Álmomban mindenütt jártam. A legkülönbözőbb félelmeim elevenedtek meg előttem, és árnyékként telepedtek rám. Tudtam, hogy nem valóság, de nem tudtam befolyásolni. Hiába akartam, nem ébredhettem fel belőle.
Valami belül szét akarta repeszteni a koponyám. A fájdalom lüktető, forró masszává állt össze, és apránként felégette a tudatomat.
Árnyak, rémképek fojtogattak. Egy sötét folyosón álltam. Körülöttem, az amúgy is szűk falak közeledni kezdtek egymáshoz, a rajtuk csüngő ősi képek, festmények démoni ábrázata fenyegetett; összenyom. Elszakítottam tőle a tekintetemet, ekkor vettem észre. A fényt az alagút végén. Teljes erőmmel rohanni kezdtem felé, de valami visszahúzott. Mintha mocsárban lépkednék, a talpaim a talajhoz szegeztek, a lábam nem engedelmeskedett a parancsnak.
Valaki erővel megszorította a vállam. Fájón belém kapaszkodott. Volt annyi erőm, hogy megforduljak, és szembenézzek vele. Tudtam, hogy ez az egész csak egy rossz álom, mégis fejbe vágott a közelsége. Sutton állt előttem, vérvörös ajkait gúnyos mosolyra húzta. Sötét szemeiből valamiféle űzöttség és őrület tükröződött.
Futni akartam, ugyanakkor elemi düh ébredt fel bennem iránta.
- Még nem végeztünk, szivikém - szólalt meg, én pedig az előbbiekkel ellentétben majdnem hátrestem. Mike hangján szólalt meg, és továbbra is a vállamat szorongatta. A háttérben mozgott valami. De akárhogy próbáltam kivenni a kavargó árnyak közül, az előttem tornyosuló alak betöltötte a látóteremet. Egy foszlányt mégis elkaptam. Egy szőke, nálam talán négy-öt évvel idősebb lány képe rajzolódott ki a háttérben, aki fájóan ismerős volt, de nem tudtam hová tenni.
Az agyamat lassan elborították a hangok - az előttem tornyosuló alak morgásai, és a falak súrlódása, csörömpölés. A szőke szellemalak szólásra nyitotta a száját.
- Fuss! - formálta némán ajkaival. - Most!
Ösztönösen kitéptem magam az árny - aki immár az egyik csuklyás kereső alakját öltötte fel - szorításából, és rohanni kezdtem az egyre keskenyebb átjáróban, a fény felé.
Amikor felébredtem, hörögve kapkodtam levegő után. A testem úgy reagált az álomra, mintha tényleg futottam volna, a pulzusom felgyorsult, a légzésem szaporává vált, a szemem könnyezni kezdett. De ki tudtam venni a kezemet szorongató alakot.
- Mi...? - nyöszörögtem, de elcsuklott a hangom.
- Minden rendben. Csak álmodtál - csitítgatott Ronan, majd védelmező karjai köré vont, én pedig szorosan átöleltem. Fura biztonságérzet töltött el, ahogy a mellkasának hajtottam a fejem, és hallgattam a szívverését, ami messze ellentéte volt az én szapora zakatolásomnak. Egy részem még mindig úgy érezte, mintha a sötét folyosón lennék, a keskeny falak szorításában. A szőke lány képe még mindig ott lebegett az agyam hátsó szegletében. Megszorítottam Ronan derekát.
Amikor szembefordult velem, a tekintetéből aggódás tükröződött, holott a tegnapiak után inkább nekem lett volna okom rá. Próbáltam erősnek mutatni magam. Hát, haver, ezzel már elkéstem.
- Azt mondtad, vége a rémálmoknak - vetette a szememre.
- Nekem is lehetnek titkaim - csúszott ki a számon, de ahogy kimondtam, már meg is bántam. Megrándult a szája széle, de továbbra is a tekintetemet fürkészte. Az övé immár kristálytiszta kék/zöld színben ragyogott.
- Ettél? - kérdeztem, az első szóval, amelyet találtam a dolog leírására. A táplálkozás olyan idegenül hangzik. Tegnap még éhesnek, és kimerültnek látszott. Sosem láttam még olyan sötétnek és zavarodottnak a tekintetét.
- Ne tereld el a témát - húzta halvány mosolyra az ajkait, de ez csak árnyéka volt a szokásos szívdöglesztő félmosolynak. Tényleg, komolyan aggódott.
- Ez most más - feleltem kelletlenül, visszakanyarodva az eredeti témára. Mike arca villant fel előttem. Nem, ez most nem róla szól. Láthatólag Ronan-nek is ez járt a fejében.
- El akarod mondani? - kérdezte. Úgy értette: Mondd el, tudni akarom. Én el akartam felejteni.
- Van képed Rebbekkah-ról? - jutott eszembe. Értetlenül ugyan, de bólintott, majd kelletlenül elhúzódott tőlem, mire vetettem rá egy kérlek, nem fogok szörnyet halni-pillantást, majd elengedtem, és néztem, ahogy a képekkel teleragasztott szekrénye falán keresgél. Leszedett egyet, majd visszahuppant az ágyra, és a kezembe nyomta.
A régi, megsárgult fotó egyedül az ükanyámat ábrázolta, egy forgalmas utca közepén állt, háttal a fotósnak, de a válla fölött visszanézett. Gyönyörű mosolya volt, ami életet adott az egész képnek. Olyan érzése volt az embernek, mintha konkrétan őt nézte volna. Szemeivel, amelyek még a sárga fotón is élénknek, ragyogónak hatottak. Telt, finoman szabott ajkai, játékos vonásai, íves szemöldöke emlékeztettek valakire. Igen, másodpercekkel később esett csak le, hogy saját magamra. Bár ő véleményem szerint mérföldekkel szebb volt nálam. Félhosszú, sejtésem szerint vörösesszőke haja laza hullámokban omlott a vállára, ízlésesen eltakarva a hátát, amelyet az extravagánsan varrott ruha szabadon hagyott. Egy szóval elállt a lélegzetem. Azonnal ráismertem a lányra, akit álmomban láttam.
Ekkor a fájdalom újult erővel kezdte hasogatni a homlokomat, és reflexből a halántékomhoz nyúltam. Ronan-ben felébredt a védelmezőösztön, és közelebb húzódott hozzám, de félkézzel eltoltam a mellkasánál fogva.
- Lány vagyok, nem molylepke - duzzogtam.
- Mire kellett a kép? - kérdezte, megelőzve a nemi egyenlőségről szóló prédikációmat.
- Láttam álmomban. Rebbekkah-t - mondtam, mire elképedve meredt rám. Most tűnt csak fel, hogy borzos, szőkésbarna haját elaludta, amelynek így az egyik fele ecsetként meredezett égnek, míg a másik az arcába lapult. Vigyorognom kellett.
- És... beszélt hozzád? - kérdezte.
- Azt mondta, fussak. Azelőtt nem tudtam mozogni, de...
- Mi elől? - vágott a szavamba. Megfojt az aggódásával.
- Nem tudom pontosan... A fazon folyton változtatta az alakját. Az egyik pillanatban Sutton, a másikban meg... - Éles, szúró fájdalom... immár a tarkómba is beköltözött, és onnan lüktetett végig sajgó hullámban az egész koponyám mentén. Belém fagyott a szó.
- Pihenned kell - parancsolta, s ezzel egyidejűleg letepert az ágyra, és bebugyolált a takaróba, de olyan szakértelemmel, hogy órákba telt volna kiszabadulnom.
- Hány óra van? - kérdeztem, felocsúdva a gondoskodásából.
- Negyed kilenc...
- Mi?!
- Ma nem mész suliba...
- ...de...
- Nincs kész a házid.
- Na és?
- Nincs ki elvigyen. - Durcásan felvontam a szemöldökömet, és tudtam, mindketten a háza előtt álló két csodajárgányra gondolunk. - A kocsidat hazavittem este.
- De a te...
- Szervízbe van. - Oldalra billentettem a fejem, mire megvonta a vállát.
- Szervízben... Látod, ez van, ha kihagyod a nyelvtan órát - húztam. Egy teátrális mozdulattal forgatni kezdte a szemét. Amikor elfordította rólam a tekintetét, megragadtam az alkalmat, és lerúgtam magamról a takarót. Az ablakhoz futottam, és elhúztam a függönyt. A piros Porsche 911 ott állt a felhajtón, teljesen hibátlan állapotban.
Ronan a másodperc törtrésze alatt mögöttem termedt, és a vállamra döntötte a fejét.
- Szervízben, mi? - vontam fel a szemöldököm gúnyosan.
- Arra gondoltam, a mai nap lehetne a miénk... - duruzsolta, majd belecsókolt a nyakamba. Éreztem a belőle vibráló energiát, amikor egy pillanatra megnyalta a fülcimpámat.
- És ezt mikor tervelted ki? - kérdeztem cinikusan, de nem sok hiányzott, hogy megadjam magam.
