Hümmögéseket és fejvakarást kaptam válaszul. A srácok úgy kerülték a tekintetemet, mintha valamiféle bűntetten kaptam volna őket.
- Ki vele, skacok! - Elég volt vetnem egy pillantást Lou elnyűtt tekintetére, Chris sápadt ábrázatára, azonnal levágtam, mi a helyzet.
- Rendesen lerészegedtetek, mi? - csóváltam a fejem, miközben ajkam csúfondáros félmosolyra húzódott. Nem láttam értelmét a szentbeszédnek, mert a másnaposság elég büntetés számukra, ráadásul egy ilyen éjszaka után biztosan ki akarják pihenni magukat, tehát nyerhetek egy kis szabadidőt, hogy találkozhassak Dylan-nel.
- Azért ne túlozzunk - vakargatta a tarkóját Christopher barátom.
- Full másnaposak vagytok, a hülye is látja! - vigyorodtam el gyenge kísérleteik hallatán, amelyekkel meg akarnak győzni ártatlanságukról. Elég volt jobban szemügyre vennem őket a karikás szemeiktől a tegnapi, összeizzadt pólójukig, a levegőben terjengő áporodott bagószagról nem is beszélve.
- Igaz - nevetett fel erőtlenül Seamus. Ha még őt is megviselte az ivászat, igencsak elszaladhatott velük a ló.
- Úgy látom, megnyertem egy fogadást - fordultam Chris felé karba tett kézzel.
- Miféle fogadást? - értetlenkedett egy kiadós ásítást követően.
- Azt, miszerint, idézem: "Soha többé nem rúgok be!" - imitáltam a barátom aggodalmaskodó hangját, emlékeztetve arra az estére, amikor bocsánatot kért a "Szeretlek!-es" hívás után, amely kis időre taccsra vágta a barátságunkat, amely a mai napig bizonytalan lábakon áll, és fog egészen addig, amíg Christopher Emerson nem ver ki a fejéből - örökre.
- Ilyet ígértél, haver? Nem vagy normális! - csóválta a fejét Louis.
- Nem is fogadtunk! - ellenkezett Chris.
- De ha megtettük volna, most tartoznál nekem. Nem baj, elég hogy kárörvendően körberöhöghetlek... - böktem oldalba bajtársiasan, de nem vette a lapot. Az arcát fürkésztem. Ritkán láttam ilyennek. Csak nem zavarban van? Vagy csak szimplán olyan másnapos, hogy az agyába nem érkeznek meg az ingerületek... Nem tudom.
Nem sokkal később mind asztalhoz ültünk, hogy megalkossuk a mai napra szóló haditervet.
- Mikor indulunk Killaloe-ba? - kérdezte Chris Seamus-től. Az illető válaszul hangosan felnyögött.
- Igazság szerint én rápihennék egy kicsit - mondta, könyökével támasztva meg a fejét, amely tekegolyókat megszégyenítő súllyal dülöngélt jobbra-balra.
- Támogatom - bólintott Louis, majd bekapott egy Aspirin-t.
- Remek, úgyis van egy kis elintéznivalóm - jelentettem ki.
- Azzal a Dylan gyerekkel? - kérdezte Chris unottan.
- Egykor találkozunk - feleltem rövid szünet után.
- Biztos, hogy jó ötlet ez? - kérdezősködött továbbra is.
- Miért ne lenne az? - tettem csípőre a kezem türelmetlenül.
- Alig egy napja ismered, és ki tudja...
- Arra célzol, hogy bűnöző? - vontam fel a szemöldököm. Lelki szemeim előtt megjelent egy bizarr kép: Dylan fekete kémszerkóban, amint elrabol és feldob a CIA-nak. A feltörni készülő nevetést leplezve beleharaptam az ajkamba. - Nyugi, tudok magamra vigyázni!
- Én elhiszem, de...
- Kérlek, ne játssz Norah nénit! - fakadtam ki. - Nagylány vagyok már...
- Legalább hadd kísérjelek el! - Ez aztán nem adja fel könnyen.
- A motel előtt beszéltük meg a találkozót. Nem fognak elrabolni, miközben megteszek pár lépcsőfokot... - Lemondó pillantásából azt vettem ki, felfogta, ezért elindultam készülődni.
Pontban egykor megfürödve, egy kockás, combközépig érő kisruhában - amelyet vastag, puha leggings-szel kombináltam, tekintettel a dublini időjárásra - és a farmerdzsekimben készen álltam elhagyni a lakást, csakhogy valaki az utamat állta.
- Van még egy perced? - kérdezte Chris az ajtófélfának támaszkodva. Az arca kissé elnyűttnek tűnt, ami nem csoda a tegnapi ivászat után, de úgy éreztem, több is van emögött. A szemeiből egy ideje mintha eltűnt volna a kisfiús élénkség, és a fényes csillogás. Ahogy rám nézett, olyannak tűnt, mint aki belefáradt valamibe. Annak idején Missy is így nézett Ed-re, és ez megijesztett. Nem tudtam mit kezdeni vele, nem tudtam hová tenni, a legkevésbé kezelni, ezért inkább figyelmen kívül hagytam.
- Akad - bólogattam, bár megijedtem a bizonytalanságtól, hogy ötletem sem volt, mit fog mondani. Amióta kimondta azt a nyolc betűs szót, folyamatos rettegésben élek, ahányszor csak kettesben maradunk.
- A többiekkel arra gondoltunk, hogy ma este elmennénk egyet bulizni. Van a közelben egy jó kis hely, tegnap láttuk a kiírást, hogy péntekenként táncházat tartanak - mondta. Megkönnyebbülten elmosolyodtam, hogy csak ennyiről van szó, és nem egy újabb szerelmi vallomást készül tenni. - Addigra hazaérsz, nem?
- Aha. Akkor... itt találkozunk - vetettem fel.
- Oké.
- Most már tényleg mennem kell, Chris - intettem a folyosó irányába, arra utalva, hogy engedjen ki.
- Persze - bólintott, majd elállt az ajtóból. - Szia Kase! Vigyázz magadra! - szólt utánam, miután tettem pár lépést a lépcső felé.
- Szia, Chris. - A hangomba csempészett élt célzásnak szántam, miszerint álljon le a tutujgatással. Remélhetőleg működött.
Dylan-t a motel ajtaja előtt ácsorogva találtam. Zsebre tett kézzel bámészkodott. A tegnapihoz képest kissé vadabbra vette a figurát, egy farmerben és egy barna bőrdzsekiben feszített, alatta mindössze egy fehér ujjatlant viselt. Világosbarna haját belőtte, kék szemeivel az utat pásztázta és elmosolyodott, amikor meglátott. Kezdem azt hinni, hogy ez egy randi.
- Hello.
- Szia.
- Tényleg bocs a tegnapiért - mondta őszinte megbánással a hangjában.
- Á, nem számít. Ha az volt a célod, hogy elájuljak tőled, hát sikerült - mosolyodtam el, mire felnevetett. - Amúgy, hová megyünk? - kérdeztem, miután már öt perce sétáltunk, és határozott lépteiből ítélve pontosan tudta, hová tartunk.
- Be szeretnélek mutatni valakinek - jelentette ki. Reméltem, hogy nem az űrnőjének, mert semmi kedvem nem volt elutasítani, ha esetleg azt akarná, csatlakozzam a rendjéhez, mert bármennyire is szerettem volna hasonszőrűekkel találkozni, a függetlenségemet azért meg szerettem volna tartani, és eléggé furán venné ki magát, ha a folyamatos ingázásom után kitalálnám, hogy Írországba költözöm.
Nem tudom, milyen képet vághattam, de Dylan elbizonytalanodott.
- Benne vagy? - kérdezte. Halványan biccentettem, és lélekben felkészültem az ismeretlenre.
Öt-tíz perc múlva betértünk egy pubba - míly meglepő. A hangszórókból halk, kelta zene szólt, a padok zsúfolásig tele voltak, emberek sokasága nevetgélt, s mindegyiküknek volt legalább egy korsó sör a kezében... A barnásra mázolt falakat indás minták díszítették. Elegáns helynek tűnt, mégsem az a fajta hely, amelyet egy űrnővel való találkozásra terveztek, bár tekintve, hogy sidhe látó vagyok, egy őrült, démoni ex-barátnő megpróbált kinyírni, a barátaim boszorkányok, a barátom pedig démon, én már semmin sem lepődök meg. Nos, a volt barátaim és a volt barátom...
Dylan megfontoltan lépkedett a sorok között, én pedig kíváncsian követtem. Egyetlen megtöltetlen boksz volt csupán, melyben egy... kamaszlány ücsörgött? Eltűnődtem, milyen szülő az, aki hagyja a lányát egy kocsmában lógni, ebédidőben. Lehet, hogy ő is elveszítette a családját?
Meglepődtem, amikor Dylan egyenesen ahhoz a bokszhoz terelt, ahol a lány ült, aki alig lehetett több tizennégynél.
- Na végre, már negyed órája itt csövezek! - szólalt meg a világosbarna, vállig érő hajú teremtés. Dallamos ír akcentusa mellé más is keveredett. Keménység, határozottság. Olyan tulajdonságok, amelyeknek én ennyi idős koromban egyáltalán nem voltam birtokában. Olyannak tűnt, akivel nem érdemes újat húzni. Tűzben edzettnek, akinek bizonyára hamar kellett felnőnie.
- Jo, ő itt Kasey, akiről meséltem - mutatott be minket egymásnak Dylan.
- McLane, ugye? - kérdezte Jo (eltűnődtem, mi lehet a keresztneve. Joannie? Joanna? Lényeg a lényeg, hogy bizonyára ki nem állhatja...). Mosollyal az arcomon bólintottam.
- Király. Jo O'Riley vagyok. Dylan tényleg mesélt rólad. Sokat. - Dylan megköszörülte a torkát, és intett a pincérnek.
- Mit mondott rólam? - mosolyodtam el. Jo vigyorogva szóra nyitotta a száját, de Dylan közbelépett.
- Nos, mit isztok? - kérdezte harsogva.
- Csak egy sört - vontam vállat.
- Kettőt - tette hozzá Jo, miközben kihúzta magát és magabiztosan hátradőlt a díványon.
- Két sört, és egy almalevet - adta le a rendelést Dylan.
- Miért iszol almalevet? - kérdezte Jo gyanakvóan, karba tett kézzel.
- Nem én, te iszol - felelte Dylan higgadtan.
- Ez nem ér! Veszélyes sidhe látó vagyok, aki képes démonokat ölni, de sört nem ihatok... - fortyogott Jo.
- Lehet, hogy sidhe látó vagy, de egy csöppet sem veszélyes - cukkolta Dylan. Kívülállóként az ember azt gondolná, testvérek. Néha eltöprengek azon, milyen jó lenne egy tesó, de Louis mindig remek érveket tudott felsorakoztatni a több gyermekes családok ellen, kezdve az idegesítő - bár szerintem szimplán aranyos - kisöccsével és a szerinte hisztis nővérével.
- Mondod te, aki hajlakkot használ... - kuncogott Jo.
- Neked se ártana néha... fésűt - bökött Dylan Jo enyhén zilált üstökére, mire a lány egyszerű nyelvöltéssel válaszolt.
A továbbiakban a két sidhe látó civódását hallgattam, majd mikor kihozták az italainkat, áttértünk egy másik témára.
- Szóval... te nem rég tudtad meg, hogy sidhe látó vagy? - kérdezte Jo, majd az aszaltra könyökölt, ezzel mutatva ki őszinte érdeklődését.
- Aha. A barátaim mondták el alig egy hónapja - feleltem, miközben a söröm tetején éktelenkedő habtengert fixíroztam, és a tekintetemmel próbáltam visszaimádkozni a pohárba.
- De... ez hogy lehet, amikor McLane vagy? Az egyik leghíresebb sidhe látó család sarja? - értetlenkedett Jo, de kérdő tekintetemmel túltettem rajta e téren.
- Híres? - Mi a manó...?
- Benne vagy az egyik olyan ősrégi könyvben, amit a diri gondosan rejteget előlünk. De nem eléggé - vigyorgott. - Dylan nem mondta még?
- Erre még nem tértünk ki - felelte védekezőn Dylan.
- Elhoztad? - kérdezte Jo a karamellszőke fiútól.
- Nem, múlt éjjel vissza kellett csempésznem, mert Aifé heti leltárt rendezett. Tudhatnád... - csóválta a fejét Dylan.
- Aha, engem az uncsi dolgok nem érdekelnek.
- Szóval azt mondjátok, benne vagyok abban a könyvben? - hitetlenkedtem.
- Aha, illetve... az őseid - helyesbített Jo.
- Mond neked valamit az a név, hogy Rebekah McLane? - tett fel egy érdekes kérdést Dylan.
- Igen, ő az ükanyám - feleltem meglepetten.
- Van róla egy kép abban a régi könyvben. Állatira hasonlít rád - állapította meg Jo, miután ismét alaposabban végigmért.
- Mit ír róla? - kérdeztem kíváncsian.
- Ő a lázadás jelképe - mondta büszkén Jo.
- Miféle lázadás? - értetlenkedtem.
- Halljuk az előadást, Mr. Ward! - szólalt meg Jo, mire Dylan vetett rá egy bosszús pillantást, majd mesélni kezdett.
- Régen minden sidhe látó tagja volt egy bizonyos rendnek. McLane volt az első, aki ellenezte egy másik faj, vagyis a démonok legyilkolását. Egyik nap kilépett a rendjéből és azóta senki sem hallott róla.
- Lehet, hogy még ma is él. És talán démonná változott! - bukott ki Jo-ból.
- Ez lehetséges? - hüledeztem. Valamiért azt hittem, a fajtársölő-elmélet csak a boszorkányokra vonatkozik.
- Ha egy sidhe látó megöli az egyik sidhe látó társát, lehetséges - erősítette meg Dylan. Vajon mennyi minden van még, amit nem tudok...
- Egyébként, Rebekah meghalt - mondtam, mire elkerekedett a szemük. Örültem, hogy végre én is tudok nekik valami újat mutatni.
- Honnan tudod? - csodálkozott Dylan.
- Mondjuk úgy, hogy tudom, mik ölték meg - mondtam tömören. Már bánom, hogy belekezdtem. Semmi kedvem nem volt felhánytorgatni a múltat.
- Micsodák? - kíváncsiskodott Jo.
- Keresők - mondtam tárgyilagosan.
- Fú - bukott ki Jo-ból. - Szívesen elintézném azokat a tetves hímringyókat - füstölgött.
- Joanna O'Riley! - figyelmeztette Dylan a lányt, aki a neve hallatára fintorogni kezdett.
- Mondtam már, hogy ne hívj így, Dylis - vágott vissza, az utolsó szót erősen megnyomva. Kuncognom kellett a borzalmas szóvicc hallatán, Dylan viszont a fejét csóválta.
Jo-val az első pillanattól fogva jól kijöttünk, rengeteg dolog volt, amiről hasonlóan vélekedtünk, és a korához képest - bebizonyosodott, hogy tizennégy (és fél!) éves - meglepően érett. Megtudtam egy s mást az élettörténetéről is. A szüleit démonok ölték meg, mikor hat éves volt. (Meglepően sok közös van bennünk...) Ezután vette magához Aifé, és tette a rend hivatalos tagjává - Jo szerint helytelenül. Megtudtam továbbá, hogy példaképének tekinti az ükanyámat, Rebekah-t. Erre a tényre felmerült bennem egy kérdés.
- De hát a szüleidet démonok ölték meg, nem akarsz rajtuk... nem is tudom, bosszút állni? - kérdeztem óvatosan. Örültem, hogy őt nem a bosszú vezérli, irigyeltem is érte, de akkor is értetlenül álltam a dolog előtt.
- Ne érts félre, utálom a tetves fajtájukat... - erre Dylan torokköszörülésbe kezdett - de Aifé-t és a szabályait még inkább - fejtette ki.
- Mindig muszáj lázadnia valami ellen - tette hozzá Dyl. Tudtam, hogy nem csak ez áll a dolog mögött. Jo vérbeli lázadó, és mindig is az lesz, a korától függetlenül.
A továbbiakban jól elbeszélgettünk, észre sem vettem, és elrepült az idő. Dylan karórája szerint háromnegyed hét volt.
- Sajnálom, de mennem kell - mondtam, pedig szívesen maradtam volna még.
- Ne már! Találkozunk még? - kérdezte Jo szomorú kutyaszemeket meresztve rám.
- Kase ma elutazik - jegyezte meg Dylan. Láthatólag őt is letörte a hír. Örültem, mert két új barátra tettem szert, és sajnáltam, hogy ilyen hamar el kell válnunk.
- De tarthatjuk a kapcsolatot - vetettem fel az ötletet.
Dylan-nel e-mail címet cseréltünk, majd köszönetet mondtam nekik és elbúcsúztunk. Elindultam a motel elé, ahol egy sajnálatos meglepetés fogadott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése