2. évad 25. fejezet

 - Kase, kelj fel! Idő van. - Halványan érzékeltem Missy hangját, ami most mérhetetlenül idegesítő sipákolásnak hatott. 

- Mivan, hö? - dünnyögtem, majd a fejemre húztam a takarót.

- El fogsz késni! Kedd reggel van, rémlik? - keményített be, majd hozzám vágott egy párnát.

- Mi... nem - megdörzsöltem a szemimet, és kótyagos fejjel próbáltam magamhoz térni. Asszem egy kicsit sikerült is, mert a vérnyomásom az egekbe szökött. - MI?! 

A sárga faliórámra néztem. Fél nyolc volt. A suli nyolckor kezdődik. Normál esetben simán elkészültem volna ezidő alatt, de ahogy végignéztem magamon, feltűnt, hogy még mindig a futós cuccom van rajtam, és bűzlök, mint egy halpiac. 

- Miért nem szóltál hamarabb? - dünnyögtem kábán. Szemrehányásnak szántam, de Missy-t nem hatottam meg.

- Én próbáltalak felkelteni, de meg sem moccantál. Egyszer hét óra körül hozzámvágtál egy párnát, és kiabáltál valamit írül. Kezdek félni tőled. - Tudtam pár mondatot írül, mert annak idején apa megtanított, de csak a számomra fontos dolgokat jegyeztem meg. Ezek a káromkodások voltak. Állati jól hangzott, ha az ember írül káromkodik. 

- Nyugodtan indulj el, majd megyek utánad! - kiáltottam oda neki, majd elviharzottam a fürdőszobába. Vettem egy gyors zuhanyt, majd felöltöztem. Hajat mosni már nem volt időm - pedig rámfért volna -, így csak kontyba kötöttem a hajam. Egy piros rövidnacit kaptam magamra egy egyszerű szabású fehér pólóval, továbbá babacipőt húztam, és lecaplattam a konyhába. Missy már elindult, de csinált nekem szendvicset. Felkaptam a konyhapultról, bezártam a lakást és bepattantam a Maseratiba. 07:50. Jók vagyunk. A suli tőlünk negyed órára van, de ha rákapcsolok, bőven odaérek. Beindítottam a motort, és a gázra tapostam, csakhogy akárhogy erőlködtem, nem haladtam előre. Káromkodtam, majd feltéptem a kocsi ajtaját, hogy megnézzem, mi a helyzet. A kerekeimet kiszúrták, ez tisztán látszott. 

- Rohadj meg! - szitkozódtam, ugyanis teljesen biztos voltam benne, hogy Mike tette. Azon töprengtem, mit csináljak. Ronan említett valami olyasmit, hogy ma nem jön be az első órára, mert múltkor kihúzta a gyufát Smith-nél, így nem sok kedve van a képét bámulni. Untam, hogy folyton tőle függök, de nem volt más választásom, ha be akartam érni a suliba. Előkaptam a mobilomat, hogy megcsörgessem. Meg is tettem, de nem vette föl a telefont. A hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható. Remek, akkor elérkezett a lógás ideje. Az elmúlt fél órában volt mivel lefoglalnom magam, a készülődés elterelte a figyelmemet, de újra és újra felvillantak az agyamban a tegnapi nap eseményei, amitől megint kezdtem bepánikolni. Patthelyzetben vagyok. Ha elhagyom Santa Cruz-t, vesztek. Ha maradok, szintén elvesztek valamit. A szeretteimet. Mike remekül ért a bosszúálláshoz, ezt már bebizonyította. Kétségbeesetten, reményvesztetten hanyatlottam le a kerítés tövébe, és a kezembe temettem az arcomat. Muszáj volt beszélnem erről valakinek, mert úgy éreztem, teljesen felemészt. De Mike szabályai szerint kellett játszanom, ő pedig kikötötte, hogy ne szóljak erről senkinek. Amúgy is, ki hinne nekem? Ronan teljesen bele van szerelmesedve Mike-ba, Missy és Ed pedig szimpla féltékenységnek tudják be az aggodalmamat, és Ednek amúgy is van elég baja. Marie meghalt, senki sincs, akihez fordulhatok. Szar ügy, ahogy Christopher mondaná. Tényleg, mostanában eléggé elhanyagoltam szegényt. Épp be akartam menni a lakásba, amikor a piros Chevrolet leparkolt a járdán. Annie szállt ki belőle, és értetlen tekintettel vizslatta az unokahúgát, akinek a szava is elállt.

- Hát te? Nem suliban kellene lenned? - korholt csípőre tett kézzel.

- Elaludtam, és nem indul a kocsim - magyarázkodtam. - Egyébként nem dolgozol? - kérdeztem, s a kocsi felé pillantgattam. Hiba volt, ugyanis az anyósülésen a bámészkodó matektanáromat pillantottam meg. 

- Sosem használtam fel a szabadnapjaimat, de most úgy döntöttem, kiveszem őket - magyarázta sértődötten. - Rendben, elviszlek suliba, aztán...

- Aztán, mit tervezel? - kérdeztem cinikusan, visszafojtva a nevetésemet.

- Elég legyen, szállj be - forgatta a szemét, majd beült a volán mögé. Somolyogva pattantam be a hátsó ülésre. 

- Jó napot, Mr. Smith - üdvözöltem a zavarodott potyautasunkat. Bár, a potyautas valójában én voltam. Vajon hová készültek ezek? - Hogy tetszik lenni? - kérdeztem, és akaratlanul is elvigyorodtam. Nem tudom, mi jött rám. Annie szemrehányó pillantást vetett rám a visszapillantó-tükörből, Smith pedig megköszörülte a torkát.

- Remekül, Kasey. Kösz, hogy kérded - dünnyögte. Látszott, hogy lelombozza a társaságom. Ekkor lehervadt a mosolyom. Smith tegnap említette is, hogy nem jön be ma órát tartani, mert valami fontos megbeszélése lesz. Megbeszélés, aha. A nagynéném hálójában. Ha viszont én tudtam erről, akkor Ronan is. Azt mondta, Smith miatt nem jön ma matekra. Csakhogy Smith nincs is az iskolában. Akkor ez az egész egy kifogás, és Ronan csúnyán belesült a hazugságába. Volt egy sanda gyanúm, miért kertelt nekem. Dobtam egy sms-t Missy-nek, akinek órán mindig be van kapcsolva a telója, csak le van némítva. Mike jött ma suliba? - pötyögtem. Fél perc múlva jött is a válasz. Nincs itt. Tudtam. Ezek ketten együtt lógnak. Tudtam, hogy Ronan tud vigyázni magára, mégis aggaszt, hogy kettesben van ezzel az elmebeteggel. Nem volt időm ezen gondolkozni, mert elértük a Harbor High School kapuját, én pedig megköszöntem Annie-nek a fuvart, és elindultam a portára. Annie írt nekem egy igazolást a kocsiban, hogy családi okok miatt késtem. Ha erről van szó, nem nagyon szoktak kérdezősködni. Felmutattam az igazolást a nem túl bizalomgerjesztő portásnak, majd elindultam órára. Mr. Santivanez elmélyülten magyarázott a tábla felé fordulva, észre sem vette, mikor beléptem, ezért gyorsan helyet foglaltam. Újabban történelem órán a terem úgy van berendezve, hogy két padot egymással szembe toltak. Missy és Ed velem szemben ültek, én pedig egy alacsony srác, Simon mellett. 

- Mi történt? Simán beértél volna... - suttogta Missy.

- Kiszúrták a kocsim kerekeit. Tudom is, ki volt - morogtam, miközben kipakoltam. Összenéztek.

- Ki? - kérdezte Ed értetlenül. Majdnem rávágtam, hogy Mike, de még időben lakatot tettem a számra. Gondolatban adtam magamnak egy pofont.

- Sutton ismerőse.

- Tényleg kéne már egy nevet adni neki - dünnyögte Missy. Ó, én tudok, hidd el. De azt nem oszthatom meg veled, sőt, egyikőtökkel sem.

Simon jelenlétében nem beszélhettünk akármiről, így is elég furcsán nézett ránk.

- Szóval, itt van a nagybátyád - hoztam fel egy másik témát, s Ed felé fordultam.

- Ja.

- Bővebben? - forgattam a szemem.

- Mit akarsz hallani? - dünnyögte.

- Milyen? Jófej? - kérdezősködtem. Missy épp elmagyarázta a feladatot Simon-nak, így ketten maradtunk.

- Ja, állati nagy seggfej. Akkorára van magával, meg a befektetéseivel... - szidta, miközben a radírját tépkedte. Erről Ronan jutott eszembe, és csak reménykedni tudtam, hogy Mike továbbra is tartja magát a jófiú-imidzséhez.

- Egyáltalán milyen ágon rokonod? - érdeklődtem, mert rájöttem, hogy semmit sem tudok a szüleiről, vagy egyáltalán a rokonairól.

- Anyám öccse. Nagyi utálta. Mindig haragudott anyámra, és a családjára, de fogalmam sincs, miért. Apa és anya rég meghaltak, nem tudom, mit árthatott anya bárkinek is. Annyi minden van, amit nem tudok... Amit nem mondott el - hadarta. Réveteggé vált a tekintete. Akkor szokott ilyen arcot vágni, mikor próbálja visszatartani a sírást. - Arról a hülye könyvről se mondott semmit - tette hozzá.

- Ne hibáztasd, biztos meg volt rá az oka - keltem Marie védelmére.

- Honnan tudod? Baszod, honnan tudsz te mindent? - csattant fel, mire páran felénk fordultak. 

- McLane, kérlek ülj át oda! - bökött Mr. Santivanez a lehető legtávolabbi pad felé, ahol történetesen Nikole és a kurvabrigád ült. Normál esetben kiakadtam volna, hisz nem csináltam semmit, de annyira meglepődtem, hogy egy hang sem jött ki a torkomon. Missy aggódóan fürkészte Ed-et, én pedig felkaptam a cuccomat, eltrappoltam az új padtársamhoz, az asztalra hánytam a cuccomat, és levágtam magam a székre. Nem hibáztattam Ed-et, kicsit sem. Ez a három nőszemély körülöttem hangosan sutyorgott, természetesen rólam. Kicsit sem érdekelte őket, hogy hallom.

- Igaz, amit Mike terjeszt? - kérdezte az egyik szőkeség, asszem, Melanie.

- Mit terjeszt az a gyökér? - kérdeztem unottan.

- Hogy lefeküdtél vele - forgatta a szemét Nikole.

- MI A...?! - csattantam fel, mire Mr. Santivanez bepipult. 

- McLane, az igazgatóhoz! - intett az ajtó felé. Kapóra jött, hogy kimehetek, mert úgy éreztem, mindjárt megfulladok, de nem csak a parfümfelhőtől. Becsaptam magam után az ajtót, és elindultam a mosdó felé. Fröcsköltem egy kis hideg vizet az arcomra, és közben próbáltam megemészteni a hallottakat. Szóval már lejárató-hadjáratot is indít ellenem, mi? Azon gondolkodtam, ez eljutott-e Ronan fülébe is. Hát, ha igen, akkor sem fogja elhinni, mert Mike "nem tenne olyat". Minden olyan igazságtalan volt, hogy sírnom kellett. Végül elzártam a vizet, belerúgtam a kukába és elindultam Mrs. Harris irodájába, hogy elővillantsam a jókislány-imidzsemet. 

2. évad 24. fejezet

 (Szerk.: Bocs a durvább részekért, Mike tehet róla! ;) )
Hétfő reggel már a saját szobámban ébredtem. Missy Ed-del maradt, de Annie kikötötte, hogy engem látni szeretne, ezért hazaparancsolt. Nem volt szívem egyedül hagyni Missy-t ezzel a problémával, de bevallom, jól esett kiszakadni a nagy gyászból, hacsak pár napra is. A suliban minden tanár kihívta Ed-et pár percre, beszélgetni. A halálba kívánta mindegyiküket, de keményen elviselt mindent. Ronan-nel immár a szünetekben is együtt voltunk, épp a szokásos folyosónkon tengődtünk, négyesben. Nem volt jó ötlet. Ed és Ronan néha akaratlanul is egymásba rúgtak, persze képletesen.

- Most még idegesítőbb vagy, McCeightly - jelentette ki Ronan.

- Baszódj meg, Blackmore - válaszolt Ed higgadtan. Legalább már elviselték egymás társaságát. Ezt haladásnak tudtam be, és igyekeztem derűsen látni a dolgokat. Továbbra sem tudtam semmit ennek a titokzatos Carolinának a kilétéről, és a fenyegetőnk sem fedte fel magát, viszont egyre több papírmunkát vállalt. Sorra kaptuk a fenyegető üzeneteket, mind a négyen. Ronan azt mondta, tegnap este végig az ablakom alatt őrködött, ami hízelgő volt ugyan, de cseppet sem normális. Missy görcsösen ragaszkodott Ed-hez, aki átváltott érzelemmentes, cinikus üzemmódba. A nagybátyja még nem érkezett meg, de úgy tűnt, nem bánja. Ma reggel le kellett beszélnem Annie-t arról, hogy a belvároson keresztül menjen munkába, mert a fenyegető enyhe célzást tett arra, hogy kórházba küldi a nagynénémet egy kis autóbalesettel. Végül kikötöttem, hogy nekem a tengerparti kajáldából kell a pizza, mert csak azt szeretem, így hoznia kell hazafelé. Iszonyú hisztis, követelőző kamasznak tűnhettem a szemében, ugyanis ez tényleg abnormálisan nagy kerülő egy hülye pizzáért. De legalább sikerrel jártam, és nem tette be a lábát a belvárosba. Tudtam, hogy ez nem mehet így sokáig, de egyenlőre nem tudtam mit tenni. Valószínűleg ezután sem fogok, de ezt a gondolatot most hanyagoltam. Mike ma nem jött suliba, ezért kettesben lehettem Ronan-nel. Ha a guido itt van, folyton ránk akaszkodik, és egy perc nyugtot sem hagy nekünk. Ronan nem akarja elhinni, de szerintem direkt csinálja. A pasim szemében Mike szent és sérthetetlen, én pedig nem nyitok vitát, mert nem akarom, hogy a végén én tűnjek féltékenynek, mikor láthatóan Mike az. Hazafelé az én kocsimmal mentünk, és természetesen én vezettem. Ronan szerint úgy bánok a Maseratival, mintha a gyerekem lenne. Egyszer azt is mondta, hogy féltékeny, persze csak viccből. Először Ed háza előtt parkoltam le, de feltűnt, hogy nem az én kocsim az egyetlen. Egy sötétbarna Tuareg parkolt a felhajtón. Ezekről a kocsikról annyit kell tudni, hogy batárnagyok, mégis jól néznek ki.

- Asszem megérkezett a nagybátyád - tekintgettem a kocsi felé, amelynek a csomagtartója fel volt emelve, és egy alak pakolászott előtte. Nem sokat láttam belőle, csak annyit, hogy inget visel, zömök testalkatú és szőke hajú, tehát egy az egyben Ed-re hasonlít.

- Remek. - Ed csak ennyit bírt kinyögni, a már megszokott, keserű szarkazmussal a hangjában.

- Akkor én... inkább kettesben hagylak titeket, oké? - ajánlotta fel Missy, aki kicsit kényelmetlenül érezte magát. 

- Még több kinyírandó családtag, fantasztikus. A démon haverodnak lesz egy kis dolga - dünnyögte Ed Ronan-nek, aki az anyósülésen ült, mellettem. Megfeszült és elkomorodott.

- Semmi-közöm-ehhez-a-seggfejhez, világos? - szűrte a fogai között. 

- Nekem nyolc - vonta meg a vállát Ed, majd kikászálódott a kocsiból.

- Hogy bírod elviselni? - hitetlenkedett Ronan, hátrafordulva Missy felé.

- Hé, szállj le róla! Szeretem - csattant fel Missy. - Nem tudom, a démonok éreznek-e ilyet. 

Ronan-nek megrándult a szája felé.

- Bocs, hülyeség volt - harapott az ajkába bűnbánóan Missy.

- Mit akarhat? - fogalmaztam meg hangosan a gondolataimat.

- Tessék? - csattant fel egyszerre Missy és Ronan.

- Mi a célja? Ha egyszerűen meg akart volna ölni minket, vagy bármelyikünket, már megtette volna. Biztosan lett volna rá alkalma - fejtettem ki. 

- Mire akarsz kilyukadni? - kérdezte Ronan.

- Azt akarja, hogy szenvedjünk. Először rettegésben tart, aztán összeugraszt minket. Tönkretesz, porba tipor, megtör. És amikor már feladtuk, kicsinál minket - osztottam meg velük a gondolataimat, de egy cseppet megbántam, ugyanis úgy néztek rám, mint egy idiótára. Vagy talán csak féltek, hogy igazam van.

- Megijesztesz - hebegte Missy.

- Bármit is akar, nem fogjuk feladni - dünnyögte Ronan a műszerfalat fixírozva. Fogalmam sem volt, meddig képes elmenni ez a... (jó lenne már egy nevet adni neki), de azért reménykedtem, és jól az eszembe véstem Ronan szavait. Otthon csináltunk valami háziféleséget, Ronan pedig elment... vadászni? Fogalmam sincs, minek hívjam. Szóval, táplálkozni ment. Nem, így sem hangzik jobban. Egy idő után meguntam a könyvek fölött görnyedést, és szóltam Missy-nek, hogy elmegyek futni. Magamra kaptam a fehér shortomat, a lila toppomat, a sportcipőmet, beraktam a fülest és kiviharzottam az ajtón.

- Biztos hogy jó ötlet ez, ilyenkor? - nézett utánam Missy aggódó tekintettel.

- Nem hagyhatjuk, hogy rettegésben tartson. (félek, hogy már sikerült) Különben is, nálam van a medál - mutattam a fekete obszidián kőre, amitől az elmúlt napokban egyszer sem váltam meg. Ronan neheztelt is miatta, de megértette, hogy nem kockáztathatunk. Missy beletörődött, hogy nem tarthat vissza, s perceken belül már a töltésen voltam. Meglepődtem, hogy mennyi bennem a felgyülemlett feszültség. Szinte végigsprinteltem az egész utat. Félúton úgy tűnt, nem vagyok egyedül, majd perceken belül a gyanúm beigazolódott. Mike bukkant fel az oldalamon, és megerőltetés nélkül haladt mellettem.

- Csáó, szivikém. Hova hova? - vigyorgott, miközben én majd' kiköptem a tüdőm. Ha ideges vagyok, nagyobb a teljesítményem, így vele az oldalamon akár a maratonon is indulhattam volna... Ő az, akire most nagyon nem volt szükségem.

- Hello, hiányoztál - feleltem ironikusan.

- Gondoltam. Látom abból, ahogy rám nézel - vette elő perverz vigyorát.

- Túl sokat képzelődsz, nem gondolod? - forgattam a szemem.

- Ismerd be, hogy kellek neked. Még magadnak sem mered bevallani.

- Áruld már el, mi a szarról beszélsz!

- Arról, hogy jól megdugnálak, szivikém - duruzsolta, mire majdnem elvágódtam.

- Undorító vagy, és most húzz el! - kiáltottam, mert már kezdett felmenni bennem a pumpa. Nem tudom, mit képzel magáról.

- Mert különben mi lesz? - vigyorgott.

- Ronan-nek beadhatod a cukifiút de engem nem versz át - leheltem, miközben fokoztam a tempót. Kár volt, mert azonnal felvette a ritmusomat, és nem volt hajlandó lassítani.

- És most mit akarsz tenni, he? - élvezte, hogy kínoz. Oldalba böktem, mire felüvöltött. Áldlak, medál!

- Ezt nagyon nem kellett volna, szivikém - szűrte a fogai között.

- Miért, mi lesz? - utánoztam öntelt hanglejtését. Elvigyorodott, majd elsötétült a tekintete. Arra emlékeztetett, mint mikor Missy varázsol. 

- Mi a...? - hiányérzetem volt, ezért a nyakamhoz kaptam. A medálom eltűnt. Nem akartam hinni a szememnek. Hova a francba lett? 

- Alkut ajánlok, szivikém. Ahogy a dolgok állnak, nem hinném, hogy jó ötlet lenne a kis medálod nélkül rohangászni. Visszaadom, ha... - itt egy kis hatásszünetet tartott. Ahogy a dolgok állnak? Ez mit jelentsen?

- Folytasd! - szűrtem a fogaim között.

- Tudod, szeretném ezt hallani tőled... más helyzetben - a pajzán vigyor még mindig ott virított a képén, én pedig legszívesebben jól bemostam volna neki. De nem voltam olyan helyzetben. Nem tudom, hogyan, de elvette a medálomat! Ettől kezdtem bepánikolni.

- Szóóval - nyújtotta el szándékosan a mondatot, hogy kínozzon - visszaadom a costoso medálodat, egy feltétellel.

- Mit kell tennem? - forgattam a szemem. Nyilvánosan csináljak hülyét magamból, vagy mit akar?

- El kell hagynod a te Ronan-edet. - Leesett az állam. - Por favor, rosszul fogalmaztam. El kell hagynod Santa Cruzt.

Mintha egy második világháborús bomba robbant volna fel a mellkasomban. A lábaim elnehezedtek, nem bírták el a testsúlyomat, és hirtelen úgy éreztem, hányni tudnék. Hányni ettől az önző, beteg rohadéktól. Belém csapott a felismerés. Ki akart már az elején szétbombázni minket? Ki akar bosszút állni? Mike ismeri Sutton-t. Ronan szerint még szerette is. Ez elég ok arra, hogy tönkretegye a gyilkosa életét. Ronan ölte meg Sutton-t, neki mégis megjátssza a jófejt. Vajon miért?

- Te vagy az - mondtam ki hangosan a gondolataimat, mire kegyetlen vigyorba torzult a szája széle.

- Kire gondolsz? - vonta fel a szemöldökét.

- Te küldözgeted azokat a kibaszott üzeneteket, és te ölted meg Marie-t! - csattantam fel. A kezdeti kétségbeesésem pusztító dühbe csapott át.

- Szóval, mit mondasz áll az alku? - terelte el a témát.

- Válaszolj már, te rohadék! - üvöltöttem le a fejét. Már rég nem futottunk: egymással szemben álltunk és farkasszemet néztünk.

- Nem hisz majd neked senki - suttogta a fülembe, amitől csak erősödött a hányingerem. - Áll az alku, vagy bekeményítsek? - komolyodott el.

- Nem megyek sehová! - üvöltöttem most már magamból kikelve.

- Biztos vagy benne? Hidd el, ez még csak a kezdet. Az előjáték, ha úgy tetszik. Bár nem hiszem, hogy tudod, mi az. 

- Hagyj-békén! - szűrtem a fogaim között. Kezdett elpárologni a dühöm, a helyét pedig jó adag félelem és kétségbeesés vette át.

- Mondanom sem kell, hogy erről ne szólj a kis barátaidnak. A szöszinek már nincs sok hátra, hogy kicsináljam - biccentett gonosz vigyorral.

- Azt-próbáld-meg! - suttogtam, de a hangom meglepően erőtlen volt.

- Nem próbálom, elsőre sikerülni fog. Nesze, egy másolat a kis medálodból, most menj és játszd a jókislányt. Csáó, szivike. És ne felejtsd, ez egy alku. Előbb-utóbb be kell adnod a derekad. Mindig én győzök - jelentette ki, majd elsprintelt az ellenkező irányba. Földbe gyökerezett a lábam, és alig kaptam levegőt. Alig álltam a lábamon, mégis ezerrel rohanni kezdtem. Örökkévalóságnak tűnő idő múlva hörögve, verejtékben úszva estem be a nappaliba. Az emeletre nem volt erőm felmenni, így csak eltántorogtam a kanapéig, és mire észbe kaptam, elterültem rajta. A légzésem nem akart lassulni, a pulzusom sem csillapodott, egyre lüktetett bennem a borzasztó kétségbeesés, amely átvette a helyét a józan észnek. Lépteket hallottam közeledni, majd Missy állt meg a kanapé végében, aggódóan fürkészve arcomat, amelyre rátapadtak a fufrum tincsei.

- Veled meg mi történt? Nem vagy valami jó színben - jegyezte meg.

- Cs-csak... jobban kifárasztottam magam a kelleténél - lihegtem. - Rendben leszek! - bizonygattam, bár ebben egyáltalán nem voltam biztos. A szemem összeszűkült a fájdalomtól, amely nem csak fizikai volt. Valami marcangolt odabent, amely eddig számomra ismeretlen volt. Nem érdekelt, hogy elvette a medálomat, pedig lehet, hogy emiatt kellett volna aggódnom. Mégis, egy valami érdekelt csupán. Mit fog tenni a szeretteimmel? Ha nem teszek eleget a kérésének, rajtuk áll bosszút. Elhagyni Santa Cruz-t. Nem hangzik nagy árnak azért, hogy megmentsem azokat, akiket szeretek. De nem hagyhatom itt Ronan-t, ahhoz túlságosan gyáva vagyok. A fejem majd' szétrobbant, ezért igyekeztem nem gondolkodni. Lehunytam a szemem, és azonnal elaludtam.

2. évad 23. fejezet

 A hazaút feszült várakozással telt - részemről. Ronan próbált megnyugtatni, és egyszerű témákról kezdett beszélni, de úgy éreztem, kioktat. 

- Ne haragudj, most rettenetes társaság vagyok - böktem ki, mikor már nem bírtam tovább, hogy ő épp a globális felmelegedésről szónokol, én pedig csak csöndben, üldözött tekintettel meredek ki az ablakon. 

- Semmi baj. Szólj, ha csöndet szeretnél. - Tekintetével kitartóan fürkészte az utat. 

- Ne, mondd nyugodtan - bíztattam. Akármennyire idegesített, hogy ilyen baromi nyugodt, legbelül mégis megnyugtatott a hangja. Órákon belül - bár nekem egy örökkévalóságnak tűnt - elértük Santa Cruz határát. 

- Hová vigyelek? Haza? - kérdezte, bár ebben ő maga is kételkedett.

- Ne, menjünk Ed-ékhez - bólogattam. Tíz percen belül megérkeztünk Ed-ék modern, emeletes házához. Eszembe jutott, hogy Ed most már egyedül lakik ebben a hatalmas épületben. Felfogtam, hogy tényleg egyedül maradt. A szülei korán meghaltak, tudtommal csak a nagyanyja maradt neki. Most őt is elveszítette. 

Ronan leállította a motort, és az arcomat fürkészte.

- Kösz, hogy elhoztál. És a nyaralás... fantasztikus volt. Sajnálom, hogy tönkretettem - húztam el a szám.

- Én is sajnálom, hogy így ért véget, de te nem tehetsz semmiről - bíztatólag a combomra tette a kezét. Rövid csókot váltottunk, majd kiszálltam a Porschéból.

- A medált ne felejtsd! - kiáltott utánam Ronan, majd elhajtott és perceken belül eltűnt a szemem elől. Előbányásztam sötétkék oldaltáskámból, a nyakamba akasztottam, majd készen álltam szembenézni azzal, ami odabenn vár. Kopogtam. Úgy egy perc múltán Missy dugta ki göndör, szőke fejét az ajtón, és beljebb invitált.

- Szia, Ed hol van? - kérdeztem feszülten.

- Odabenn, az emeleten - hebegte. Szabályosan felrohantam az emeletre, és egyenesen a szobája felé vettem az irányt. Feltéptem az ajtót. Ed összekuporodva ült az ágyán, és meredt a semmibe. Eddig sem volt egy napbarnított típus, de most abnormálisan sápadt volt. Szőke tincsei vagy az égnek meredtek, vagy az arcára tapadtak, felváltva. A szemén látszott, hogy sírt. Annyira törékeny volt, hogy szerintem egy kisebb széllökést sem élt volna túl. Eddig úgy tekintettem rá, mint a bátyámra, de most inkább a kisöcsémre emlékeztetett, ezért szorosan magamhoz öleltem. Felnyögött. Ez most vajon mit jelent? Túl szorosan ölelem, vagy szimplán szomorú? A biztonság kedvéért enyhítettem a szorításomon. Missy az ajtóban állt, és elmorzsolt egy könnycseppet. Letelepedtünk Ed köré, és csak hallgattunk. 

- K-kifogom nyírni azt a rohadékot - suttogta Ed.

- Kit? - ráncoltam a homlokomat.

- Ed szerint démonok tették - motyogta Missy.

- De... ez biztos. Miért nem hiszel nekem? - kérdezte erőtlenül Ed.

- Én hiszek neked. Hiszek - nyugtatta meg Missy, majd megfogta a kezét, és a vállára hajtotta a fejét. Olyan kegyetlenül szépek voltak együtt, hogy én csak rontottam az összképet. 

- Hol... ne haragudj, hülyeség - vontam vissza. 

- Kérdezz nyugodtan bármit. Jobb, mint hogy árgus szemekkel nézitek, mikor omlok össze  - dünnyögte Ed. - Nem kell ennyire félteni.

Tudtam mekkora a büszkesége, ezért most úgy érezheti, gyengének látjuk, de épp ellenkezőleg. Hasonló esetben én sokkal szörnyűbben viselkednék. Valószínűleg elborulna az agyam, és szétverném a berendezést. Ed csak ült, és réveteg tekintettel bámult a semmibe. Tudtam, hogy legbelül sokkal rosszabb neki a dolog, de próbált uralkodni magán. Nem tudtam, miért, engem nem érdekelne mások véleménye.

- Ne elemezgess már - bökte ki Ed, mint aki kényelmetlenül érzi magát. 

- B-bocs - fordultam el. Észre sem vettem, hogy bámulom.

- Nem fogok megzakkanni - tette hozzá.

- Szóval... hol... hol találtál rá? - kérdeztem, de rögtön elszégyelltem magam, hogy ilyenekkel nyaggatom.

- A boltban... tudod, olyan volt... tudtam, hogy ők voltak. Éreztem. Semmi nyom, csak kihűlés, és... picsába - Ed megint sírni kezdett, és bármennyire küzdött, nem tudta folytatni. Végül felhívtam Annie-t, értesítettem a történtekről, és megbeszéltem vele, hogy ma Ed-nél alszom. 

Másnap reggel

 A nappali kanapéján aludtam. Ed felajánlotta, hogy megágyaz nekem a szobájában, de elutasítottam, mert nem bírtam lehunyni a szemem, ezért inkább tévéztem. Arra ébredtem, hogy Missy kikapcsolja a készüléket.

- Jó reggelt! - fürkészte az arcomat. - Csináltam reggelit.

- 'Reggelt! Megyek - motyogtam. - Ed? - kérdeztem, majd feszülten körbepillantottam a nappaliban.

- Még alszik. De jobb is így - bólogatott. Helyet foglaltunk a konyhaasztalnál, ahol legutóbb Marie társaságában reggeliztünk. Tudtam, hogy Missy is erre gondol.

- Hogy bírod? - értetlenkedtem.

- Nem túl jól. Ezért hívtalak fel. Ne haragudj, sajnálom, hogy tönkretettem a nyaralásodat - kért bocsánatot.

- Ugyan már. Senki sem kérte, hogy ezt egyedül csináld végig. Tudod, hogy kérés nélkül is jöttem volna - biccentettem.

- De legalább megvárhattam volna, míg hazaértek...

- Úgyis nem sokára indultunk volna. Mike már reggel nyaggatta Ronan-t telefonon - forgattam a szemem.

- Tényleg, milyen volt? - mosolyodott el halványan. Úgy tűnt, nem sokat aludt az elmúlt napokban.

- Mindjárt mesélek, de előtte zárjuk le végleg ezt a témát - tanácsoltam. - Szerinted mi történt? Ki... ölte meg Marie-t?

- Én már nem tudom. Vannak azok a fenyegető levelek. De lehet, hogy csak túl sokat képzelünk a dolgok mögé - latolgatta.

- Teljesen biztos vagyok benne, hogy Sutton ismerőse csinálta. Gyáva görény, nem meri elénk tolni a képét - szitkozódtam. 

- Félek, hogy hamarosan arra is sor kerül - bökte ki Missy. 

- Ed elmondta, pontosan hogyan zajlottak a dolgok? Mi történt, mióta elmentem? - faggattam.

- Miután rátalált, hívta a mentőket, bár tudta, hogy felesleges és csak a látszatnak kell. Azt mondták, egyszerű szívroham. Értesítették a legközelebbi rokonát...

- Várj, azt mondod, vannak még rokonai? - csillant fel a szemem. Akkor talán mégsem maradt teljesen egyedül.

- Igen, él egy nagybátyja Brooklyn-ban. Nem igazán tartják a kapcsolatot - vonta meg a vállát Missy. - Pár nap múlva ideutazik a temetésre, és gondját viseli Ed-nek, bár nem tudom, működni fog-e a dolog, és hogy meddig marad...

- Mikor lesz a temetés? - kérdeztem.

- Szerdán. - Ma péntek van. Léptek hallatszottak a lépcső felől, mire mindketten elhallgattunk. 

- Nyugi, folytassátok csak. Úgyis tudom, miről volt szó - csóválta a fejét Ed, majd elvett egy szendvicset a tálcáról. Legalább van étvágya. Az arca is egy fokkal jobb színben volt, bár még mindig beesett egy kicsit, és a srác elég megviseltnek tűnt. Napok óta nem fésülködött - bár nem tudom, szokott-e egyáltalán - és egy szál boxerben, meg egy fehér pólóban telepedett le a tőlünk legtávolabb eső székre. 

- Ülj már mellém - kérte Missy. 

- Nem fogok. Folyton ölelgettek, amitől elbőgöm magam - jelentette ki. Missy-vel egymásra néztünk. Tudtuk, hogy hosszú, nehéz napoknak nézünk elébe.

2. évad 22. fejezet

 Reggel, mikor felébredtem, Ronan édesen szuszogott mellettem. Még nem volt rá példa, hogy előbb keltem nála. Biztos használt valamit az a pár óra alvás tegnap, a kocsiban. Egy ideig csak néztem, ahogy alszik, majd bevonultam a fürdőbe. Épp, mikor fésülködtem, megcsörrent Ronan mobilja. Tétováztam, hogy felvegyem-e, végül amellett döntöttem, hogy megnézem, ki keresi, aztán majd eldöntöm. Előbányásztam a nadrágja zsebéből. Mike. Toporogtam, nem tudtam, mit csináljak. Semmi kedvem nem volt ezzel a pasassal beszélni... Gondoltam, megvárom, míg abbamarad a csörgés, de ez nem történt meg. Rendben, mi bajom lehet? Hátha fontos...

- Halló, Ronan telefonja - szóltam bele lazán.

- Hello, szivikém - üdvözölt, vagy nem tudom, minek szánta ezt. - Adnád Amicot?

- Ronan alszik - feleltem.

- Mivan, kifárasztottad? - röhögött.

- Légyszi, kímélj meg ettől. Hagyjak neki üzenetet? - forgattam a szemem.

- Igen, mondd, hogy ha már nem lábadozik, tolja ide a seggét, mert beszédem van vele. 

- Egyéb sóhaj? - kérdeztem kedvetlenül.

- Csak annyit mondj, hogy Carolina. Érteni fogja. - Ki a rák az a Carolina? Megkíméltem magam attól, hogy elkezdek kombinálni, de sajnos túl nagy fantáziám van... 

- Jól van, megmondom. Na csáó esztyupídó - utánoztam idétlen, erőltetett akcentusát.

- Ez spanyol, szivikém - világosított föl.

- Rohadtul tök mindegy - forgattam a szemem.

- Rendben, bébi, menj csak vissza és szórakoztasd... amíg még lehet - mondta lazának szánt hangon, de mintha egy kis fenyegetést éreztem volna a hangjában. Mégis mit akar tenni?

- Na csá - mondtam, majd letettem. Ezzel már megint mire célzott? Amíg még lehet...? Igen, néha én is úgy érzem, hogy véges a boldogságom, de ettől még ennek a görénynek a hülyeségét nem fogom készpénznek venni. Féltékenykedjen csak. Kicsit talán túl nagy lendülettel csaptam le Ronan telefonját, majd kicaplattam a fürdőből. Ronan már ébren volt, és épp a vezetékes telefonon beszélt, gondolom a szobaszervizzel.

- Oké, viszhall - dünnyögte, miközben tekintetével az arcomat fürkészte. - Valami baj van?

- Semmi. Miért? - ráztam a fejem, és igyekeztem rendezni a vonásaimat.

- Csak, olyan zaklatottnak tűnsz - fixírozott továbbra is. Lassan kezdett idegesítővé válni az elemezgetése, ezért témát váltottam.

- Mike keresett - fogtam rövidre.

- Mit mondott? 

- Azt, hogy beszélni akar veled, és magyarázott valami Carolináról - idéztem.

- Carolina? - értetlenkedett. Tényleg úgy ráncolta a homlokát, mint aki nem tudja, miről van szó.

- Mike azt mondta, érteni fogod - csodálkoztam. 

- Fogalmam sincs, ki az a Carolina - vonta fel a szemöldökét. - Mit mondott még?

- Csak ennyit - ráztam a fejem. Nem tudtam eldönteni, igazat mond-e, de őszintén, nagyon el tudtam képzelni, hogy Mike csak kavar.

- Nem vagy éhes? - váltott témát.

- Egy kicsit... - bólogattam. 

- Most hívtam a recepciót - bökött hüvelykujjával a vezetékes telefon irányába. - Azt mondták, 11-ig van svédasztal.

- Indulhatunk, csak magamra kapok valamit - intettem, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt. Felvettem, amit a táskámban találtam; azaz egy farmer rövidnadrágot, és a lazac színű toppomat, a hajamat befontam, befújtam magam és kész is voltam. Mire kitámolyogtam - reggel elég kómás tudok lenni - a fürdőszobából, Ronan is elkészült. Egy (míly meglepő) kék szörfös nadrág és egy fehér póló volt rajta, a haját elfeküdte az egyik oldalon, de a másikon az égnek állt, így nem bírtam ki, hogy ne kuncogjak.

- Mi az? - nézett meglepetten.

- Semmi semmi - csóváltam a fejem, majd átöleltem a derekát és puszit nyomtam a szájára. Erre megcsókolt, én pedig beletúrtam amúgy is borzos hajába. Hogy lehet, hogy mindig ilyen jó illata van? Ezen töprengtem, amíg lebattyogtunk a fölszintre, reggelizni. Arra már rájöttem, hogy ez egy luxusszálloda, de azért erre nem készültem föl. Vagy tíz hosszú asztalon keresztül sorakozott a világ minden lehetséges reggelije, amit csak ismerek. Sőt, olyan kaják is voltak, amelyeket életemben nem ettem még, nem hogy tudtam volna, mi az. Mikor jól megpakoltam a tálcámat, letelepedtünk egy asztalhoz. Ronan gin tonikot kért, mire elég furán néztek rá, így kora reggel.

- Te nem vagy éhes? - fürkésztem a szemeit, amelyekben már felfedeztem a halvány fekete fényt, de csak pislákolt.

- A-a - rázta meg a fejét.

- Milyen gyakran vagy az? - kérdeztem csak úgy mellékesen, miközben a croissant-omat majszoltam, és a kakaómat kevergettem.

- Hetente egyszer-kétszer - vonta meg a vállát. - De sokáig bírom.

Reggeli után sétálgattunk a hotel előtti utcán. 

- Visszamenjünk? - kérdezte Ronan.

- Nem tudom, sietünk? - kérdeztem Mike-ra gondolva.

- Nem kell sietni, ma úgy sincs suli.

- Ja, tényleg, az a tantestületi izé... - jutott eszembe, amit még Mr. Collins mondott a héten. Most az egyszer hálás voltam az iskolának. 

- Hova menjünk? 

- Most csak úgy... legyünk - pillantottam rá. 

- Nem akarsz lemenni a partra? - vetette föl az ötletet, ami egész megtetszett. A part szinte csak egy köpésre volt a szállodánktól, így gyorsan felmentünk átöltözni - illetve én felvettem a bikinimet -, Ronan pedig kihalászta a szörfdeszkáját a Porsche csomagtartójából. Perceken belül már a tengerparton voltunk, én leterítettem egy plédet, és napozni kezdtem. Ronan leült mellém, és a hajammal babrált. Beszélgettünk, de egyre gyakrabban tekintgetett a víz felé. Épp magyarázott valamit, mikor félbeszakítottam.

- Jól van, menj csak - biccentettem vigyorogva.

- Mi...Hova? - csodálkozott.

- Tudom, hogy szörfözni akarsz, már a nyakad is kicsavarodott, úgy bámulod a vizet - vigyorogtam.

- Hát... de nem baj? - pillantott rám bocsánatkérően. 

- Dehogyis, menj már! - böktem oldalba. 

- Nem tart sokáig - ugrott föl vidáman, majd megfogta a szörfdeszkáját, és berongyolt a hullámok közé. A fejemet csóváltam, és elterültem a pléden. Szerettem nézni, mikor szörfözik, így most is ezt tettem. A telefonom csörgése terelte vissza a gondolataimat a valóságba. Annie hívott. 

- Szia Annie. Baj van? - kérdeztem, mert csodálkoztam, hogy ilyen korán keres.

- Szia Kasey. Miért lenne? - hallottam csilingelő hangját.

- Nem dolgozol ilyenkor? - emlékeztem, hogy szinte minden nap dolgozik, és késő este ér haza.

- Vettem ki egy szabadnapot. És fantasztikus érzés. Lehet, hogy gyakrabban kellene csinálnom. Túlzottan is munkamániás vagyok - nevetett. 

- Egyetértek. Szükséged van a pihenésre. De miért hívtál?

- Tegnap elkészült a nyaraló. Matthew azt mondta, bármikor szívesen látnak minket. Gondoltam, az őszi szünetben elmehetnénk... - vetette fel. Te jó ég, az mindjárt itt van.

- Ö, remek. Nem tudom, lehet, hogy dolgom lesz akkor - tereltem.

- Kase, csak egy nap. Kérlek, megígérted! - emlékeztetett, mire néma szitkozódásba kezdtem.

- Rendben, ott leszek. De csak egy délután, ígérd meg, hogy nem kell elmennünk velük kempingezni, vagy...

- Megígérem! Köszi, te vagy a kedvenc unokahúgom! 

- És az egyetlen - emlékeztettem mosolyogva.

- Mikor jöttök haza? - váltott témát, mire Ronan-re pillantottam. Már Mike is nagyon hiányolja, úgy hogy...

- Gondolom pár óra múlva - vontam meg a vállam.

- Rendben, vigyázzatok magatokra, szia - köszönt el.

- Meg lesz, szia. - Letettem a telefont, majd észrevettem, hogy jött egy üzenetem. "Kérlek, gyere haza. Fontos." Missy küldte. Mégis mi a fene lehet olyan fontos, hogy az általa olyan szükségesnek vélt kiruccanásomról haza akar hívni? Ezen tépelődtem, mikor Ronan mellém lépett. Csuromvizes volt, és megrázta a haját, így én is kaptam belőle.

- Hé! - takartam el az arcom, de csak mosolyogtam.

- Nem akarsz bejönni egy kicsit? - bökött a hullámok felé.

- Jó lenne, de... - vakargattam a tarkóm. - Ezt nézd - toltam a képe elé az sms-t. - Szerinted ez mit jelent?

- Nem tudom, hívd fel - tanácsolta. Erre még nem is gondoltam. De hülye vagyok. Megcsörgettem Missy-t.

- Igen? - szólt bele fásult hangon.

- Missy, szia! Megkaptam az sms-edet. Mi történt? - kérdeztem.

- K-kase. Ne haragudj, hogy zavarlak de... - Szörnyen elkeseredett volt a hangja.

- Mondd már, mi a fene van?

- Ed nagyanyja... - hebegte.

- Mi van vele? - Ugye nem megint baleset?

- ... Meghalt. - motyogta. Majdnem kiesett a mobilom a kezemből, Ronan pedig rögtön észrevette, hogy valami baj van. 

- Mi...hogyan? - dadogtam. Rendben, hogy idős volt, de annyira egészségesnek és élettel telinek látszott.

- Ha hazajössz, mindent elmagyarázok - mondta. Ideges lettem. Miért nem jó most?

- Ed hogy van? - kérdeztem, de rájöttem, milyen idétlen kérdés ez. Persze, hogy nincs jól.

- Kikészült. Ő találta meg... - kezdett bele. Jézusom, szegény. - Most le kell tennem, de otthon találkozunk, rendben? - Választ nem várva letette a telefont. Halálra vált tekintettel meredtem a távolba. Ronan a keze közé fogta az arcomat.

- Nyugi, rendben lesz - utalt Ed-re. Persze, hisz az egész beszélgetést hallotta.

- Haza kell mennünk - döntöttem csalódottan, mire bólintott. Hamar összepakoltunk, és Ronan fizetett a recepciónál. Nekem is volt pénzem, hisz Annie is elég gazdag volt, de Ronan nem hagyta, hogy osztozzunk a költségeken. Ez normális esetben bosszantott volna, de most csak Ed-re és Marie-re tudtam gondolni. Mi van, ha nem természetes halállal halt meg?

2. évad 21. fejezet

 Öt percbe sem telt, és a kikötőbe értünk, amit az ablakból láttam. Egy hosszú fahídra léptünk, amely úgy húsz méter hosszú lehetett. A híd jobb és bal oldalán mindenféle hajók, csónakok sorakoztak. Ronan intett, hogy várjak, majd felmászott az egyik kisebb méretű hajóra, és eltűnt a kabin ajtaja mögött. Addig volt időm körülnézni. Elsétáltam a híd végéig, leültem a szélére, és a lábamat a tenger vizébe lógattam. A kellemes hőmérsékletű hullámokat rugdostam, és az eget fürkésztem. A megszokott felhőtlen, kaliforniai mennyezet bámult rám. Az égbolton elsuhant pár sirály, én pedig a dolgok menetén kezdtem töprengeni. Pár hete Ronan még ellenségesen méregetett, most pedig ilyen elképesztő helyekre hoz, és csillogó szemmel bámul, mintha én lennék a legjobb dolog az életében. Hogy változhatott meg minden ilyen jó irányba, ilyen gyorsan? Jelen pillanatban nem érdekelt sem Mike, sem a fenyegető levelek, sem a Smith-szel való találkozások, a sok idióta dolgozatról nem is beszélve. Csak egy számított: hogy boldog vagyok. 

 Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, mikor Ronan visszajött. Egy idősödő, tengerészruhás férfival társalgott, aki a kezébe nyomott egy kulcsköteget, megveregette Ronan vállát, majd elköszönt tőlünk. Ronan felém fordult, mire én felpattantam, és követtem. Egy modern, fehér borítású motoros yacht-hoz vezetett, amelynek a hosszúságát úgy tizenhárom méterre saccoltam. Ronan bemászott, majd a kezét nyújtotta, én pedig hagytam, hogy felsegítsen. 

- Üdv a fedélzeten - vigyorgott, majd elindult a kabin felé.

- Ez most komoly? Tudod vezetni? - ámuldoztam. Chris-szel régi vágyunk volt elkötni egy hajót, de nem gondoltam, hogy ez legálisan is sikerülni fog. Feltétlenül fel kell majd hívnom, hogy megnyertem a fogadást. 

- Hát, nem lehet olyan nehéz - vonta meg a vállát. - Bízol bennem? - kérdezte, majd feltette a napszemüvegét. Megmerevedtem, mert eszembe jutott, mikor ezt utoljára kérdezte tőlem. A kocsijában ültünk, azelőtt, hogy hazahozott volna. Akkor kapásból rávágtam, hogy nem, de most elbizonytalanodtam. Azóta sok minden változott.

 Mégis mit veszíthetek?

- Igen - feleltem határozottan.

- Akkor nyomás - elfordította a kulcsot a zárban, mire felbőgött a motor. Percek alatt eltávolodtunk a kikötőtől, és úgy tűnik, Ronan ráérzett a vezetés módjára. A yacht orránál elég hely volt napozni, hátul pedig volt pár beépített ülés. Végül az előteret választottam, és mivel embertelenül meleg volt, lehámoztam magamról a nyáriruhámat. Még jó, hogy vettem bikinit. Feltettem a pilóta szemüvegem, és napozni kezdtem.

- Ha ütközünk, a te hibád lesz! - kiáltotta Ronan.

- Hogy érted ezt? - tiltakoztam.

- Eltereled a figyelmemet - nevetett, mire a fejemet csóváltam. Vajon megint megyünk valahová? Nem tudtam, de egy idő után meguntam az egy helyben fetrengést, és elindultam valami ihatót keresni. 

- Kell lennie itt egy hűtőnek, nem? - tekintgettem körbe, a filmes emlékeimre támaszkodva.

- Aha, az alagsorban. Tessék, a kulcs - nyújtotta a kulcscsomót Ronan. Elvettem, majd megpillantottam a lépcsőt, amely a yacht "gyomrába" vezetett. Benyitottam, és elállt a lélegzetem. Jó sok minihűtő volt, a polcokon pedig konzervek, chipsek satöbbi. Kitártam az egyik hűtő ajtaját. Sör, sör, sör, és mégtöbb sör. Megpróbálkoztam egy másikkal, amelyben mindenféle színes üveg volt, amit koktélnak véltem. A harmadikban gyümölcslevek sorakoztak. Végül összeöntöttem egy üveg mangólevet a citromos sörrel, és elégedetten iszogattam a "kreálmányomat". Chris-szel rengeteg ilyen kotyvalékot csináltunk már, de a rekordot a cherry kóla tartotta - eddig. Csináltam gin tonikot Ronan-nek, mert már megszoktam, hogy mindig azt issza, majd felcaplattam a fedélzetre. Időközben megálltunk.

- Lerobbantunk? - ráncoltam a homlokomat, miközben felé nyújtottam az üveget.

- Nem, direkt állítottam le - válaszolt, majd nekitámaszkodott a yacht korlátjának. - Azt figyeld! - követtem a tekintetét. Tőlünk párszáz méterre egy sziget terült el, aminek a háromnegyed részét erdő és pálmafák borították. 

- Hű - csak ennyit tudtam kinyögni, mert Ronan belémfolytotta a szót, és szájon csókolt.

- Amúgy, honnan tudtad? - kérdezte a gin tonikra bökve, miután szétrebbentünk.

- Eddig csak ezt láttam nálad - feleltem egyszerűen. - Van ennek valami jelentősége?

- Nincs szükségem kajára, meg ilyesmire, de... Ez az egyetlen cucc, amit szeretek. Mike-kal ez ilyen hagyomány nálunk. Együtt jártunk Indiában, amikor még brit gyarmat volt. Az ottani népek a kinin tartalma miatt itták, mert szerintük gyógyszer a maláriára. 

- Sutton is ezt ivott, mikor az étteremben voltunk - emlékeztem vissza.

- Hol? - nézett rám meglepetten.

- Amikor Ed megismerte, be akarta mutatni nekünk, ezért elmentünk egy étterembe. Pech-je volt, mert azonnal kiszúrtam, hogy nem eszik semmit, csak azt a löttyöt iszogatja. És akkor beugrottál te, onnan volt olyan ismerős - magyaráztam.Olyan fura volt egy halottról beszélni, fájdalom nélkül.

- Nem hiányzik? - kérdeztem. - Lehet, hogy gonosz, de sok időt töltöttetek együtt, nem?

- Igen, de ő már a múlté. Sok minden van, amit nem tudok neki megbocsátani - merengett a tengert fürkészve. Csönd állt be a beszélgetésünkben, mindketten csak a kilátást bámultuk, majd én egy hirtelen ötlettől vezérelve felmásztam a korlátra, és mielőtt Ronan feleszmélt volna, fejest ugrottam a vízbe. A sós víz nem hagyta, hogy a víz alatt maradjak, így hamar a felszínre kerültem, és csak Ronan nevetését hallottam.

- Most mi van? - vontam fel a szemöldökömet, de leesett, mi olyan vicces. A hajam idiótán a képemre tapadt, én pedig prüszkölve próbáltam szabadulni a tincsektől.

- Nem jössz? - kérdeztem.

- Jobb lenne, ha kijönnél - komolyodott el.

- Miért?

- Említettem már a cápákat? - vonta fel a szemöldökét.

- Mi?! - kétségbeesett arcot vághattam, mert Ronan a kezét nyújtotta, és felhúzott. Most azt hiszi, ijedős vagyok. Mitől kéne félnem, mikor itt van ő? Torokköszörülve, a tarkómat vakargatva fordítottam hátat neki, és leteleptedtem az egyik beépített ülésre.

- Nyugi, nem hagytam volna, hogy bántson - mondta gyengéden.

- Nem ijedtem meg - bizonygattam, de csak vigyorgott. Láttam, hogy nehezére esik visszatartani a nevetését.

- Ne röhögj már! - kiáltottam, de én is elmosolyodtam. Végül együtt röhögtünk, mint két idióta.

- Visszamenjünk? - kérdezte, mikor már megszáradtam. - Még egy csomó minden van, amit látnod kell.

- Mehetünk - biztosítottam. - De csak ha vezethetek! 

- Hát, nem tudom, van életbiztosításod? - nézett rám tettetett kétségbeeséssel, mire egy nyelvöltést kapott válaszul. - Igazad van, majd én megmentelek. 

- Hülye! - böktem oldalba, majd beugrottam a vezető kabinba. - Szóval, hogy működik ez az izé?

- Csak elfordítod a kulcsot és... - nem vártam meg, hogy befejezze, elfordítottam, és beindítottam a járműt. Kicsit rákapcsolhattam, mert Ronan-nek a kabin ajtófélfájába kellett kapaszkodnia.

- Lassíts! - intett, bár látszott rajta, hogy nem igazán aggódik, ugyanis egy hajó, vagy mozgó tárgy sem volt a közelben.

- Vén tata - nevettem, mire durcás arcot vágott. Kiállatkodtam magam, majd mikor közeledtünk a parthoz, átadtam a stafétát.

- Egész ráéreztél - bólogatott féloldalas mosollyal, majd átvette az irányítást. Hamar elértük a partot, mert ő sem volt egy óvatos sofőr. Visszaadta a kulcsokat Némó kapitánynak, majd átkarolt, és távoztunk a kikötőből.

- Éhes vagy? - kérdezte. A gyomrom korgással felelt a kérdésre.

- Most, hogy mondod, ennék valamit - bólogattam.

- Ne haragudj, néha elfelejtem - vakargatta a tarkóját.

- Semmi baj, én sem figyeltem. Egy ilyen állati helyen vagyok, kit érdekel a hasam? - legyintettem.

- Engem nagyon is érdekel - kacsintott, majd kitárta a Porsche anyósülé-felőli oldalát. Most tűnt csak fel, hogy már a parkolóban vagyunk. 

 Egy fényűző, mediterrán étterembe vitt, amely emlékeztetett kicsit az 'első randink' helyszínére, Santa Cruzban. A teraszon foglaltunk helyet, ugyanis még csak hét óra felé járt, az idő kellemesen meleg volt, a nap kitartóan pislákolt az égen. Rendelt magának egy üveg gin tonikot (a másodikat ezalatt a pár óra leforgása alatt) én pedig hosszú tépelődés után a lazacfilé, és a garnélarák-saláta mellett döntöttem, amelyhez járt valami azonosítatlan, de isteni szósz. Ronan egy lendülettel felhajtotta a fél üveget, amikor egy kérdés fogalmazódott meg bennem.

- A démonok nem tudnak berúgni? - vontam fel a szemöldököm.

- Nem, akármennyit ihatok. Ez néha jól jön, de van, amikor elfelejtem álcázni. Egyszer Írországban - kuncogott -, egy huzamban egymás után úgy húsz whiskey-t rendeltem. A pultos elég furán nézett rám. Gondolom azt várta, mikor kezdek el üvöltözni, vagy esek össze. Akkoriban nem érdekelt túlságosan, mit gondolnak mások. Azután volt, hogy... 

- Meghalt Rebekah? - segítettem ki, mire bólintott.

- Szóval, egy idő után már nem akart kiszogálni, így keresnem kellett egy másik kocsmát. Szerencse, hogy az írek elég nagy piások. Azért annyira nem volt feltűnő... - biccentett féloldalas mosollyal. Miután befejeztük (vagyis leginkább én) a vacsorát, Ronan még mindig nem fogyott ki a látnivalókból, egy vidámparkhoz vitt. Ebben az időben főleg szerelmespárok látogatták a helyet, amely már kilométerekre is látszik, a hatalmas óriáskerék miatt. Hasonlított a Santa Cruz-i elhagyatott vidámparkra. Megrohantak az ott szerzett rossz emlékek. Egy pillanatra megtorpantam, és szinte vártam, mikor bukkan elő Sutton valamelyik hullámvasút mögül, de tudtam, hogy ez nem fog megtörténni. Mégis nyugtalanított a hely.

- Baj van? - fürkészte Ronan az arcomat, de a fejemet ráztam.

- Dehogyis, mehetünk - legyintettem. Felültünk az óriáskerékre. Már bealkonyodott, így csodálatos volt a kilátás, bár én nem igazán szoktam ilyenekkel foglalkozni, csak Ronan vállára hajtottam a fejem, és bambultam. Lassan, észrevétlenül az egész hely kiürült, csak mi ketten maradtunk. 

- Gondolkodtál már azon, milyen képességeid lehetnek? - kérdezte, mikor már majdnem elaludtam a vállán.

- Ezen nincs mit gondolkodni, nincsenek és kész - vontam meg a vállam, ugyanis az elmúlt időben a leghalványabb reményem is szertefoszlott eziránt. 

- Miből gondolod? - ráncolta a homlokát.

- Ha eddig nem derült ki, ezután sem fog - érveltem.

- Kell, hogy legyen. Ráadásul félig boszorkány vagy, anyai ágon. 

- Rebekah-nak voltak képességei? - érdeklődtem.

- Gondolatolvasó volt. Szinte lehetetlen volt előle eltitkolni bármit is - csóválta a fejét.

- Azta, de király. - Ámuldoztam, és újra felcsillant bennem a remény egy kis szikrája, hogy talán én sem vagyok teljesen átlagos.

- Ő nem szerette. Persze, nem érdekelte mások véleménye, de azért egy idő után kiakasztó, ha mindenki fejében benne vagy.

- Nem lehetett valahogy kikapcsolni? - kérdeztem.

- Egy idő után megtanulta, hogyan kell kizárni a hangokat a fejéből, de eleinte megszenvedett vele - mondta elkomolyodva.

- Hogy érted?

- Rájött, hogy ha berúg, nem hallja a gondolatokat, ezért egyre gyakrabban csinálta. 

- Alkoholista volt?

- Azt azért nem mondanám, de eléggé tönkrevágta magát.

- De te segítettél neki, igaz? - kérdeztem, mire bólintott. Úgy éreztem, mintha már egy ideje nem haladnánk, ugyanazt a tájat bámultam magam előtt. Észrevettem, hogy Ronan-nel valószínűleg egyre gondolunk.

- Fenn ragadtunk? - csodálkoztam. Mindketten a nyakunkat nyújtogattuk, de senkit sem láttunk odalent, főleg, hogy időközben besötétedett.

- Úgy tűnik - dünnyögte Ronan.

- De... nincs itt valami karbantartó?! Nem hiszem el, hogy csak úgy itt hagynának - ráncoltam a homlokom.

- Megoldjuk - bólogatott Ronan halálos nyugalommal.

- Mi? Mégis hogyan? - vontam fel a szemöldököm hitetlenkedve. Nem pánikoltam, mert tudtam, hogy legrosszabb esetben reggel leszednek minket, ha kinyit a vidámpark. 

- Mutatok valamit. Kapaszkodj a hátamra, jó? Ja, és ne sikíts! - utasított, én pedig értetlenül ugyan, de átkulcsoltam a kezem a mellkasán.

- Kapaszkodj! 

- Mi a ...? - kezdtem bele, de nem tudtam befejezni a mondatot, mert Ronan leugrott az óriáskerékről, én pedig akaratlanul is, de sikítottam. Mikor földetértünk - mert földetértünk! És Ronan talpraesett, mint valami szuper-macska... -, Ronan letett, majd a fülét kezdte dörzsölni.

- Áú! - mondta, de közben elnevetette magát. Majdnem megsüketült miattam, de akkor sem az én hibám. Honnan tudhattam volna, mire készül?

- Mégis mire számítottál?! Nem sűrűn ugrálok ki óriáskerekekből. - Csóváltam a fejem szemrehányóan, még mindig sokkhatás alatt. A szívem úgy dübörgött a mellkasomban, mintha ki akarna ugrani a helyéről.

- Sajnálom, szólnom kellett volna - mondta bocsánatkérően, miközben próbálta visszafojtani a mosolyát, sikertelenül. 

- Ez is valami démoni képesség?

- Olyasmi - vakargatta a tarkóját. Miután jót derült halálra vált tekintetemen, megfogta a kezemet, és elhagytuk a helyiséget. Igen, a vidámpark bezárt, de Ronan-nek nem okozott gondot átmászni a kerítésen, és a határok áthágásában én is elég gyakorlott voltam. Valószínűleg elaludt a gondnok... Nem emlékszem, mennyi időbe telt, mire a hotelhez értünk, mert még a kocsiban elaludtam. Pislogások közepette ébredtem, és a hotelszoba franciaágyában találtam magam. Ronan ott ült mellettem, és nézte, ahogy alszom. Ahogy kipillantottam az ablakon, láttam, hogy még mindig éjszaka van.

- Mennyi az idő? - kérdeztem kómásan.

- Tizenegy körül - felelte Ronan, miközben a hajammal babrált. Akkor nem is aludtam olyan sokat... Azonnal megélénkültem, mikor eszembe jutottak az otthoniak.

- Jézusom, senkinek sem szóltam, hogy elmegyek - eszméltem fel. 

- Már mindent elrendeztem.

- Komolyan? Hogy?

- Nem megyünk ki az erkélyre? - intett Ronan a hüvelykujjával a terasz ajtaja felé. Támogattam az ötletet, de előtte elmentem zuhanyozni. A fürdőszobai széken megpillantottam a sötétkék táskámat. Meglepetten tapasztaltam, hogy van benne fogkefe, váltásruha, pizsama és minden, ami egy ilyen tengerparti kiruccanáshoz kell. Egy cetlit is találtam, amelyen azonnal felismertem a barátnőm kézírását. Érezd jól magad. Puszi: Missy Elmosolyodtam. Ez megmagyarázza, mi volt az a pakolászás, amit abbahagyott, mikor beléptem a szobámba, otthon. Zuhany után magamra kaptam a szürke shortomat és a rózsaszín toppomat, amit Missy pakolt be, a hajamat pedig kontyba kötöttem. Ronan-t az erkélyen találtam.

- Szóval Missy tudott az egészről - mosolyogtam.

- Aha, részben az ő ötlete volt. Azt mondta, rád fér egy kis pihenés - idézte Ronan. Vajon miért gondolja ezt? 

- Hm. Köszi, hogy elhoztál - mondtam, mire átölelte a derekamat, és megcsókolt. A reakcióm hasonló volt, mint a repülés után, kivéve a sikításokat. A szívem viszont ezerrel vert. Ronan megköszörülte a torkát.

- Már egy ideje akarok mondani valamit, de... tudod, még sosem éreztem ilyet senki iránt. De Kasey, szeretlek. - Lefagytam. A filmekben ennek a mondatnak akkora feneket kerítenek... és őszintén, a beállítás is stimmelt, mintha egy amerikai romantikus filmben szerepeltem volna. Csillagos ég, álomnyaralás, és egy helyes pasi... Ez mind túl tökéletes. Eddig nem igazán tudtam értékelni, amim van. Csak azután jöttem rá, milyen jó az életem, hogy mindent elveszítettem. Hittem benne, hogy ezt újjá lehet építeni, de sosem lesz minden olyan, mint régen. Azóta, hogy anyáék meghaltak, most éreztem először, hogy valakinek fontos vagyok, és van, aki törődik velem.

- Kase... - felélénkültem Ronan hangjára. Vajon mióta szólongat már?

- Én is szeretlek - kapcsoltam. - Nagyon. - Kicsit zavarodott volt, de átöleltem, és biztosítottam, hogy igazat mondok. Mert így volt. Nagyon szerettem. Elképzeltem az életem nélküle. Biztos, hogy nem tudnék úgy létezni. Régen csak Christopher iránt éreztem így, de ez egész más volt. Mire feleszméltem, ismét kómás voltam, így hagytam, hogy Ronan bevigyen az ölében, és betakarjon.

2. évad 20. fejezet

(Csütörtök)

 Otthon szokatlanul elvarázsolt voltam, amit Missy ki is szúrt.

- Mitől vagy ilyen jókedvű? - gyanakodott.

- Találkozom Ronan-nel - vallottam be feldobódva. - Mikor indultok lakást nézni?

- Most hívott Melissa. Azt mondta, fél óra múlva itt van - mondta. Ezidő alatt csináltunk valami háziféleséget és tanultunk, mert mostanában rengeteg dogát írunk. De jó dolga lehet ilyenkor Ronan-nek... Elég, ha visszaidézi az emlékeit, és zsigerből ír egy ötöst. A gondolataim ismét felé terelődtek, s mire feleszméltem, csöngettek.

- Ez Melissa lesz - kiáltotta Missy a tankönyvhegyek alól, majd felpattant ajtót nyitni. 

- Este találkozunk! - köszöntem el tőle. Hamarosan feladtam a stréberkedést, és elterültem az ágyon. Megcsörrent a telefonom. Kíváncsian a kijelzőre pillantottam, amelyen ott virított Chris száma. 

- Szia! - szóltam bele vidáman, majd eszembe jutott Louis, és lehervadt a mosolyom.

- Hello, mizu? - kérdezte lazán. Ezek szerint a haverunk jól van.

- Semmi különös, épp a könyvek fölött güzülök. Kösz, hogy megmentettél - mosolyogtam.

- Semmiség. Lou-t ma engedték ki - váltott témát, és egy kicsit komolyabbá vált a hangja.

- Júj, és mondtak valamit az orvosok? - kérdeztem lélegzetvisszafojtva.

- Már beszéltek az edzővel. Felfüggesztést kapott, és ha nem javul magától, elvonóra fogják küldeni.

- Akkor nem rugják ki véglegesen, igaz? - aggódtam. Az csak nagyobb lökést adna neki, hogy lecsússzon a lejtőn.

- Nem, de az edző nagyon bepöccent. Sokat kell bizonyítania, ha vissza akar kerülni - mondta.

- Mondd, hogy puszilom! - üzentem.

- Átadom. Veled mizu mostanság? Mit csinálsz ma? - kérdezte, mire hallgatásba merültem. - Várj... kitalálom. Találkozol azzal a sráccal. Hogy is hívják...Ronald?

- Ronan. És igen. Ennyire átlátszó vagyok? - nevettem.

- Mint állat - helyeselt.

- Mesélj inkább magadról! Milyen a suli nélkülem? - Rég hallottam a magánéletéről. Utoljára márciusban volt barátnője, de az is csak futó kaland volt. A csaj utána összejött az egyik csapattársával. Te jó ég, már október van... Október 20.

- Nincs semmi extra. Vagyis... - kuncogott. 

- Na, mesélj! - nevettem. Olyan édes, mikor röhög, és nem bírja abbahagyni. Felvillant egy emlékkép, mikor a földön fetreng a szürke melegítőjében, és a szemét lehunyva viháncol. Erre az édes emlékre elfogott a sírás. Magamat is megleptem vele, de potyogni kezdtek a könnyeim. 

- A pénteki bulin Olivia... Úristen - nevetett hangosan. Olivia a suli hivatásos ... sarkon álló emberkéje volt, szinte már az egész baseball csapattal lefeküdt, sőt, a fél sulival. Olyan volt, mint ideát Nikole. Hehe.

- M-mit csinált? - kérdeztem, s kicsit elcsuklott a hangom.

- Megpróbált... várj, te sírsz? - hitetlenkedett.

- Én...n-nem. Folytasd! - védekeztem, s próbáltam visszatartani a bőgést. Gyorsan elővettem egy zsebkendőt, mert az orrom is folyni kezdett. Ott ültem kisírt szemekkel, és taknyos arccal. Én, akinek pár óra múlva randija lesz... Remek.

- Kase... mi a baj? - komolyodott el. Olyan édes, hogy egy ilyen idiótával foglalkozik.

- S-semmi, csak... hiányzol - nyögtem két hüppögés között. Kár volt felhozni, nem akarom, hogy félreértse.

- Te is nekem, de hé... Nem akarsz úgy kinézni a randidon, mint az orkok, igaz? - elnevettem magam. Mindig fel tudott vidítani.

- Falj be egy doboz jégkrémet, aztán csípd ki magad, és mulass - tanácsolta derűsen, s sikerült mosolyt csalnia az arcomra.

- Aztán meg depizhetek, hogy meghíztam... - forgattam a szemem.

- Képtelenség. Tudod, hogy úgy is jól néznél ki - mondta. Tudtam, hogy csak egy ártatlan megjegyzés, de mégis aggódni kezdtem. Nem érez már irántam semmit, ugye? Paranoiás vagyok...

- Köszi, Chris - mosolyogtam.

- Majd még beszélünk, okés? Szia! - köszönt el.

- Szia. Üdvözlöm Louis-t. - Elköszöntünk, majd letettem a telefont, és nekiálltam emberi kinézetet varázsolni magamnak. Közel sem volt egyszerű feladat.

 Egy óra múlva ott álltam a tükör előtt egy virágos nyáriruhában, alatta bikinivel (ki tudja, mire készül Ronan), a hajamat begöndörítettem, és felkaptam a fehér sarumat is. Az órára pillantottam, amely épp hármat ütött. Ronan-nel ekkorra beszéltük meg a találkozót, vagyis azt mondta, értem jön kocsival. Mikor már eltelt negyed óra, kezdtek beborulni a gondolataim. Megint Mike-kal lóg? Legalább felhívhatna, hogy késik, vagy mondja le. Csalódottan kimásztam a tetőre, és a derűs, napsütéses kaliforniai eget fürkésztem, amely közel sem türközte jelenlegi lelkiállapotomat. Épp megcsörgettem volna Ed-et, hogy menjünk el valahová, mikor az úton megpillantottam Ronan tűzpiros Porsche 911-jét. Dudált, mintha érezte volna, mire készülök. Az órámra pillantottam. Húsz perc telt el. Ráérősen visszamásztam a szobámba, és lecaplattam kinyitni az ajtót. Ahogy kitártam, Ronan a nyakamba zúdította a kifogásait.

- Szia, ne haragudj, hogy késtem. De itt vagyok, és... fhú, bocs, nincs mentségem - vakargatta a tarkóját. Megfogadtam, hogy én nem leszek a számonkérő, kérdezősködő barátnő, ezért visszafogtam magam. Úgyis tudtam, hogy Mike-kal volt. Szinte száz százalékig biztos voltam benne.  

- Jól van, megbocsátok! De majdnem elindultam más programot keresni... - dünnyögtem.

- Sajnálom, de ígérem, megéri - vigyorgott. A megszokott féloldalas mosolyával ismételten levett a lábamról, bár még mindig nehezteltem rá. Bepattantam az anyósülésre. 

 Mikor már fél órája autóztunk, kezdtem türelmetlenkedni.

- Hová megyünk? - kíváncsiskodtam, miközben a rádióállomások között szörföltem.

- Majd meglátod - vigyorgott, miközben az utat fixírozta.

- És mikor érünk oda? - húztam az agyát, miközben az ablaküvegen doboltam. Ha már késett, bűnhődjön. Úgy tűnt azonban, cseppet sem zavarja a sercegő hang.

- Nem sokára - támaszkodott az ablaknak. Megálltam a kedvenc rádió adómon, és feltekertem a hangerőt. Erre Ronan lehúzta az ablakot, mire - mivel százzal repesztettünk -, a menetszél hatására az egész, vörösesszőke hajtömegem az arcomba hullott. Úgy nézhettem ki mint Chubakka.

- Hé! - kiabáltam, miközben kisöpörtem a tincseket a képemből. Csak kuncogott azzal az édes nevetésével, miközben kivillantak hófehér fogai. Fogalmam sem volt, hogy tudtam rá valaha haragudni. A szememet forgatva támaszkodtam az ablaknak, és az elsuhanó tájat kezdtem fürkészni. A nap kitartóan sütött, bár szerintem Kaliforniát még nem hagytuk el. Egy ideje már nem az óceán mellett haladtunk, hanem rátértünk a főútra. Körülöttünk kihalt puszta terült el jobbra-balra, de a környezet egyáltalán nem volt borús. Úgy éreztem magam, mint egy amerikai filmben. Nem sokára ráhajtottunk a négysávos autópályára, felettünk pedig egy elhaladó zöld táblát pillantottam meg, melyen fehér betűkkel virított; Los Angeles. 

- Los Angelesbe megyünk? - érdeklődtem.

- Majd meglátod - hajtogatta Ronan, s látszott, hogy nagy erőfeszítésbe kerül visszatartani a nevetését. Vicces lehettem elgondolkozó arcommal, ahogy kombináltam, vajon hová is mehetünk. Nem sokkal később tényleg megjelent egy zöld tábla, amely szerint hivatalosan is Los Angeles-ben vagyunk. Ronan jobbra hajtott, a Kijárat felé, majd egy kacskaringós úton haladtunk tovább. 

- Hova a túróba viszel? - dünnyögtem, csak úgy magamban. 

- Majd... - kezdett bele a monológjába.

- Tudom, tudom - forgattam a szemem. A pálmafák egyre sűrűsödtek, az orromat óceán illata csapta meg. Ronan-re pillantottam, de biztos voltam benne, hogy nem csak az ő illatát érzem, hanem valóban óceán van a közelben. Másodpercekkel később a fejünk fölött elhaladt egy az utat átívelő, sötétkék, fehér oszlopos lábakon álló tábla, fehér felirattal. 

- Santa Monica? - böngésztem a betűket. 

- Talált, süllyedt - csóválta a fejét Ronan.

- Los Angeles egyik leghíresebb tengerparti negyede? - kiáltottam fel, majd a nyakamat nyújtogatva bámultam az elhaladó tájat. Ronan csak mosolygott a lelkesedésemen. Olyan úton hajtottunk, ahonnan egyenes kilátás nyílt a tengerpartra, amelyen turisták ezrei lézengtek, a vizet is alig lehetett látni a sok fekete pontnak tűnő alak miatt. Sokan szörföltek, de vitorlásokat is megpillantottam a víz felszínén. 

- Ez állati! - lelkesedtem. 

- Várd ki a végét - húzta száját féloldalas mosolyra.

- Mi lehet még ennél is jobb? - kételkedtem. Hamarosan egy nyüzsgő városrészbe hajtottunk, annak is a szélére, ahol egy hatalmas, dizájnos épület foglalt helyet. Első látásra látszott rajta, hogy szálloda. Méghozzá a luxus fajtából. Fehér falai voltak, de milliárdnyi erkély tarkította, fényes fa gerendákból készült korláttal. Ronan behajtott a hatalmas parkolóba, majd leállította a motort az egyik luxusjárgány, egy fehér Mercedes mellé. Kiszállt, megkerülte a Porschét, és kinyitotta nekem az ajtót. A kezét nyújtotta, de ekkor mindkettőnknek bekattant valami.

- Figyi, leveszed azt az izét? - bökött a talizmánom felé. Mindig így hívta, mintha egy zavaró tényező lenne. Valóban az volt, így nem is foglalkoztam vele, csak az oldaltatyóm mélyére süllyesztettem. Ronan elmosolyodott, és a kezét nyújtotta felém, én pedig hagytam, hogy felhúzzon. Kézen fogva léptünk be a hatalmas hotelbe, majd Ronan a recepció felé irányított. 

- Hello, foglaltam egy szobát ma délutánra - magyarázta a pultos nőnek, aki annyi idős lehetett, mint Missy nővére, Melissa. Tudtam, milyen hatással van Ronan az emberekre, így meg sem lepődtem azon, hogy a csaj réveteg tekintettel mered Ronan kék/zöld szemeibe, s közben összefüggéstelenül gügyög valamit.

- Tessék? - kérdezett vissza Ronan.

- Ö... milyen névre? - pislogott a nő.

- Blackmore - dünnyögte Ronan, mire a nő lekapott egy kulcsot a sok közül, melyek egy üveges szekrényben sorakoztak, a falon.

- Öö, csak hét utánra vették ki - ráncolta a homlokát értetlenül a szőkeség. Vajon mit fogunk addig csinálni? Ezen a helyen biztosan nem unatkozik az ember.

- Igen, csak lepakolnánk a cuccainkat - mosolygott Ronan bocsánatkérően oldalra biccentve a fejét.

- Persze, természetesen - hápogta a recepciós. - Megmutatom, merre van.

Kitámolygott a pult mögül hatalmas magassarkújában, majd intett, hogy kövessük. Beszálltunk a lifbe, majd kiléptünk a második emeletre. 

- A 111-es lesz a tiétek - magyarázta a nő, majd a szobánk elé vezetett. - Itt van a kulcs, és egy tájékoztató - nyomott a kezembe egy kiskönyvet. Hé, ember, nem művelődni jöttem! - Ha bármire szükségetek van, szóljatok! - villantotta ránk ezer wattos mosolyát, majd eltipegett. Ronan elfordította a kulcsot a zárban, majd intett, hogy menjek előre. Egy kis előszoba fogadott, egy tükrös szekrénnyel, tőle jobbra pedig egy hatalmas fürdőszoba foglalt helyet. Ledobtam a sarumat, és beljebb merészkedtem. A "nappali" egy hatalmas, modern franciaágyból, két fotelből, két éjjeliszekrényből, és egy hatalmas tv álványból állt, rajta egy széles plazma tv-vel. Gondolkodás nélkül levetettem magam az ágyra.

- Ez... metállat! - robbant ki belőlem, mire Ronan értetlenül nézett rám.

- Az meg mi? - ráncolta a homlokát. 

- Még egy barátommal találtuk ki ezt a szót, és az ilyen eszméletlen dolgokra szoktuk mondani - nevettem. Christopherrel imádtunk új szavakat létrehozni, szinte saját nyelvünk volt az ilyen idétlen összetételekből.

- Örülök, hogy tetszik - vigyorgott, majd lehuppant mellém. A tincseimmel babrált, én pedig a mellkasába temettem az arcom, és beszívtam az illatát. Puszit nyomott a homlokomra, aztán csókolóztunk. Amikor épp szünetet tartottunk, a szemem megakadt egy üvegajtón az ablakok mellett.

- Erkély? Király! - kiáltottam, majd felpattantam az ágyról, és elviharzottam meglesni a kilátást. Elképesztő látvány tárult elém. A szobánk pont a tengerpartra nézett, de nem a turistáktól hemzsegő részére, hanem egy kikötőre. A nap még mindig kitartóan sütött, Ronan pedig észrevétlenül mögém lépett, és belecsókolt a nyakamba.

- Egész nap eltudnék itt lenni - dünnyögtem.

- Akkor rossz hírem van - komolyodott el, mire a homlokomat kezdtem ráncolni. - Nem maradunk itt.

- Miért, hova megyünk? - kíváncsiskodtam. - Várj..., majd meglátom, igaz? 

A fejét csóválva kézen fogott és kivezetett a szobából. Elképzelésem sem volt, mi múlhatja mindezt felül, de kíváncsian vártam.