Épp csak megtorpantam a Kék Hajó motel előtt, a srácok aggódó kiskutya-szemeiből sejteni véltem, hogy valami nem stimmel. Értetlenül meredtem Chris-re és Seamus-re.
- Hol van Lou? - kérdeztem, ugyanis feltűnt vicces barátunk hiánya.
- Odafönn. Telefonál - mondta végül Chris, mert Seamus csak agyatlanul toporgott a küszöbön majd fel-alá ugrált a motel előtti kis lépcsősoron. Ha ideges, kibírhatatlan az izgága mozgolódásával. Ugrál, mint fing a gatyában.
- Telefonál? De Európából egy vagyon...
- Evelyn-nek motorbalesete volt - közölte Chris. Evelyn Lou ex-barátnője, így csodálom, hogy őt értesítették a történtekről.
- Mi?! Ugye jól van? - kérdeztem ijedten. Sosem hittem, hogy egy térdvédő és egy búra megvéd, ha motorbalesetről van szó...
- Nem t'om. Amikor legutóbb fenn voltam, csak ennyit hallottam. Már tíz perce beszélnek - bökött az emelet irányába.
- Kivel beszél?
- Mrs. Bennett-tel. - Evelyn anyukájával. Alig hogy elhallgattunk, Lou lépett ki az ajtón. Ideges tekintetéből és karikás szemeiből ítélve a dolog komolyabb, mint gondoltam.
- Na? - kérdezősködtünk egy emberként.
- Kórházban van. Eléggé súlyos. - Csak ennyit bírt kinyögni. Remegő kezében még mindig ott szorongatta a mobilját.
- Hé, nyugi haver. Minden rendbe' lesz - bökte oldalba Chris. Seamus buzgón bólogatott, bár nem volt nagyágyú a stressz-helyzetek kezelésében.
- Figyu... Tudom hogy ezt tervezzük egy hete, de... Ti menjetek nyugodtan Killaloe-ba, én hazamegyek.
- Viccelsz? Veled megyünk! - szólalt fel Seamus. - Ugye? - nézett körbe kis társaságunkon. Most rajtunk volt a sor, hogy bólogassunk.
- Nélküled nem lenne az igazi - kacsintottam Lou-ra.
- Hé, akkor játszhatunk a 30-adikai meccsen! - lelkedesett fel Chris, majd gondolom Lou kényszeredett arca emlékeztette a helyzet komolyságára, mert beharapta az ajkát és az eget kezdte fürkészni.
- Aha, ez sem hátrány... - értett egyet Louis.
- De várjatok... hogy fogunk hazajutni? - fókuszáltam az akadályokra. - Gépet foglalni az utolsó pillanatban egy vagyon... - Hirtelen nagyon anyagias lettem...
- Hát, Evelyn anyja foglalt nekem... - Persze, hisz ők dúsgazdagok. - Megkérhetem, hogy szerezzen nektek is - vetette fel Louis.
- Remek.
- Egy életen át fogunk törleszteni neki - jegyezte meg Chris a fejét csóválva, de rábólintott az ötletre.
Hihetetlen, de két órán belül már a gépen ültünk, és úton voltunk a seattle-i reptérre. Épp annyi időnk volt, hogy felrohanjunk a motel szobába, és összerámoljuk a cuccainkat, és már rohantunk is a reptérre. Lou és Chris között ültem. Az előbbi feszülten meredt ki a gép ablakán, látszott, hogy nagyon aggódik Evelyn-ért.
- Még mindig szereted, igaz? - kérdeztem.
- Aha.
- Ki szakított?
- Ő... De egy szarság miatt, szóval vissza akarom szerezni - mondta eltökélten. Elgondolkozva meredtem előre, és bámultam az előttem lévő ülést, amelynek a pereméről göndör, ősz fürtök meredeztek, jelezve az álmában borzalmasan horkoló, és veszettül hangosan zabáló férfi jelenlétét. Ha annak idején én is elég kitartó lettem volna, és így gondolkodtam volna Ronan-nel kapcsolatban, talán ma is együtt lennénk. De a mi helyzetünk más volt, nem? Ami történt, csak megkönnyítette, hogy elhagyjam Santa Cruz-t, mielőtt bármelyiküknek bántódása esik. Feszülten markoltam a könyöklőt, mintha szét akarnám törni. Abban a pillanatban úgy is éreztem, hogy képes vagyok rá. Gyűlölöm Mike-ot. Egyáltalán honnan jött rá, hogy Ronan ölte meg Sutton-t?! És hogy képes olyan dolgokra, amelyekre senki más? Eltüntetni a medálomat, például. Igen, Ronan is képes dolgokra, mint a "röntgen-hallás", a szupergyorsaság és az emberfeletti erő, de amit Mike művel, az nem normális. Ha már itt tartunk, semmi sem normális.
- Kértek valamit enni? - szakította félbe a gondolatmenetemet Chris. Felocsúdva észrevettem, hogy a büfés néni már vagy öt perce szobrozik a sorunk mellett, a válaszunkra várva. Végül rendeltünk pár hot dogot és üdítőt, amelyet Seamus előszeretettel be is falt. Nekem azonban nem volt étvágyam. Igaz, megleltem a válaszokat, amelyeket kerestem, de csak a sidhe látókkal kapcsolatban. A démonokról elfelejtettem megkérdezni Dylan-t. Mondott pár dolgot velük kapcsolatban, de csak amit már magam is tudtam... Mindegy, amíg távol vagyok tőlük, ők is távol vannak tőlem. Eljött az idő, hogy normális életet éljek, normális kamaszként, boszorkányok, sidhe látók és démonok nélkül. Bár Dylan-nel azért tartani fogom a kapcsolatot.
Miután Seam elkunyizta a hot dogomat, fülembe dugtam az mp4-emet, és próbáltam nem gondolkodni, de az agyam akaratlanul is obszidián-medálokon, hatalmas, ősi könyveken, és további cseppet sem normális dolgokon kattogott. Ez mégsem olyan egyszerű, mint gondoltam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése