Zeneajánló:
One Republic & Sara Bareilles - Come Home
Miután eljöttem, kifulladásig futottam. Ez tűnt a legjobb megoldásnak. Mintha elfutnék a problémák elől. És a fizikai fájdalom, amelyet a fejvesztett iram váltott ki az oldalamban, elviselhetőbbnek tűnt, mint amit odabent éreztem.
A gondolat, hogy ezt már nem lehet jóvátenni, méregként áradt szét a testemben. Elvesztettem a legjobb barátomat. Aki mindig mellettem állt, amikor az életem fenekestül felfordult a sok paranormális zagyvaság közepette. Ő volt, akibe kapaszkodhattam. Ő volt a fény az alagút végén. De nem tudok rá úgy gondolni. Amikor megcsókolt, az olyan volt, mintha a bátyámmal csókolóztam volna. Egyszerűen nem megy.
Az önostorozás közepette eleredtek a könnyeim. A végén már hangosan zokogtam, és csak reméltem, hogy Norah néni nem hallja. A legkevésbé rá, és a bölcsességeire volt most szükségem. Egy fiú sem éri meg, hogy sírj miatta - emlékeztettem magam a szavaira, amelyekkel akkor próbált vígasztalni, amikor valaki másért sírtam. Ez már akkor sem használt, és most is csak feldühített. Annyira jólesett volna szétverni valamit. Az első, ami a kezembe akadt, a dedikált labda volt, amelyet Chris-től kaptam. Összeszorítottam, majd dühömben kihajítottam az ablakon. A gondolatra, hogy milyen hálátlan vagyok, még jobban kellett zokognom. Ismét megcsörrent a mobilom. Ma már harmadjára próbál elérni, de nem reagálok. Hagyom, hogy a hangposta felvegye.
- Kase! Vedd már fel a telefont! - A hangja kétségbeesett volt. - Kérlek! - tette hozzá. Majd' megszakadt a szívem, de nem álltam rá készen, hogy beszéljek vele. Egy kis ideig fenn akartam tartani ezt az állapotot, mert tudtam, mit akarok tenni ezután. Letette. Öt perc múlva újra próbálkozott.
- Kérlek! Sajnálom! Tudom, hogy mindent elcsesztem, de meg kell beszélnünk. - Itt felsóhajtott. - Ha valaha bármit is jelentett neked a barátságunk, holnap ötre gyere a tóhoz. Én várni foglak - mondta, mielőtt az éles pittyegés félbeszakította volna. Négy tó volt Portland-ben, mégis kapásból tudtam, melyikre gondol. Long Island Lake. Régen rengeteget lógtunk ott. Ez volt a mi helyünk. És az egyetlen hely Eugene-on kívül, ahol rá tudott venni a horgászásra. Rengeteg kép készült ott. Volt, hogy csak lementünk oda ücsörögni, nézni a tájat és beszélgetni. Nagyon jókat lehetett ott filozofálni.
- Ott leszek - mondtam, csak magamnak. Már tudtam, mit akarok neki mondani. Valószínűleg életem egyik legnehezebb döntése lesz, de már gyakorlatom van az ilyesmiben...
Megmondom neki, hogy ez így nem mehet tovább. Sosem lesz minden olyan, mint azelőtt. Nem kaphatja meg tőlem, amire vágyik, és nem nézhetem tétlenül a szenvedését. A barátok nem ezt teszik. Csak a legjobbat akarom neki - győzködtem magam. Tartanunk kell egy kis szünetet, amíg mindkettőnk - de főképp ő - tisztázza magában az érzéseit. Egyszer talán újrakezdhetjük, de ennek nem most van itt az ideje.
Kopogtak. Kétségbeesetten meredtem a tükörképemre. Nem voltam a legszalonképesebb állapotban. A szemeim vörösre dagadtak a sok sírástól, és tetőtől talpig izzadt voltam. Még nem zuhanyoztam le a futás után. Vettem egy mély levegőt.
- Igen? - Meglepődtem, mennyire gondtalannak hangzottam.
- Kase, minden rendben van? - Norah néni kezd aggodalmaskodni.
- Minden oké - mondtam tömören.
- Nem jössz ki egy kicsit beszélgetni? - kérdezte. Ez célzás volt, hogy ne kuksoljak egész nap a szobámban, elzárkózva előle. Nem akartam elkövetni ugyanazt a hibát, mint Annie-vel. Meg akartam osztani vele az életem. Legalábbis, a nagy részét...
- Mindjárt, csak lezuhanyzom! Bűzlök, mint egy halpiac - kiáltottam, mire nevetés volt a válasz.
- A konyhában várlak - mondta, majd a távolodó léptekből ítélve a konyha felé vette az irányt. Fél percig csak hallgattam, ahogy a talpa alatt kopog a lépcső, majd ledobáltam magamról a ruháimat és beálltam a zuhany alá.
A hideg zuhany segített megtisztítani a fejemet, és egy pillanatra elterelni a figyelmemet a mai napról. Húsz percig álltam a kabinban... talán fél óráig. Higgadtan léptem ki a zuhany alól, de a tükörből egy kétségbeesett, zavarodott lány nézett vissza rám. Vajon mit fogok még elveszíteni?
Bebugyoláltam magam egy köntösbe, és rögtönöztem egy laza turbánt, hogy megóvja vizes hajamat a klímától. Ugyanis nyitva hagytam az ablakomat, és odakinn időközben eleredt az eső. A hőmérséklet is legalább öt fokot csökkent. Legalább a kinti időjárás tükrözi a jelenlegi hangulatomat. Nem úgy, mint a santa cruzi verőfényes napsütés. Nevetnem kellett a szánalmas pozitívumon. Talán kezdek megőrülni...
Lecaplattam a konyhába, ahol már Norah néni várt. Egy pillanatra elfeledkeztem az álcámról, és Norah néni kiszúrta, hogy valami baj van. Furcsa mód, mindig a lelkembe látott. Minél jobban igyekeztem elrejteni az érzéseimet, annál inkább átlátott rajtam.
- Mi a baj, kincsem? - kérdezte, mire ismét patakzani kezdtek a könnyeim. Sajnáltatni akartam magam, csak egy kicsit! - Főzzek egy teát? - Bólintottam, mire nekilátott a vízforralásnak. A nappali kanapéjához terelt, és ellentmondást nem tűrően lenyomott rá, majd bebugyolált egy puha pléddel. Gyerekkorom egyik emléke. Miután elkészült a tea, csatlakozott hozzám, és kezembe nyomta az erdei gyümölcsös, mézes folyadékot. Nagyot kortyoltam belőle. A forró tea égette a nyelvemet, de nem zavart különösebben.
- Mondd el, mi bánt! Talán segíthetek... - És én kiöntöttem neki a szívem. Elmondtam mindent, ami a mai napon történt, kezdve a meccsen történtekkel és azzal, mire jutottam utána. Természetesen támogatott a döntésemben, és próbált felvidítani. Végül órákat töltöttünk a nappaliban, családi fotókat nézegetve. Meglepett, mennyi jó emlék lapult azokba az albumokba rejtve. Mesélt apa gyerekkoráról, és a csínyekről, amiket elkövetett. Valami különös volt abban, ahogy mesélt. Talán a beszédstílusa, ahogy megválogatta a szavait... valahogy mindig meg tudott nevettetni. A legapróbb történeteken is tudtam kacagni.
- Tudod, sokban rá hasonlítasz - mélázott. - És nem csak a hajad színe - tette hozzá, mikor válaszra nyitottam a szám. - A nézéseid... például ez is! Apád nézett így, ha valami a szívét nyomta - intett az arckifejezésemre, amelyet Missy "távolba meredő tekintet"-nek hívott. Elgondolkozdtam, vajon apának is voltak-e hasonló problémái. Őrlődött-e két élet között, várta-e türelmetlenül a kialakuló képességét... valószínűleg nem. Mindig is olyan tökéletesnek láttam. Képtelenségnek tűnt, hogy bármit is elrontson. Bármit csinált, abból csakis jó sülhetett ki. Mindig meg tudott nevettetni. A legváratlanabb helyzetekben is megőrizte a humorát és a higgadtságát. Ez az egy, amiben nem hasonlítok rá. Én nem tudok csak legyinteni, és egy csapásra véget vetni a problémáknak. Megrekedek közöttük, és minél mélyebbre süllyedek, annál kilátástalanabbnak tűnik minden. Az ő szájából viszont minden probléma apróságnak hangzott. Megoldhatónak. "Mindig van egy holnap"- mondogatta gyakran. Talán ezért volt az, hogy annyira felnéztem rá. Anya szavaival élve szinte bálványoztam. Azt kívántam, bárcsak itt lennének most. Ennyire még sohasem hiányoztak.
- Nem meséltél az írországi kirándulásról. - Kissé meglepett a témaváltás. Az a pár dublini nap olyan távolinak tűnt.
- Ja, az fantasztikus volt. Dublin elképesztő város. A házak, a boltok... minden teljesen más, mint Amerikában. Voltam a Trinity College-ban is - meséltem. Ez segített elterelni a gondolataimat.
- És mit láttál? - kérdezte, talán túlságosan nagy érdeklődéssel.
- Ja, csak könyveket - vontam vállat.
- Miről? Volt valami érdekes? - kérdezősködött továbbra is. Volt egy olyan érzésem, hogy elhallgat előlem valamit.
- Csak... könyvek - motyogtam. - Inkább az épülettel voltam elfoglalva.
- Hát igen, látványnak sem utolsó - mondta, és ezzel tovább is haladtunk a témán. Csakhogy nem tudtam kiverni a fejemből azt a fura érzést... Miért ragadta meg ennyire a figyelmét a Trinity? Az ősrégi könyvek pusztán a fiataloknak lennének ennyire unalmasak? Vagy valami más áll a háttérben? Utólag az egész olyan kis semmiségnek tűnt... Mégis biztos akartam lenni benne, hogy nem hallgatnak-e megint el előlem valamit. Norah néni már a holnapi ebédről kérdezgetett. Gondolatban megráztam a fejem, és kinevettem magam a paranoiám miatt. Fontosabb dolgokra kell most koncentrálnom. Például a holnapi találkozásomra, Chris-szel. Erőt kellett gyűjtenem ahhoz, amire készülök. És az a fura érzés sem hagyott nyugodni, hogy van valami, amiről megfeledkeztem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése