Ő pedig most is tökéletesen néz ki. Egy szürke csőnadrág és egy lila póló volt rajta. Rajtam még mindig a tegnapi cuccom virított.

- Köszi a reggelit - mosolyogtam az immár üres McCafés zacskót szorongatva a kezemben. 

- Nincs mit - vigyorgott, majd a szekrény felé indult, és kivett egy törölközőt. Most tűnt csak fel, hogy még vizes a haja. Gondolom, szörfölt is. Összeborzolta a haját, majd a tekintetemet kezdte keresni. A szeme mintha a szokásosnál is élénkebb kék/zöld színben játszott volna, a fekete fénynek pedig nyomát sem láttam.

- Amikor fekete a szemed, az... az éhség miatt van? - kérdeztem óvatosan.

- Aha. Bocs, ha ijesztő - tette hozzá aranyosan félrebillentve a fejét. Mindennek látszott, csak ijesztőnek nem.

- Nem, nem az - ráztam a fejem. 

- Akkor milyen? - vonta fel a szemöldökét.

- Hát... nagyon is szexi - mondtam, majd átöleltem a derekát és szájon csókoltam. Magához húzott, így ott álltunk összeborulva, perceken keresztül, amikor elhúzódott. 

- Mi a baj? - kérdeztem csalódottan. 

- Eszembe jutott, hogy ma még el kell intéznem valamit... - vakargatta a tarkóját. 

- Ó, értem. Akkor majd találkozunk... - feleltem. Nem akartam tapadni.

- Hétfőn, a suliban - bólintott.

- Ne késs! - vontam a számat féloldalas mosolyra.

- Igen is, főnök - nevette el magát. Derűs hangulatban kísért le a lépcsőn, az ajtóig. Elköszöntünk egymástól, majd elindultam Ed-ékhez. Miért van olyan érzésem, hogy lepattintott? Jó, egy-két csók után még nem kell összenőnünk, de olyan fura volt az előbb. A mobilomat kezdtem böngészni. 5 nem fogadott hívásom volt Ed-től, 7 pedig Missy-től. Eléggé eltűntem tegnap. Csoda, hogy nem hívták fel az otthoni számunkat, akkor már rég lebuktam volna Annie előtt. A séta - így, gipsszel a lábamon - tovább tartott, mint gondoltam. Kifulladva kopogtattam Ed-ék ajtaján, mire a srác azonnal ajtót nyitott. Köszönésre nyitottam a szám, de ő azonnal kérdőre vont.

- Te meg hol a francba' voltál?! - kérdezte, majd berángatott a küszöbről. Ahogy sejtettem, Missy nála volt, és épp a kanapén ücsörgött, valami vígjátékot nézve. Mikor meglátott, azonnal felpattant.

- Miért nem vetted fel a telefont?! - faggattak továbbra is. Elhúztam a szám. Muszáj lesz elmesélnem nekik, ami történt, még ha tudtam is, hogyan fognak reagálni.

- Jól van, mindent elmesélek, de ígérjétek meg, hogy nem fogtok kiakadni és ítélkezni.

- Afrikába költözöl? - ironizált Missy, mire a szememet forgattam.

- Ronan-nél voltam... - kezdtem bele, direkt félbehagyva a mondandómat, számítva a reackiójukra.

- Mi??!! - kiáltották kórusban. 

- Úgy érted... egész nap? És éjszaka?! - bámult rám kikerekedett szemekkel Missy, mire a szememet forgatva bólintottam.

- De, ugye csak aludtatok? - kérdezte óvatosan Ed.

- Jézusom, igen! - csattantam fel.

- És hol van a medálod? - zökkentett ki Missy.

- Francba. Ronan-nél hagytam - vakargattam a tarkómat.

- Egyáltalán minek vetted le? - kötözködött Ed.

- Jaj, fogd be Edward! Amint látod élek és virulok. Csak mert te nem szívleled Ronan-t, attól még nem esz meg senkit... - forgattam a szemem.

- Kivéve Sutton-t... - bökte ki.

- Sutton nagyon is megérdemelte - csattantam föl.

- Honnan tudod? Nem is ismertük.

- Ronan sokat mesélt róla. Megölte az ükanyámat... - mondtam. Missy feltűnően csöndben volt.

- Nem kéne mindent elhinned, amit Ronan mond - folytatta a vitát, felemelve a hangját.

- Az sem zavar, hogy Sutton megpróbált kinyírni engem? És ha már itt tartunk, téged is! - vágtam a fejéhez, mire megkukult.

- De abban igaza van, hogy nem kéne ennyit lógnod Ronan-nel - tette hozzá Missy Ed védelmében.

- Remek, védd csak őt. Én elmentem, csá! - fordítottam hátat nekik, majd feltéptem az ajtót, és a járdán caplatva hazafelé vettem az irányt. Meg sem próbáltak megállítani.

2. évad 4. fejezet

 Harmadik napja voltam kórházban - a combsérülésem súlyosabb, mint gondoltam. Ed és Missy mindennap meglátogattak, de a nap nagy részét így is egyedül töltöttem. Végső elkeseredettségemben épp Spongyabob-maratont néztem, amikor eszembe jutott a samhain-ról szóló könyv, amit Marie adott. Nem kellett sokat keresgélnem, az egyik ágyam melletti széken megtaláltam a sötétkék oldaltáskámat. Fogalmam sincs, Ronan-nek hogy jutott eszébe ezt is utánam hozni, de örültem neki. Azonnal a kezembe akadt a sötétzöld színű, bőrkötéses könyv, amely ugyan feleakkora volt, mint a "boszorkánybiblia", de legalább olyan vastag. Majd megölt a kíváncsiság, ezért lapozgatni kezdtem. Rájöttem, hogy ez tulajdonképpen egy kelta ünnep.

A szó jelentése a sam ('nyár') és fuin ('vég') összetevőkből: nyárvég. A keltáknál az év két fő részre volt osztva. Samhain jelentette az újév, valamint a tél kezdetét, hiszen ezeknél a népeknél a sötétség (sötétedés) megelőzte a világosságot. Az év másik fele Beltaine (Cétshamhain) ünnepével kezdődött, május 1-jén. Ezen az éjszakán a világ rendje felborul, fellibbennek az evilág és a túlvilág (természetfeletti) közötti határok. Megnyílnak a sídhk (tündérdombok), és az emberfeletti lények, valamint a halottak szabadon járhatnak köztünk. De nemcsak a holtak jutnak fel az evilágba, ilyenkor evilági hősök is könnyen bejuthatnak a sídh birodalmába. 

Te jó ég, ez ijesztő. 

Samhain ünnepéhez számtalan szertartás kapcsolódik, hiszen a pogány kelta hit szerint ez az év legmágikusabb éjszakája. Szokás volt örömtüzek gyújtása...

Kinyílt a kórházi szobám ajtaja, én pedig reflexből becsuktam a könyvet és ijedten bámultam a jövevény felé.

- Jól vagy? - szörnyülködött egy fiatal nővérke, amint megpillantotta ijedt arcomat. Gyorsan mosolyt erőltettem magamra, és válaszoltam.

- Igen, én csak...

- Olvasnivaló? - bökött a könyvemre, mire bólintottam.

- Réginek tűnik, miről szól? - érdeklődött.

- A nagymamámtól kaptam, régi receptek vannak benne. - Ez volt az első marhaság, ami eszembe jutott. - Mikor mehetek haza? - kérdeztem, ami a legjobban érdekelt.

- Ó, majdnem elfelejtettem. Azért jöttem, mert nem sokára elhagyhatod a kórházat. Persze, csak ha tényleg jól vagy - pillantott a sérüléseimre. Hálásan bólintottam, és hogy bebizonyítsam, megmozgattam a lábamat, ami már nem sajgott annyira.

- Készen állok, hogy elhúzzak innen - jelentettem ki határozottan, de elbizonytalanodtam. - És hogyan fogok hazajutni? - Annie dolgozik, Missy-ék suliban vannak. Hacsak...

- A fiatalember, aki behozott téged, megadta az elérhetőségeit, így őt értesítettük - közölte.

- De miért? - értetlenkedtem. Nem hiszem, hogy az Ronan álma, hogy délelőtt engem furikázzon. Nem mintha megzavarnám valami fontos tevékenységben, mert a sulit bűntudat nélkül kihagyja, ezért már bebizonyította. 

- Valakit muszáj értesíteni a hogylétedről, és ilyenkor kötelező... - mondta vállvonogatva. Nem hinném, hogy Ronan-t érdeklik a szabályok. Akkor mégis miért...? Nem gondolkozhattam sokat a dolgon, mert Ronan egyszercsak ott állt az ajtóban, teljesen meglepve a nővért - nem beszélve rólam.

- Ó, már itt is van - hebegte a nővér. Látszott, hogy teljesen Ronan hatása alá került. Ronan felém pillantott, de nem az arcomra. Eszembe jutott, hogy a könyv még mindig az ölemben fekszik, ezért gyorsan lesöpörtem onnan.

- Indulhatunk? - kérdezte az ajtónak támaszkodva.

- I-igen, csak felöltözök - bólogattam. A nővér kitessékelte a folyosóra, majd becsukta az ajtót. Annie hozott nekem váltásruhát; egy farmer rövidnadrágot, és a kék-fehér csíkos toppomat. Lehajítottam a fehér, kórházi lepedőt és átöltöztem. A hajamat befontam, és a vállamra terítettem. Felkaptam a cuccomat, ami mindössze a sötétkék oldaltáskámból állt, és kiléptem a fehér börtönből. Egy ideig szótlanul lépkedtünk egymás mellett, én kicsit bicegve, majd beültem a tűzpiros Porsche 911 anyósülésére. Meglepetésemre a műszerfalon az obszidián medálom pihent.

- Ez... hogy? - Mostanában nem telik tőlem értelmesebb mondatokra...

- McCeightly kérte, hogy hozzam el neked - mondta, érezhető távolságtartással bökve a talizmánomra, amire az elmúlt pár napban nagy szükségem lett volna.

- Beszéltetek Ed-del? - csodálkoztam, miközben a medálért nyúltam. Megszorítottam, majd a nyakamba akasztottam. Rögtön jobban éreztem magam. Enélkül mintha mesztelen lennék, ráadásul egyáltalán nem érzem magam biztonságban.

- Nem nevezném beszélgetésnek - húzta száját félmosolyra. Ed, amint rábízza a medálomat a legkiszámíthatatlanabb emberre, akit ismerek? Ez meghaladta a képzelőerőmet.

- Mostantól ne vedd le! Megértetted? - parancsolta.

- Köszönöm - csúszott ki a számon.

- Nincs mit - vonta meg a vállát.

- Nem, úgy értem... mindenért - néztem rá most először.

- Hanyadjára mentelek meg? Ha jól számolom, ez a harmadik alkalom - mondta gúnyosan, amire aztán a maradék büszkeségem segítségért kiáltott.

- Ahelyett, hogy felhánytorgatod, inkább mondd el, miért csinálod - bukott ki belőlem.

- Mit miért csinálok? - vonta fel a szemöldökét.

- Folyton megmentesz, ott vagy, amikor majdnem meghalok. Miért? Nem kérsz cserébe semmit... Inkább nyírj ki, és felejtsük el. Számolni sem tudom, hány szívességgel lógok már neked. - Ömlöttek belőlem a szavak. És még nem volt vége. - Miért hoztad vissza múltkor a medálomat? Miért hoztál haza a folyóparti este után? Miért...?! - Nem szólt semmit, csak bámult rám öntudatosan.

- Befejezted? - kérdezte, mintha untatnám. Időm sem volt felháborodni, úgy meglepődtem, ezért csak zavarodottan bólintottam. - Akkor vedd le azt az izét! - kérte, a medálomra bökve.

- De az előbb azt mondtad... - Mit akar ezzel? 

- Nem bízol bennem? - vonta fel a szemöldökét. Hangja kicsit rekedtes volt, lassan suttogásba váltott.

- Persze, hogy nem - csattantam fel. 

- Akkor is vedd le - közölte. Nem tudom, miért vagyok ilyen idióta. Nem gondolkodtam, csak kikapcsoltam a láncot, és a műszerfalra ejtettem. Ronan végignézett rajtam, majd a sérült combomra tette a kezét. Az érintésétől kirázott a hideg, de mégis elöntött a forróság. A keze lassan átvándorolt a derekamra. A szemein átúszott az ismerős fekete fény, én pedig beszippantottam óceánillatát. Épp erőt gyújtöttem, hogy megszólaljak, amikor a torkomra forrasztotta a szót. Az ülésnek támaszkodott, és megcsókolt. Először el akartam húzódni, de nem voltam ura saját magamnak, így azon kaptam magam, hogy beletúrok a hajába. Nem csak egyszerűen megcsókolt... Megszűnt a külvilág, és kikapcsolt az agyam. Nem tudom, mennyi ideig tartott, mert teljesen csődöt mondott az időérzékem. Egyszerre húzódtunk el egymástól. Visszapattantam az ülésre, és kibámultam az ablakon. Láttam, hogy ő is ezt teszi. Mindkét kezével markolta a kormányt, és az utat bámulta. Feltűnt, hogy még mindig a kórház előtt állunk.

- I-indulnunk kéne - böktem ki az első dolgot, ami eszembe jutott, mire beindította a Porschét, és olyan erővel taposott a gázra, hogy az ülésnek csapódtam. 

- Óvatosabban - kiáltottam, mert majdnem bevágtam a fejem.

- Ezt pont te mondod? - vigyorgott féloldalas mosollyal. Még mindig szaggatottan vettük a levegőt, de megcsóváltam a fejem, és a pálmafákat kezdtem bámulni. 

- Ez válasz a kérdésre? - törte meg a csöndet. Tudtam, melyik kérdésre gondol, annak ellenére, hogy vagy ezret feltettem mostanában. Bólintottam. Ez több volt, mint amit vártam. Fogalmam sem volt, mit vártam, de... ez határozottan jobb volt mindennél. 

 Túl hamar értünk a házunk elé. Leállította a motort, majd hátradőlt az ülésen. Ed-éknek még legalább három órán keresztül suliban kell lenni, Annie pedig csak késő este ér haza. Már belenyugodtam, hogy az egész napot egyedül töltöm, amikor megszólalt a telefonom. Mikor Annie meglátogatott a kórházban, utánam hozta. Megfogadtam, hogy mostantól mindig magamnál hordom. Sejtelmem sem volt, ki kereshet ilyenkor, míg meg nem pillantottam Chris nevét a kijelzőn. Épp elfordítottam volna, de elkéstem, mert Ronan már meglátta. Na és? Azt sem tudja, ki ő. Akár a bátyám is lehetne. Fogadtam a hívást.

- Szia, Kase. Mi újság? - tudakolta lazán, én pedig azonnal az órára pillantottam. Délelőtt 11. 

- Miért hívogatsz suliidőben? - kérdeztem, készülve a leteremtésre, azonban kellemeset csalódtam.

- Lyukas óránk van, mert Fitz-nek lerobbant a kocsija, és nincs helyettesítő tanár. Lefogadom, hogy Miss Roberts is abban a kocsiban ül - kuncogott. - És te hogy hogy felveszed ilyenkor a telefont? - kapott észbe.

- Hosszú történet. Megint autóbalesetem volt, és ma engedtek haza a kórházból... - magyaráztam.

- Kasey, egy állat vagy - nevetett. 

- Tudom, egy hónap alatt két autót vertem szét, nem kell a szemrehányás - forgattam a szemem, de azért elmosolyodtam.

- De ugye nem sérültél meg súlyosan? - érdeklődött. Chris mindig vigyáz rám. Ha valaki beszólt, megverte. Igen, olyan volt, mintha a bátyám lenne, épp ezért taglózott le, hogy belém zúgott.

- Csak egy kis combsérülés, egy törött kar, és egy szép seb a fejemen - soroltam a károkat.

- Fhú, nem semmi. Hát, jobbulást.

- Köszi. Figyelj, visszahívlak, okés? 

- Miért? Van veled valaki? - kérdezte.

- Öö... igen.

- Ki az, aki miatt lerázod a legjobb barátodat? Csak nem bepasiztál? - nevetett.

- Majd beszélünk, szia - mondtam fülig pirulva, és letettem a telefont. Tisztában voltam vele, hogy Ronan a démoni röntgen-hallásával minden szót hallott.

- Ki volt az? - tettette az ártatlant.

- Christopher. Egy haverom Portlandből - legyintettem.

- Nagyon aggódik érted... - jegyezte meg mellékesen.

- Régóta ismerjük egymást - vontam meg a vállam. 

- Figyelj! Biztos, hogy haza akarsz menni? - húzta száját rosszfiús félmosolyra. Újra a régi volt.

- Azt hiszem, a friss levegő jót tenne most nekem - vigyorogtam.

- Van egy ötletem... - mondta, majd választ sem várva a gázra taposott. Az utcánkon keresztül lehajtott a főútra, és a belvárost megkerülve egy számomra ismeretlen környék felé vette az irányt. Először azt hittem, a partra megyünk, de végül továbbhaladtunk a strand mellett. Leengedtem az ablakot, így megcsapott a friss óceán levegője. Az ég tiszta kék színben játszott, egyetlen felhő sem borította. Majd megvakultam a szikrázó napsütéstől. Nem sokkal később letértünk egy földútra, majd egy kisebb, homokos part terült el előttünk. Ha a távolba bámultam, egy modern lakóparkot pillantottam meg, de állt előttünk egy hatalmas ház, amely egyedül árválkodott. Sosem tűnődtem azon, hol lakik Ronan, de erre azért nem számítottam. Első pillantásra is luxusvillának nézett ki. Modern volt, az emeletet falának háromnegyedét tágas ablakok foglalták el. Mint egy óriási, luxus üvegház. Ronan kiszökkent a kocsiból, és megkerülte a Porschét. Kinyitotta nekem az ajtót, és felsegített. Nem mozogtam még olyan könnyedén a sérült lábammal, de a vállára támaszkodva percek alatt elértük a bejáratot. Beléptünk az ajtón, ahol rögtön egy tágas nappali fogadott minket, modern berendezéssel. Kissé elszeparálva egy hatalmas konyhát pillantottam meg, ebédlővel, de nem úgy tűnt, mintha sűrűn használták volna. Feltűnően nagy volt a csend a házban.

- Egyedül élsz? - kérdeztem, mikor túl voltam az első sokkon.

- Igen, a szüleimmel régóta nem tartjuk a kapcsolatot - magyarázta. Ezen meglepődtem, mert én biztosan nem bírnám ki nélkülük. Kivéve, hogyha rá lennék kényszerítve. Vagyis, a jelenlegi helyzetemben.

- De... ez a ház bazinagy! - hitetlenkedtem. Fogalmam sem volt, hogy van ennyi pénzve, ha még a szülei sem támogatják.

- Régebb óta élek itt, mint hinnéd - vakargatta a tarkóját.

- Pontosan mióta? - kérdezősködtem óvatosan, miközben helyet foglaltunk a kanapén.

- Egy éve költöztem Santa Cruz-ra... - kezdett bele.

- Az nem is volt régen - értetlenkedtem.

- Akkor félreértettél. Régebb óta élek a Földön, mint hinnéd - kissé elkomolyodott, de még mindig megmaradt féloldalas mosolyának árnyéka. 

- Ne már, elmúltál húsz? - ironizáltam, majd nevetve oldalba böktem.

- Aha, legalább másfél évszázada... - mondta lazán, de kissé megilletődött az elképedésemen. Gyorsan becsuktam a szám, mielőtt leesik az állam. 

- Akkor...mi?! - Ez nem volt benne a forgatókönyvben. A démonok halhatatlanok?

- Nálunk egy bizonyos idő után eldöntheted, mikor állsz meg. Én tizenhét voltam - mondta, és elterült a fehér bőrkanapén.

- Megállni, mármint... Nem öregszel tovább? - kérdeztem.

- Aha - bólintott elégedetten.

- Hány éves vagy pontosan? - Visszatartottam a lélegzetem a válaszig.

- 178. - Próbáltam lazán kezelni a dolgot, de ez mellbe vágott. - 1834-ben születtem Newcastle-ben, Ausztráliában. 1851-ben kitört az aranyláz, így túl nagy figyelem terelődött a démonokra. Innentől utazgatni kezdtem. Ekkor szakadt meg a kapcsolatom a családommal. - Olyan dolgokról beszélt, amelyeket én csak a történelem könyvből ismerek. 

- Hű. Akkor már értem, honnan van ennyi pénzed. És hogy miért lógsz annyit a suliból... Már vagy 40-szer leérettségizhettél, biztos unod bár - elmélkedtem. 

- Már kívülről fújom Smith szánalmas másodfokú egyenleteit, a töri óra pedig nekem olyan, mintha a veréb tanítaná a sast repülni - legyintett. Sokkal többet tud a történelemről, mint maga Mr. Solomon a két diplomájával... 

- Wow - sóhajtoztam. - És mit csináltál az elmúlt... évszázadokban? - Próbáltam feldolgozni a hallottakat.

- Egy ideig csak utazgattam, a 19. században bejártam egész Európát. Szó szerint, minden egyes zugát.

- Melyik a kedvenc helyed? - kérdeztem kíváncsian.

- Írország.

- Komolyan?! Miért? - Én is szeretem az országot, de nem gondoltam, hogy egy külföldit is ennyire megfog.

- Az egész helynek van egy bizonyos varázsa. Sokkal lazábbak és viccesebbek ott az emberek, mint mondjuk Franciaországban. Tetszik, hogy mennyire harcoltak a szabadságukért. És a pubjaik is sokat dobnak a hangulaton - vigyorgott. 

- Várjunk csak... Írország a lehető legveszélyesebb hely a démonok számára, nem? Hol máshol lennének shide látók, ha nem ott? - értetlenkedtem.

- Igaz, de részben ezért mentem oda. Unatkoztam, és kockáztatni akartam egy kicsit. Találkoztam is egy shide látóval... - Tudtam! Akkor élnek még mások is, rajtam kívül. Biztosan vannak leszármazottai, akik talán még most is ott élnek.

- Hogy hívták? - kérdeztem csillogó szemmel.

- Rebekah McLane - mondta, jelentőségteljesen rám pillantva. 

- Ő az ükanyám! - kiáltottam fel, mire bólintott. Emlékeztem rá, még a családfakutatásról, amit a régi sulinkban végeztünk irodalom órán. Kicsit csalódott voltam. - És, akkor, hogy hogy még itt vagy? 

- Megvettem a házát, bár elég nehezen akarta eladni nekem. Ugyanolyan makacs volt, mint te, de nem akart ártani senkinek. - Megsemmisült pillantást vetettem rá, de nem szakítottam félbe. Jólesett, hogy végre valaki mesél nekem ezekről a dolgokról. - Lázadt az egész shide látó rendszer ellen, azt mondta, ő nem gyilkol meg senkit, ha nem muszáj - magyarázta. - Egész jól kijöttünk...

- Mi történt vele? - érdeklődtem. Emlékszem, hogy nagyon fiatalon meghalt.

- Megölték, miután megszületett a gyereke... Sutton tette. Ki akarta irtani az egész vérvonalat, de nem sikerült neki. Megkért, hogy bújtassam el a fiát, aki a te dédnagyapád volt. Csak ez számított neki... - megbabonázva hallgattam. Már egyáltalán nem sajnáltam Sutton-t.  - Akkor már szétmentünk Sutton-nal, így még inkább keresztbe akart nekem tenni. 

- Nem igazán tudta túltenni magát a szakításon - gondoltam végig, amit az elmúlt rövid idő leforgása alatt művelt. 

- Többet képzeld a dologba, mint ami valójában volt - mondta határozottan, de nem akartam többet hallani Sutton-ról. Kezdtem kicsit megéhezni. Megkordult a gyomrom, amit Ronan is észrevett.

- Mondanám, hogy szolgáld ki magad, de... - nézett rám bocsánatkérően.

- Semmi gond. Rendeljünk pizzát! - vetettem fel az ötletet, majd a mobilomért nyúltam. Ronan zavarodottan pillantott rám. Felhívtam a Don Carlos Pizzázót, és kértem egy hawaii pizzát.

- Tudtad, hogy a hawaii pizzát Kanadában találta fel két görög származású férfi? - tett fel egy költői kérdést Ronan.

- Ne már, komolyan? - nevettem. Mi mindent tudhat még? Ronan a nappali sarkában lévő csúcstechnológiás hifi felé vette az irányt, majd berakta a száz cd egyikét, amelyek szétterítve feküdtek a lejátszó körül. Az otthona bármelyik dúsgazdag fiatal srácé lehetett volna, semmi sem árulkodott arról, hogy ő más, mint a többiek. Nem így képzeltem el egy veszedelmes démon lakását. Egy dologra voltam még kíváncsi...

- Megmutatod a szobádat? - kérdeztem kíváncsian, majd rájöttem, milyen furcsán hangzik ez a kérés.

- Persze - mondta, majd kézen fogott, és felvezetett a keskeny csigalépcsőn. Körülbelül öt ajtó sorakozott az emeleten, de ő a jobb oldaliak közül az egyikhez húzott, és kinyitotta. A szoba alig volt nagyobb, mint az enyém. Világos színek domináltak, a falak homokszínben játszottak. A tágas ablakokat nem tarkította függöny, így a nap minden fénye beáramlott a szobába, élénkséget kölcsönözve neki. Közvetlenül az ablak alatt helyet kapott egy narancssárga heverő, továbbá volt még egy falba épített szekrény, rajta fényképekkel és poszterekkel. A sarokban egy fa íróasztalt fedeztem föl, rajta mindenféle papírfecnivel, jegyzetfüzettel. Természetesen tankönyveknek nyomát sem láttam. Egy puha, tengerészkék szőnyeg terült el a padlón. Az egész szoba úgy nézett ki, mintha az IKEA újság egyik oldalát látnám, mégis egy különös otthonérzete volt itt az embernek. 

- Ez elképesztően jó - nyögtem ki, miután viszonylag mindent felfedeztem. Kíváncsian a szekrény felé léptem, és nézegetni kezdtem a fényképeket. A legtöbbjük a tengerparton készült, továbbá szörfdeszkákat és sziklákat ábrázolt, vagy egzotikus tájak voltak megörökítve rajtuk, de volt köztük pár, amin Ronan-t is felfedeztem. Egy fekete-fehér, megsárgult fotón elidőzött a tekintetem. Ronan egy fiatal lányt átkarolva állt, akinek a vonásai a sajátjaimra emlékeztettek.

- Ő Rebekah - mutatott a lányra Ronan, aki egyszercsak a hátam mögött állt, pár centire az arcomtól. Hatalmasat dobbant a szívem, mint minden alkalommal, amikor a közelemben van. 

- Nagyon szép - bólogattam elismerően. Régies ruhákban álldogáltak; Rebekah lovaglónadrágot, és fodros inget viselt, míg Ronan egy felgyűrt, félig kigombolódott inget, de a haja ugyanúgy égnek meredt, nyoma sem volt rajta a régi divatnak, miszerint a férfiak hosszú hajjal járkáltak.

- Nem hiába vagytok rokonok - húzta száját a már ismerős félmosolyra, amire csak egy szemlesütéssel tudtam válaszolni, miközben fülig pirultam.

- Rebekah a legjobb barátom volt. Olyasmi, mint neked Christopher - tette hozzá elgondolkozóan. Ma már másodszor hozza szóba Chris-t. - Mindig ott volt, hogy észhez térítsen, és még a legnehezebb helyzetekben is kitartott mellettem. Őszinte volt, és nagyon önfejű. A saját útját járta. 

- Nem érdemelte meg, amit Sutton tett vele - rándult meg a szám széle. Tudom, Sutton megbűnhődött a tetteiért, de akkor is fájt ez az igazságtalanság.

- Azt hiszem, megjött a pizza - váltott témát Ronan a fülét hegyezve. Elindultam az ajtó felé, de leintett.

- Maradj csak, mindjárt jövök - mondta, majd eltűnt az ajtó mögött. Gondoltam, kicsit körülnézek, de nem akartam kutakodni. Épp faképnél hagytam volna a fotókat, de egyen mégis megakadt a tekintetem. Ronant és egy ismeretlen srácot ábrázolta. Később készülhetett, valamikor a második világháború idején. Az ismeretlen annyi idős lehetett, mint Ronan. Sötét, borzos haja, amely oldalt kissé rövidebb volt mediterrán származására engedett következtetni, amelyet fekete szeme, és barnás bőre is igazolt. Ronan felszabadultan vigyorgott, míg a barna srác gunyorosan mosolygott. Épp azon gondolkoztam, ki fényképezhetett, mikor Ronan toppant be az ajtón, egy finom falatokat sejtető pizzás dobozzal a kezében. Megkordult a gyomrom a látványtól, emlékeztetve a tényről, hogy reggel óta nem ettem. A kezembe nyomta a dobozt, én pedig hálásan felnyitottam a tetejét. Azonnal megcsapott a pirított sonka, a gőzölgő sajt és a friss ananász egyvelege. Ronan az ablakhoz lépett, amelynek az egyik feléről kiderült, hogy erkélyajtó. Kinyitotta, és kisétált a teraszra. A pizzás dobozzal a kezemben követtem, majd megtorpantam a bal oldalán, a kezem megállt menet közben, a pizza félúton a kezemben. Elképesztő kilátás nyílt az óceán partjára, alattunk sziklákkal és homokkal, szemben a lemenő nap fényével, amely tükröződött a víz hullámain. 

- Ez gyönyörű - ámuldoztam tátott szájjal, majd a tekintetem a korlátnak támaszkodó Ronan-re terelődött. Engem nézett, és mosolygott. - Mi az? - vontam fel a szemöldökömet.

- Gyönyörű vagy - válaszolta egyszerűen. A parti szél belekapott a hajamba, majdnem az egészet az arcomba fújva, amit gyanúm szerint paradicsomfoltok tarkítottak. Képzelem, milyen gyönyörű lehettem. Nem tudtam mit válaszoljak erre, mert nem akartam önértékelési zavarokkal küszködő tinilánynak tűnni, de beképzeltnek sem. Végül halványan elmosolyodtam, és az óceán határtalan messzeségét kezdtem fürkészni. Az egész örökkévalóságot el tudtam volna tölteni itt.