4. évad 13. fejezet

"De ha egyszer a húr elpattan, az agyam full bekattan"

- Children  of Distance (Felbasztad az agyamat) 

 Azt hittem, hogy elszabadulok, ha csak egy rövid időre is a problémák elől, és kettesben lehetek Ronan-nel, de nem úgy lett, ahogy terveztem.

 Miután a fél napot átaludtam, hogy újult erővel láthassunk neki az édes semmittevésnek, olyasmi történt, amitől még én is elkezdtem aggódni.

 Nem múlt el. A fejfájás, ha alábbhagyott is egy pillanatra, de mindig jelen volt. A homlokomban, a tarkóm sarkában, a halántékom csücskében... Lesben állt, és várta, mikor térhet vissza újra, hogy az előbbinél is nagyobb intenzitással törjön rám.

 Tudtam, hogy ez azóta megy, mióta ott Portland-ben, a tóparton előjöttek a shide látó képességeim. Vagyis, egy részük... 

 Nem akartam túlreagálni a dolgot, de mivel nem tudok valami sokat a shide látóságról, annak ellenére, hogy egy vagyok közülük, jobbnak láttam, ha egy szakértőtől kérek tanácsot. 

 A cetli, amire Dylan a címét írta, még mindig az íróasztalomon kallódott valahol, így nekiálltam előkaparni a kupiból. Először nehéz volt neki írni, plusz sosem voltam jó a levélírásban, de egy idő után dőltek belőlem a szavak. Mindent elmeséltem, ami Írország után történt, és amire tudtam, hogy kíváncsi lenne. Rákérdeztem, hogy a fejfájásomnak lehet-e valami köze ahhoz, amit a tóparton idéztem elő, gondolom az elmémmel, szóval csak nem akkora orbitális hülyeség... 

 Végül elköszöntem, és másnap suliba menet feladtam a borítékot. 

 Ronan azt mondta, bemegy a belvárosba elintézni pár dolgot. Vagyis, egy hónappal ezelőtt ezt mondta volna. Most viszont beavatott a részletekbe. Egy fogadásra ment valami kocsmába, ahol találkozik egy régi ismerősével. Erős a gyanúm, hogy démon a srác. Már ha srác... Miért is gondolkodok ilyeneken? Na mindegy, a lényeg, hogy harmadik órára bejön.

 Suliba menet azon gondolkoztam, vajon mégis mit tettem, amivel kiérdemeltem, hogy ennyire megbízzon bennem. Azok után, hogy Sutton-ban, és Mike-ban - elfogadom, hogy két nagyon fontos emberben az életében - csalódnia kellett, tulajdonképpen érthető az információ megosztással kapcsolatos filozófiája...

 Viszont az, hogy mégis mesélt a múltjáról, és engedte, hogy lássam, mi van a felszín alatt... nekem mindennél többet jelentett. Nem értettem, miért félt annyira, hogy emiatt elveszít... Ennyire alábecsülné az érzéseimet iránta? 

 Reméltem, hogy most már minden megváltozik... és jó irányba. Persze a levelek emléke ismét bekígyózott a képzeletbeli orrom elé, és kedvem lett volna a kormányt csapkodni tehetetlenségemben. Igaz, egy hete nem jött újabb, ugyanakkor már hozzászoktam a gondolathoz, hogy ahányszor azt hisszük, nyugtunk lehet, jön egy újabb dózis a szörnyűségekből, bár a jelenlegi helyzet sem túl rózsás. Attól függ melyik oldalát nézzük: az egyiken ott van Annie, aki mostanában kicsattan a boldogságtól, és a lelkem mélyén már elfogadtam a tényt, hogy mindez a matektanárom oldalán következett be. És persze Ronan, akivel szerintem az elmúlt napokban sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, mint valaha. És ha rágondolok, a pillangók repkedni kezdenek a gyomromban, és most már nincs az a szorító érzés, hogy én talán nem érek neki annyit, mint amennyit ő jelent nekem... 

 Ugyanakkor a másik oldalon ott vannak a rejtélyes naplórészletek, amelyekkel kapcsolatban a legaggasztóbb kérdés az - ki küldte őket?! És hogyan tudta megszerezni a naplót Ed ágya alól? És ha már itt tartunk, a barátaim kapcsolata ezeknek a leveleknek köszönhetően ment tönkre, és úgy tűnik, egyikük sem tud mit kezdeni a helyzettel, amitől máris neheztelni kezdtem magamra, amiért egy kis fejfájás miatt nyavajgok. 

 És ha már az aggasztó dolgoknál tartunk: itt van Cam O'Connell. Még csak két napja jött a suliba, de máris felforgatta a várost. Legalábbis a mi nézőpontunkból. Maga volt a megtestesült rejtély, amelyre ma fényt akartam deríteni. 

 Óra előtt a folyosón találkoztam Ed-del. Eléggé gyűrött volt, a szeme alatt hatalmas karikák feszültek, és mintha fogyott volna pár kilót. Bár ezelőtt sem volt valami nagy darab. Szőke haja egyik fele az arcában, másik az ég felé meredezett,  egy kék-fehér kockás inget viselt fekete farmerrel, a kezét szürke szövetkabátja zsebébe csúsztatta. Először észre se vett. 

 Csak mikor nemtetszésemet fejeztem ki, mert majdnem elgázolt. 

- Hát te? Csak nem bejöttél órára? - próbált ironizálni szokása szerint. Legalább ez nem változott.

- Nem lehet mindenki ilyen buzgómócsing - vágtam vissza. 

- Elképzelésem sem volt, mivel múlattad az időt... és nem biztos, hogy akarom, hogy beavass - varázsolt tettetett fintort az arcára. - Kezdtek nagyon hasonlítani.

- Miért érzem úgy, hogy ez szemrehányás? 

 Ed-nek nyílt a szája, hogy visszavágjon, de a tekintete egy pontra szegeződött a hátam mögött. Kíváncsian hátrafordultam. A folyosón megpillantottam Missy-t, ami nem volt nehéz, mert annak ellenére, hogy ő volt a legalacsonyabb tizenegyedikes a suliban, kitűnt a tömegből körülötte hullámzó, szőke hajával, apró szökellő lépteivel, és persze az egyenruha is tehetett erről a tényről... Miniszoknya, blúz, nejlonharisnya, szájfény. Látszólag Missy teljesen rendben volt, ugyanakkor őt is láttam már jobb formában. Kicsattanó, gondtalan vigyora helyett komoran, majdhogynem gondterhelten meredt maga elé, és bár időnként rámosolygott az emberekre, akik ráköszöntek, nem állt le csevegni senkivel. 

 Addig szuggeráltam, amíg elkaptam a tekintetét. Vetett ránk egy pillantást, majd mintha kitörölné a képet az agyából, felsietett a lépcsőn az első emeletre. 

 Remek, mostantól bumerángot kell játszanom, ha fenn akarom tartani a kapcsolatot mindkettejükkel... 

- Nem beszéltetek azóta? - kérdeztem óvatosan Ed-től. 

- Nem hajlandó velem beszélni. És nem tudom, mit kéne még mondanom neki. Időt kért, de nekem úgy jött le, hogy már döntött.

- Nem tudhatod... - feleltem, de megint félbeszakított valami. Pontosabban valaki. Cam lépdelt el mellettünk - tőlünk körülbelül tíz méterre. Fekete csőnadrág, tornacipő, bőrdzseki, oldalt rövidebbre nyírt, fölül pedig gondosan kócosra állított fekete haj. A bal fülében fekete fültágító. Úgy tűnt, ez a kedvenc színe. Zsebre tett kezével, flegma arckifejezésével együtt egyenesen ordított róla, hogy "Hé, szexi rosszfiú vagyok!"

 Az a pár pillanat, ami alatt átvágott a folyosón, elég volt, hogy az egész évfolyam, sőt a végzősök figyelmét is magára vonja. A lányok piszkosul megbámulták, de ő nem nézett senkire, halál-nyugodt, laza-csávós lépteivel a lépcső felé vette az irányt. Miután vetett egy pillantást ránk.

 Gyorsan megráztam a fejem, és elkaptam a tekintetem. A folyosó mintha megnémult volna, majd ahogy Cam eltűnt a színről, újra megindult a nyüzsgés. 

- Öcsém, ez...

- ... egy paraszt? - segítettem ki, mire csúfondárosan elmosolyodott. Legalább sikerült mosolyt csalnom az arcára.

***

Missy

 Elkértem a teremkulcsot, és mivel nem volt jobb dolgom, még pár másik osztálytársammal együtt elfoglaltam a helyem a teremben, ahol a töri órák szoktak zajlani. 

 Az előbbi kínos jelenet újra és újra lejátszódott lelki szemeim előtt. Mit kellett volna tennem? Odaszökdécselni hozzájuk, és elszavalni egy verset? Tudom, hogy Kasey-t zavarja a helyzet, de nem éreztem úgy, hogy együtt tudnék lógni velük. Valószínűleg az az előbbinél is kínosabb lett volna. 

 Még negyed óra volt csöngetésig, amit a szokásos bájcsevejjel töltöttem. Az ismerős környezetben elfeledtem egy pillanatra a nyavajáimat, és csak máséra koncentráltam. A közelgő karácsonyi buliról - december 15-e van, igenis közeleg -, adtam ki kulisszatitkokat, és egy pillanatra normális tinilányt alakíthattam.

 Tudom, közhelyes, de ezért vállaltam annak idején ezt a DÖK-dolgot. Jólesett a varázslásra kivetett szánalmas próbálkozások, és a Marie cuccaiban való turkálás, továbbá az Ed-del átbeszélt esték és délutánok mellett valami normálisat, valami hétköznapit is csinálni. És ebben nagyon otthon voltam. Mintha lenne egy másik önmagam, akit csak a körömlakkok és a bulik érdeklik. És nem kell olyan döntéseket hoznia, amik meghaladják a képességeit...

 Csöngetés előtt pár perccel a többség már a helyén volt, mindössze a szomszédaival beszélgetett, én pedig úgy döntöttem, átnézem az anyagot. Jézusom... 

 Épp az amerikai polgárháború részleteibe merültem bele, amikor valaki megkocogtatta a vállamat. Kérdőn felemeltem a tekintetem, mire majd' leesett az állam. Cam O'Connell állt előttem, és határozottan rosszfiúsan elvigyorodott. 

- Van itt szabad hely? - kérdezte, a mellettem üresen tátongó székre bökve. 

- Aha, persze - motyogtam. Szentséges! Normális esetben biztos nem így viselkedtem volna, de az, hogy a mi személyes rejtélyünk itt áll előttem, és mostantól mellettem fog ülni... hát, erre nem voltam felkészülve. Ledobta mellém a cuccát, és hanyagul levágta magát a székre. Mentolos rágó illata csapott meg, és a kedvenc Bruno Banani parfümöm... a Dangerous. Reméltem, hogy ennek a fantázianévnek semmilyen kapcsolata nincs a személlyel, aki ettől illatozik.

 Csöngetés után két perccel, röviddel a tanár előtt Kase is betoppant az ajtón - Ed-del az oldalán. Kase kíváncsian fürkészte a padunkat, Ed egy hanyag pillantást vetett ránk, majd eltrappolt a hátsó padsorba. Észre sem vettem, hogy visszafojtom a lélegzetem, csak mikor éreztem, hogy szédülni kezdek, és az agyam oxigénért kiált. A levegő hirtelen áramlott be a tüdőmbe, majd szaggatottan kifújtam.

- Minden rendben? - kérdezte egy rekedt hang a jobb oldalamról. Fél szemmel Ed-et fürkésztem, aki a tenyerével a homlokát támasztva könyökölt, és a padot bámulta. - Hahó, Pöttöm...

- Hm? - kaptam el a tekintetemet, majd a hang irányába fordultam, ami történetesen a padtársamtól jött. Akkor esett le, minek hívott az előbb. - Ne hívj Pöttömnek

- Bocs, még nem nagyon sikerült megjegyeznem a neveket - szabadkozott. Végig tartotta a szemkontaktust, ami vagy azt jelenti, hogy rendkívül nyílt és őszinte, vagy hogy egy pimasz, pofátlan tuskó. Egyenlőre nem tettem le a voksom egyik lehetőség mellett sem.

- Missy. Missy Robertson - mutatkoztam be, és udvariasan kezet nyújtottam neki. Missy Robertson, aki nem lesz egy tuskó, savanyú uborka picsa, csak mert az élete zátonyra futott. A-a. Ő sosem. 

 Elmosolyodott, mintha nevetségesnek találná a helyzetet, majd viszonozta a kézfogást.

- Cam O'Connell. A Pöttöm találóbb. 

 Figyelmen kívül hagytam a megjegyzését. 

- Szóval, Cam. Ez a teljes neved?

- Igazából Cameron. De ne mondd el senkinek - hajolt közelebb, és a mondat másik felét már halkan mormolta. Elnevettem magam. Tudtam, hogy a többiek minket néznek, de figyelmen kívül hagytam a kíváncsi pillantásokat. 

 Mr. Santivanez a nyakkendőjét igazgatva lépett be a terembe. Kissé zilált külsőjét megkoronázta, hogy fordítva vette fel a kardigánját, amit aztán ledobott a székre, és nekiállt kinyitogatni az ablakokat. Nem volt valami jó formában, de gondolom ő is csak a téli szünetet várja...

- Üljetek le! - intett, mire a diákok nagy része, akik már rég elfoglalták a helyüket, értetlenül pislogott, a többiek zavartalanul sutyorogtak tovább. 

- Nyissátok ki a könyvet a 152. oldalon és jegyzeteljetek. Van egy kis dolgom, szóval lássatok neki! - hadarta el a mondandóját, majd nekiállt kicipzározni a laptoptáskáját. Remegett a keze. Bal mancsával feljebb tolta túlméretezett, négyszögalakú fekete szemüvegét az orrán. 

- Ez mindig ilyen kattant? - kérdezte Cam, a történelem tanárunkra bökve, aki egy unalmas, negyvenes éveit taposó, régimódi, de azért szerethető figura volt. 

- Sosem láttam még ilyennek - vontam meg a vállam, majd nekiláttam a jegyzetelésnek. Bár jobbjára csak lapozgattam a könyvet. Ed biztos szorgosan jegyzetel... Oldalra sandítottam. Meglepetésemre az ablakon bámult kifelé, és a ceruzáját ütögette a padhoz, hangtalanul.

 Kase úgy bámulta a könyvet, mintha japánul íródott volna, vagy mintha épp a jetivel szemezne. Majdnem felnyikkantam.

 Cam-re sandítottam, aki még csak annyival sem fáradt, hogy kinyissa a könyvet. Lecsúszott a széken, és a mobilját bütykölte szorgosan. 

 Na jó, szóval Abraham Lincoln...

- Mikor költöztetek ide? - kérdeztem mégis. Felpillantott a mobiljából. 

- Csak én jöttem - mormolta. Azt hittem, folytatja, de amikor fél percig nem szólalt meg, ismét kérdeztem.

- Hogy hogy? 

- A régi sulimból kirúgtak, a családom nem volt valami elégedett, szóval beleegyeztek, hogy ne boldogítsam őket tovább... - mondta, meglepően őszintén, és hanyagul. 

- Hú. Izé, sajnálom - mondtam, próbálva együtt érzőnek tűnni. - Bár nem tudom, mit szoktak ilyenkor mondani...

- Ne sajnáld - biccentett, majd újra a mobiljába merült. 

- És honnan jöttél? - kérdeztem. Cam felnézett a mobiljából, úgy tűnt, mintha a táblát fürkészné. Pár másodperccel később megszólalt.
- Salt Lake City-ből. - Bólintottam, ő pedig ismét pötyögni kezdett. Mivel semmit sem tudtam SLC-ről, folytattam a kérdezősködést. 
- Miért pont Santa Cruz? - Biztos idegesítőnek találja már a tolakodásomat... A szemét nem vette le a képernyőről, de halványan elmosolyodott. 

- Bocs, nem akarok belenyúlni valamibe, amihez nincs közöm...

- Nincs probléma - nézett a szemembe. A szemeiről nem tudtam eldönteni, hogy sötétbarnák, vagy feketék, mindenesetre nagyon mély volt a tekintete. Végül én fordultam el előbb. - Utálom a telet. Ezt a legnagyobb jóindulattal sem lehet annak nevezni - bökött az ablak felé. Ennél azért meggyőzőbb érvelésre számítottam, de nem akartam ennél is tovább faggatni. Az tutira gyanút keltene. 

 Lehet, hogy csak az ördögöt festjük a falra. Rengeteg O'Connell lehet még a földön, kicsi az esélye, hogy aki tőlem pár centiméterre ül, pont egy áruló boszorkánycsalád leszármazottja. 

 De ebben a városban már így is a megengedettnél nagyobb a természetfeletti lények koncentrációja, mint az átlag... Elmebeteg excsajok, és megszállott bosszúállók után kevesen hiszünk a véletlenekben...

 Nem tettem föl több kérdést, beletemetkeztem a történelemkönyvbe. Santivanez az óra negyedénél felszívódott, mint akinek nagyon sietős, és csak az óra utolsó öt-tíz percére tért vissza. Vagy vírusos hasmenése van, vagy ő is érzi, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Én is tudtam, hogy az első felvetés a valószínűbb, de ennek ellenére úgy döntöttem, résen leszek.

Kasey

 Kémia közben azon rágtam magam, hogy mikor és hogyan fogom letámadni Missy-t, hogy kifaggassam, miről beszélgettek Cam-mel. Töriről öt perccel előbb kiengedték őt és Ed-et, mert diákköri gyűlésre kellett menniük, de szinte biztos vagyok benne, hogy egy szót sem szóltak egymáshoz. 

- Figyelj, inkább megcsinálom én - hallottam magam mellől a padtársam, Vivienn javaslatát, aki a hangjához méltóan kétségbeesett tekintettel meredt felváltva rám, és a kémcsőben bugyogó bizarr színű és szagú trutymóra. 

- Ja, asszem mindannyian jobban járunk - állapítottam meg, majd átadtam neki a feladatot. A tekintetemmel az új fiút kerestem, meg is találtam a terem másik sarkában. Úgy tűnt, tudja, mit csinál, legalábbis az ő löttye biztatóbban festett.

 Nyílt az ajtó, majd Ed és Missy lépett be rajta. Ed megtorpant, és előreengedte Missy-t, aki gyorsan, lesütött szemmel siklott el a válla mellett, majd a padok között. Ed a kelleténél talán egy fokkal nagyobb lendülettel csukta be az ajtót, majd beült az első sorba, Brian Wulf mellé. 

Ed

 Órák után elvállaltam a megbeszélést a végzősökkel a szalagavatóról, hogy Missy hazamehessen. Kasey majd meghalt, hogy beszéljen végre vele, szóval megtettem neki ezt a szívességet. 

 Rajtam kívül csak csajok voltak, és elég bizarr volt, hogy a selyemszalagok színéről vitatkoztunk, de végül kiharcolták maguknak a babarózsaszínt, vagy mi a jó francot, én pedig beleegyeztem, és elhúztam a csíkot. 

 Az első emelet lépcsőjétől a kapuig már remegett a kezem, és alig vártam, hogy rágyújtsak. Észre sem vettem, mikor szoktam rá, de megtörtént, és egyre jobban kívántam, úgy hogy előbányásztam egy szálat a zsebemből, a számba dugtam, és idegesen kutattam öngyújtó után. 

- Ba'mmeg... - mormoltam a cigivel a számban, miközben elhagytam a kaput. Mindössze páran lézengtek a suli előtt, Nikole és a kurvái annak az ocsmány Chrysler-nek a tetején ültek, Connor feje majdnem a csaj lábai között figyelt, és épp vihogtak valamin, ami baromira poén lehetett...

 Az új gyerek a suli kerítésének dőlt, és olyan lazán fújta ki a füstöt, hogy majd szétesett az egész csávó. Engem bámult.

- Tűz kéne, haver? - kérdezte, majd elmászott a fal mellől, és megtorpant előttem. 

- Ja, kösz. 

 Vártam, hogy előszedjen valami öngyújtót, ezért enyhén szólva meglepett, amikor a cigimért nyúlt, kihúzta a számból, és beleszívott. Mi a szar?

 Felizzott a vége, és az állam nagyjából a cipőm alját súrolta, amikor kifújta a füstöt, és a tekintetét le nem véve rólam átnyújtotta a cuccot. 

- "Üdv a ringben", nem? - biccentett. Elnyomta a csikkjét, és félig zsebre tett kézzel elsétált. Mi a kibaszott fasz?