- Egész...álló nap... erre gondoltam - mondta, minden egyes szónál egy csókot lehelve a nyakamra vagy éppen a tarkómra. Megborzongtam tőle.
- És mi van a pihenésemmel? - fordultam szembe vele, majd gúnyosan álltam a tekintetét. Felemelte a tekintetét és átnézett a vállam fölött. Na, most mit fogsz kitalálni?
- Száz évvel ezelőtt a jogi egyetemre készültem... valamit nagyon elcsesztem - vakargatta a tarkóját, majd ellépett az ablaktól.
Végül ismét az ágyban kötöttünk ki, én takaróba bugyolálva, a mellkasának dőlve, ő pedig hanyatt fekve, egy szál pólóban és boxerben bámulta a plafont. A hajamat csavargatta, én pedig a mellkasán nyugtattam a tenyeremet, néha kis köröket írva le rajta.
- Hány volt már? - kérdeztem. Már nincs visszaút.
- Tessék? - kérdezte, pár másodperc késéssel, így tudtam, hogy érti a kérdésemet. Egy pillantásból is megértjük egymást egy ideje, tehát felesleges ennyi kört leírnunk, de ha ő így akarja...
- Barátnőd. Hány volt eddig?
- Ennek nincs jelentősége, ugye tudod?
- Nem kérdezhetsz vissza - csóváltam a fejem.
- Rendben - adta meg magát. - Az régen volt. Egy másik életemben.
Ne már, ennyivel nem intézheted el! Felvontam a szemöldököm, úgy vártam a folytatást.
- Gyerünk, Ronan, ez csak egy szám - birizgáltam a pólója szegélyét.
- Akkor miért olyan fontos?
- Engem érdekel - vontam vállat.
- Nem igazán voltak... barátnőim - felelt, furcsán idegenül kiejtve az utolsó szót.
- Akkor...? Egyéjszakás kalandok? - sürgettem.
- Kase...
- Miért, ez tök normális... - vontam vállat. Senki sem fog 182 éven át Rómeót játszani, mikor bárkit, bármikor megkaphat. De ez nem azt jelentette, hogy hallani akartam róla.
- Inkább úgy mondanám; nem volt senki, akit szerettem volna.
- Sutton miatt? - tapogatóztam. A fejét rázta.
- Már tudod, milyen voltam akkoriban. Hogy érezzek, az... megijesztett. Egyet jelentett azzal, hogy érzem a bűntudatot, látom magam előtt a szemüket... az arcukat. El akartam felejteni. Nem akartam érezni semmit. Aztán jött Sutton... Elhitette velem, hogy ez normális. Olyan volt, mint én. De nem a jó értelemben. Olyan dolgokat tettem akkor, amiknek a hatása még mindig nem múlt el. És azóta is... - Rövid szünetet tartott, majd megrázta a fejét.
- Mikor lett mindennek vége? - kérdeztem. Úgy beszél az akkori életéről, mintha nagyon nagyon régen lett volna, és azóta a poklok poklát járta meg, hogy oda jusson, ahol ma tart. Sikerült neki. Mert amikor magáról beszél, az olyan, mintha egy másik embert látnék. Egy olyan részét, amelyet mélyen, gondosan eltemetett évekkel ezelőtt. De tudom, hogy ott van. Mélyen, legbelül, valahol. És nem tudom, látni akarom-e valaha. Ez az érzés elbizonytalanított. Átformált mindent.
Vetett rám egy mit gondolsz? mosolyt.
- Az ükanyám? - mosolyodtam el.
- Rebekkah nélkül nem sikerült volna. Ha ő nincs, még mindig ott tartanék. Amikor megismertem, az volt az első, hogy éreztem valamit. Reményt. Nem arra, hogy olyan legyek, mint ő. Az túl szép lett volna. De jobb. Megmutatta a helyes utat - elvigyorodott. - Mindig azt mondta; ő segít eloldozni a köteleket, de nekem kell megállítani a vonatot. Azt mondta, amit csinálok, öngyilkosság. Meghalhattam volna, anélkül, hogy tényleg megtörténne. Szerintem egy ideig halott voltam.
Ahogy egyre többet tudtam meg a lányról az angyali mosollyal és angyali lélekkel, az ükanyámról, egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy mégsem hasonlítunk annyira. Ennyire tiszta szívű, kitartó, és szerető ember én sosem voltam. A baleset megváltoztatott, de másképp.
- Sosem tudtam viszonozni - suttogta. Ráemeltem a tekintetem, és hozzávágtam egy párnát. Nem tett semmit, csak hagyta, hogy becsapódjon a tollfelhő. Mint amikor pofon vágtam. Megelőzhette volna, mert képes rá. Mégsem tette. Nem akartam, hogy fájjon neki... hogy fájdalmat akarjon érezni. Bár erre valószínűleg nem a kispárna a legjobb eszköz.
- Rengetegszer viszonoztad.
Hitetlenül meredt rám, kék/zöld szemeiben megint azt a kisfiút láttam, de most uralkodott rajta.
- Ott voltál neki, amikor elvesztette az uralmat a képességei fölött. - Még mindig féltem, hogy az én sidhe látó képességem is nagyobb lesz, mint amennyivel egyedül elbírok. Bár jelenleg semmilyen képesség miatt nem kell aggódnom. - Ott voltál neki, amikor... - Nem akartam kimondani azt a szót, de megrándult a szája széle, így tudtam, hogy érti.
- És amikor szüksége lett volna rám... hol voltam?
- Honnan kellett volna tudnod, hogy...?
- Most már nem számít. Hibát követtem el, és megfizetek érte. Nem érdemes róla beszélni - terelte el a témát, és ezúttal nem erőltettem.
- Mi lett a keresőkkel? - kérdeztem. Ez a kérdés egy ideje ott motoszkált a fejemben. A fejfájással együtt, amit igyekeztem kizárni, de egyre elviselhetetlenebbé vált.
- Az egyiket megöltem - mondta. Bűntudat futott át a szemén. - Tudom, hogy ő nem ezt akarta volna, de muszáj volt valahogy... nem bírtam volna hagyni, hogy megússzák. De a másik elmenekült. Abból, amit kivettem, barátok voltak. Ami ritka ennél a fajnál. Zsoldosok. Nem építenek ki kapcsolatokat - az üzletin kívül.
- Mivel üzletelnek? - kérdeztem, bár valahol legbelül már tudtam a választ.
- Sokkal értékesebb vagy, mint amilyennek gondolod magad - mondta, mire akaratlanul is elfordítottam a tekintetemet. - Nem a képesség számít, Kase. Hanem a vérvonal. A tiéd különösen erős. Ezért féltelek annyira.
- Azért a takarót kicsit túlzásba vitted... ez még Portandben is sok lenne - állapítottam meg, majd lehámoztam magamról az egyik plédet.
- Komolyan mondom - nézett a szemembe. - Amikor Portlandbe mentél, sok mindent átgondoltam. Hagyd, hogy vigyázzak rád. - Felültem, ő pedig átkarolt hátulról, és az ölébe húzott.
- Szerinted félnünk kéne valamitől? - kérdeztem kis szünet után.
- Sidhe látó vagy - duruzsolta a fülembe. - Meg vannak azok a levelek... - Összerezzentem. Hogy a túróba feledkezhettem meg róluk? Azokról amik pár hete feldúlták az életünket? Főleg a barátaimét... Bűntudat töltött el, amiért akár egy pillanatra is, de kiment a fejemből.
- Csak ígérd meg, hogy nem aggódsz - motyogta.
- És te? - vontam fel a szemöldököm.
- Nem ígérek semmit - duruzsolta a hajamba, majd félresimította, és a vállamra söpörte. Tudtam, hogy a szuper sidhe látó tetkómat nézegeti.
- Új srác jött a suliba - szólaltam meg pár perc után. - Cam O'Connellnek hívják.
- És mióta is érdekelnek téged az új kölykök? - húzódott el sértődötten, mire muszáj volt megmosolyognom a féltékenységét.
- Az egyik család a szüleim köréből. Őket is O'Connellnek hívták. Szerintünk nem véletlen.
- Szerintetek boszorkány?
- Nem tudom... fura érzésem volt, amikor belépett a terembe. Mint...
- Mike-nál - segített ki. Bólintottam.
- Holnap kiderítjük. De most már tényleg pihenned kéne - mondta, mintha érezné a fejfájásom erősödését. Lehet, hogy tényleg így van. Mintha csak olvasna a gondolataimban, felelt rájuk.
- Majd' szétpattannak az idegeid. Érzem.
Igaza volt. Hagytam, hogy rám terítse a takarót, majd az oldalamra fordultam, ő pedig hátulról átkarolt. A tincsei cirógatták a nyakamat, és minden egyes szusszanása a tarkómat simogatta. Megnyugtató érzés volt. Már majdnem elaludtam, amikor eszembe jutott valami.
- Szóval hány volt? - kérdeztem. Éreztem, hogy elmosolyodott, de a választ már nem tudtam megvárni, mert elnyomott az álom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése