4. évad 15. fejezet

Missy

 Ugye tudod, hogy nem húzhatod örökké? - kérdezte Melissa, pár perccel azután, hogy letettem a telefont. Felsóhajtottam, és kelletlenül ugyan, de bólintottam, ezzel is jelezve, hogy nincs éppen ínyemre a téma.

- Nem akarok erről beszélni - nyomatékosítottam. 

- Megértelek, hugi, de azt ugye te is érzed, hogy ez így nem fer? Egyikőtökkel szemben sem, de gondolj bele, mit érezhet most Ed.

Ettől féltem. A saját nővérem próbál bennem bűntudatot kelteni!

- És az nem érdekel valakit, hogy én mit érzek? - buktam ki.

- Ténylet, mit érzel? - kérdezett vissza. 

Szólásra nyitottam a számat, majd be is csuktam. 

- Érted már? Még a saját érzéseimet sem tisztáztam, nem hogy szembenézzek az övéivel... - vágtam ki magam.

- Itt csak egy kérdés van, hugi; szereted? - tette fel a kérdést, amelyre a választ mélyen eltemettem magamban, olyannyira, hogy talán soha többé nem találom meg. 

 Ed a féltesóm. És ez sok mindent megváltoztat, nem? A szüleinktől a határtalan szeretet mellett mást is kaptunk; szigorú, de józan, erkölcsös nevelést, amelyet már egészen pici korunkban elkezdtek. Megtanítottak, mi a jó és mi a rossz, határozott szabályokat állítottak fel. De vajon van olyan kivételes helyzet, amikor ezeket a szabályokat át lehet hágni? 

 Apa is megcsalta anyát - szólalt meg egy gonosz hang a fejemben, amelyről próbáltam nem tudomást venni, és elhessegettem.

Féltem. Bár apa mindig elmondta, milyen fontos, hogy nyitottak legyünk az újdonságokra, és a világ dolgaira; úgy neveltek, hogy megértőek legyünk, megvetettük a rasszizmust, és a homofóbokat. Még az olyan hétköznapi dolgokban is, mint a zene, arra neveltek, hogy ne ítéljünk el olyan irányzatokat, amelyeket előtte nem próbáltunk meg megismerni. 

Csakhogy ez már túlment a határokon. Akárhányszor eljátszottam a gondolattal, és próbáltam gondolatban enyhíteni a helyzet súlyosságát, elméleteket kreáltam, újra és újra megakadályozott az érzés, hogy ez rossz. És ezzel nem tudtam mit kezdeni.

- Nem tudom - vágtam rá, hogy mint már oly sokszor, most se kelljen szembenéznem ezzel a dologgal. De legbelül ott volt, és egyre nehezebb volt nem tudomást vennem róla. És én is tudtam, hogy ezt nem csinálhatom örökké.

- Akarod hallani a véleményemet? - kérdezte, de mindketten tudtuk, hogy nem vár választ. Úgyis el fogja mondani, nem számít, mit mondok. De nem biztos, hogy akarom hallani. - Fiatal vagy, Miss. Rengeteg időd van arra, hogy komoly döntéseket hozz. Nekem elhiheted - mosolyodott el gondterhelten. Tudtam, hogy a modell-karrier sem mindig fenékig tejfel. Vagy ha csak a legegyszerűbb példát nézzük: itt van ő, immár huszonkét éves fejjel; azt a feladatot kapta, hogy vigyázzon rám, és felneveljen; egyedül, tizenkilenc évesen, mindenféle segítség nélkül. Csakhogy neki nem volt választása. - Ez az az idő, amikor kísérletezhetsz. Új dolgokat próbálhatsz ki, megtapasztalhatod őket a saját bőrödön. 

Tudtam, mit akar ezzel mondani. 

- Vannak emberek, akik csak életünk egyes szakaszaiban vannak velünk. Emberek, akiktől tanulunk dolgokat; új tapasztalatokat, és szép emlékeket szerzünk, de ennyi. Támogatást nyújtanak az úthoz, amit viszont nélkülük kell végigjárnod.

Ed nélkül ez az út sötét volt, és ijesztő. És egy szakadékkal végződött.

- A döntésre mindig készenállsz, a kérdés csak az, van-e bátorságod meglépni. Nem érdemli meg, hogy ezt tedd vele. Talán itt az ideje, hogy elengedd. 

Valami odabent épp a szívemet markolta, és azzal fenyegetett; kitépi. 

- És talán igazad van, és nem tudod, hogyan érzel iránta. De higgy nekem, lesz valaki, akinél tudni fogod. Csak meg kell adnod az esélyt. És ez nem megy, ha két tűz között állsz. 

- Nem tudom, el tudom-e engedni - suttogtam. 

- Én tudom, hogy képes vagy rá, hugi. Végtére is, nem élheted le az egész életedet egy ember mellett. Jó ég, még csak tizenhét vagy! Tudod, mi a helyzet? Begyöpösödtél. Megszoktad, hogy mindig ott van melletted. Összenőttetek, szinte függtetek egymástól, és most úgy érzed, egyedül maradtál. Félsz az önállóságtól. Szerintem ami neked kell, az egy újrakezdés. Tiszta lap, hogy eldönthesd, mit akarsz az élettől. Próbáld meg nélküle. Itt most rólad van szó. Csak ígérd meg, hogy megpróbálod. 

Bámultam rá, mint egy válaszadó automatára, amely helyesen felel minden kérdésemre. Melissa mindig őszinte volt hozzám, mindig az én érdekeimet nézte, bár ezt eddig sosem fogadtam el. Azt hittem, beleszól a dolgaimba, kioktat, meg akarja mondani, mit hogyan csináljak, ahogy azt a nővérek általában teszik. Most viszont, hogy itt álltam, tanácstalanul a szakadék szélén, ő pedig kötelet nyújtott, másképp láttam a dolgokat.

- Megígérem - sóhajtottam fel, majd a szemébe néztem. Az én szemeimbe. Lehet, hogy Melissa csak a féltestvérem, én pedig egy hiba az egyenletben, de tudtam, hogy mi mindig itt leszünk egymásnak. Ő valaki, akiben megbízhatok, bármi történjék is. 

Elkámpicsorodhattam, mert Melissa tekintete ellágyult, majd közelebb csusszant hozzám a kanapén, és kinyújtotta felém a karjait. Kétségbeesetten kapaszkodtam az ölelésébe. Úgy szorítottam, mintha sosem akarnám elengedni. 

- Szeretlek, hugi, és azt akarom, hogy boldog legyél - mormolta a hajamba, majd simogatni kezdte a hátamat, mint a baleset utáni hónapokban, amikor rémálmaim voltak, és nem tudtam visszaaludni, ő pedig megvigasztalt. Azt mondta, minden rendben lesz. Vajon ezt most is tudná garantálni?

- Annyira hiányoznak - bukott ki belőlem, amit akkor is mondogattam.

- Tudom - felelt, ahogy akkor is. De idővel könnyebb lesz - vigasztalt akkor. - De mi ketten mindig itt leszünk egymásnak - tette hozzá, és ez olyan dolog volt, amit inkább el tudtam hinni. El akartam hinni. 

***

Kasey

Tanácstalanul kopogtattam Ed ajtaján. A lehetőségek folyamatosan peregtek lelki szemeim előtt, egész filmet alkotva, mióta csak elindultam otthonról. Vajon mi történt? 

Ed mostanában nem önmaga. Olyan, mint aki feladta. Közönyös; minden, ami korábban érdekelte, hidegen hagyja. Lefogadom, hogy azóta a nap óta egy könyvet sem nyitott ki. Még házit sem írt, és azóta beszedett egy kettest, és két egyest, az egyiket matekból.

Most viszont a hangjából úgy vettem ki, valami komoly dolog történt, ami még őt is kizökkentette az érzéketlen trutymóból, amibe belesüllyedt, és amiről úgy tűnt, minden porcikáját átjárta. 

Alig hogy ajtót nyitott, beterelt a nappaliba. A dolgozószoba felé pillantottam, de Ed megrázta a fejét.

- Adrian tíz perce lelépett - adott választ néma kérdésemre. 

- Szóval... mi történt? - kérdeztem kíváncsisággal vegyes félelemmel. Egyik lábáról a másikra állt, beharapott ajakkal, zsebre tett kézzel. Határozottan ideges volt.

- Beszéltél Missy-vel? - kérdezett vissza. 

- Aha, mi...

- Mit mondott? - vágott közbe. 

- Azt mondta... biztos benne, hogy Cam miatt nem kell aggódnunk. - Állj, itt nekem van szükségem válaszokra. - Nem az az O'Connell, akinek hittük. Biztos benne, hogy nem boszorkány. - A róluk szóló részt elhallgattam, mert tudtam, hogy nem arra kíváncsi. Most nem. - Miért? 

- Akkor valami más - nyugtázta, mintha csak magát győzködné. 

- Mi? Miről beszélsz?

- Az a gyerek nem ember - morogta. - Átkozottul nem az. 

- Honnan... honnan veszed? - kérdeztem.

- Egy normális ember... - a zsebében kezdett kutatni, majd felmutatott egy szál cigit -, ezt nem tudja meggyújtani kibaszott öngyújtó nélkül.

- Tán gyufát használt? - kérdeztem szórakozottan, mire Ed megsemmisült pillantást vetett rám. A szájába dugta a cigit, előhúzta az öngyújtóját, és rágyújtott. Lehervadt a mosolyom. Utáltam az új szokását, mert nem vallott rá. 

- Megszívta, és meggyulladt - mondta hitetlenkedve, miközben fel s alá kezdett járkálni a nappaliban. - Ez a gyerek egy cseszett öngyújtó.

- Imádom az új szókincsedet - mondtam fennhangon. - Mellesleg, Adrian-t nem zavarja, hogy kifüstölöd a házat? Mert engem kurvára...

- Azt mondom neked, ez a gyerek képes bánni a tűzzel, erre te azzal jössz, gyújtsak rá máshol? - vázolta fel a helyzetet. 

- Pontosan, Edward.

- Elment az eszed - nevetett föl gúnyosan.

Igazából a helyzet jobban aggasztott, mint ahogy mutattam.

- Szóval, szerinted...?

- Bassza meg, elhiszem, hogy több száz O'Connell cseszi ezt a kibaszott bolygót, de nincs két különböző vérvonal, amelyik képes lenne ilyesmire. 

- De akkor Missy miért...?

- Missy nem lát tisztán - szakított félbe ismét. Mostanában szokása.

- Muszáj mindig közbevágnod? Amúgy meg, miért ne látna tisztán?

- Ő is csak nőből van... - forgatta a szemét, majd nekidőlt a falnak. Oké, elhiszem, hogy Cam jó néhány csaj fantáziáját megmozgatja, de határozottan nem Missy esete. Cam rosszfiú. Lázadó, aki áthágja a szabályokat. Ez Missy-nek nem jön be, ő...

- Missy téged szeret - csóváltam a fejem. Ed gúnyos mosollyal felhorkant.

- Most meg mi van? - csattantam fel.

- Nem tudom, micsoda O'Connell, de a démonok nem uralják az elemeket, szóval nem sok lehetőség van... - tért vissza a témára. 

- De hát ha a körünk egyik vérvonalából származik, akkor...

- Boszorkány, igen. De ebben a körben mindenki félrekúr... 

 Egyet kellett értenem vele. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy mindezek megtörténtek, és azon járt az eszem, vajon mennyi piszkos ügy lehet még, amiről nem tudunk.

- Azt mondod, lehet, hogy féldémon? - kérdeztem bizonytalanul. Egyáltalán, létezik ilyesmi?

- Én csak nyitva akarok hagyni minden lehetőséget. O'Connell-ék elárulták a kört, és összeálltak a démonokkal. Ezt többféleképpen is lehet értelmezni...

 Igaza volt. És ez megijesztett. Ki tudja, mire képes egy féldémon. És a tény, hogy az egyik osztálytársam legyen az, határozottan szar. Átkozottul szar. Ráadásul Cam nem olyannak tűnt, akivel érdemes újat húzni. Nem tudom, miért, de volt benne valami, amitől kemény csávónak tűnt.

- Miért nem említik meg sehol? - kérdeztem tanácstalanul.

- A nagyanyám könyvére gondolsz? 

 Bólintottam.

- A tűzvész előtt íródott, szóval az is lehet, hogy O'Conell-éknek ezután született gyerekük. A levelek sem említik. 

- Igazság szerint... 

 Ed kérdőn meredt rám, én pedig már megbántam, hogy belekezdtem.

- Az első levél említ valamilyen nőt, akitől a nagymamád... Marie azt kéri, vetesse el a gyerekét. Nem tudom, mi az ábra azzal a gyerekkel, de úgy tűnt, nem szabadna megszületnie. 

- Az a levél az apádat is említi. - Ed az arcomat elemezgeti. Határozottan kíváncsi, milyen reakciót sikerült kicsikarnia belőlem. Én tudtam. Egy kifacsart citromnak éreztem magam, amelyet kis darabokra vágtak, és lehúztak a wc-n. 

Patrick elkövette ezt a helyrehozhatatlan hibát... - A sorok úsztak a szemem előtt, és a klóros víz csípte a szememet. Mi van, ha... Nem, az nem lehet.

- Azt se tudjuk, ki ez a gyerek - bukott ki belőlem. 

- Nem zárhatjuk ki, hogy Mia O'Connell gyereke. - Igaza volt, a könyvben kihúzták a nevüket a családfából, valószínűleg azután, hogy elárulták a kört.

Ed a konyhapulthoz lépett, és elnyomta rajta a csikket, ezzel szénfekete nyomot hagyva a laminált fán.

- Adrian nem fog kiakadni? - érdeklődtem.

- Adrian nem az apám - mondta szenvtelenül, majd elővett a hűtőből egy üveg Jack Daniel's-t. 

- Szerintem nem kéne ezt csinálnod - mondtam halkan.

- Mit nem kéne csinálnom? - kérdezte közönyösen, majd meghúzta az üveget. 

- Miért teszed tönkre magadat? 

- Azzal már valaki megelőzött - morogta, majd kitárta a bejárati ajtót, és szenvtelen mosollyal az arcán az ajtófélfának dőlt, ezzel jelezve, hogy odakint tágasabb.

- Vettem, Edward. Add oda a könyvet, és már itt sem vagyok.

Láthatólag nagyon vágyott már erre az opcióra, mert percek alatt lehozta a könyvet a szobájából, és a kezembe nyomta, majd szinte kidobott az ajtón. 

Bedobtam a Carrera anyósülésére, majd a gázra tapostam, és elindultam haza. Egész hazaúton azon gondolkoztam, vajon Cam veszélyt jelent-e ránk nézve. Nyilván nem a véletlen műve, hogy idejött, Santa Cruz-ba. Ha ez a helyzet, arról Missy-nek is tudnia kell. 

És én még azt hittem, Ronan a legnagyobb rejtély ebben a városban...