3. évad 18. fejezet

 Na végre beindulnak az események. Mostanában nemigen volt időm új részeket kitenni, mert hozzám is elért az a bizonyos suliitisz, meg ihletem sem nagyon volt, de most már visszatértem, mint még senki soha! ;) Jó olvasást mindenkinek!

Alig aludtam az este, de hajnalban mégis elnyomott az álom, így meg kellett birkóznom a tanszünetek egyetlen átkával: délután 3-kor keltem! Fordítottam egyet a komódomon elhelyezett zsebnaptáron, amely így október 31-edikét mutatott. Hihetetlen, hogy az őszi szünet még csak most kezdődött, mégis, mindössze három nap van hátra belőle. 

 Chris-szel ötre beszéltük meg a találkozót, így fél négykor - miután sikerült eltüntetnem a takarónyomokat és a borzos madárfészket a fejemről - elindultam otthonról. Még csak az út felénél jártam, de már mind a tíz körmömet lerágtam. Féltem attól, amit mondani fogok, és még jobban féltem Chris reakciójától. Mi lesz, ha megbántom? Ha összetöröm a szívét? Valószínűleg ez fog történni. Az már világossá vált számomra, hogy sosem lesz minden újra a régi. Sőt, valószínűleg semmi... Elveszítettem a legjobb barátomat, már aznap, amikor azt a hívást kaptam. Csak nem voltam hajlandó tudomást venni róla. Nem tudtam elfogadni, inkább tettettem, hogy minden redben van. Ennél pedig már az is jobb, ha elmondom neki az igazat. Amit igazából tettünk kell.

 Ahogy egyre közelebb kerültem a helyszínhez, ahol a fél gyerekkoromat töltöttem, depresszióm a tetőfokára hágott. Az ismerős fasor a főút mellett, mielőtt átvágnál a hatalmas mezőségen, amely után ismét fák következnek, majd egy füves, gazos terület. Ementén terül el a Long Island Lake. A portlandi szellő lágyan borzolta a nádas peremét, a vadludak V alakot leírva igyekeztek dél felé. Menekültek a hamarosan beköszöntő tél elől. Egy szóval: minden békésnek tűnt. Szemben a bennem tomboló érzelmi viharral. Úgy terveztem, hogy merengek egy kicsit a tóparton, és átgondolok pár dolgot, mielőtt Christopher megérkezik. Karomat a derekam köré kulcsoltam. Vastagabb pulcsit kellett volna felvennem; Portlandben a szokásosnál is hamarabb köszönt be a cudar idő, és ebben az évben idő előtt sötétedik. Már kezdett szürkülni az ég alja. Találtam pár lapos követ, amelyekkel kacsázni próbáltam, de a kavicsoknak sosem sikerült kettőnél többet bucskáznia. Kicsordult egy könnycseppem, de le is töröltem, amint zörgést hallottam a nádas mögül. Nem akarom, hogy Chris így lásson. Nem kell, hogy még bűntudata is legyen miattam. A nádasból előlépett egy alak, aki határozottan nem Christopher Emerson volt. Kiejtettem a kavicsot, amelyet a kezemben szorongattam. Egyenesen a lábfejemre zuhant, de nem vettem róla tudomást. Ő állt előttem. Az az ember, akit a világon mindennél jobban gyűlölök. Az, aki tönkretette az életem. Mike Contreras ugyanazzal a gúnyos, lekicsinylő vigyorral meredt rám, mint alig egy héttel ezelőtt. Éveknek tűnt, mégis túl hamar jött a viszontlátás. Egy szál fekete, V kivágású pólóban, és fekete csőnadrágban feszített. A látványától méginkább kirázott a hideg. Mikor leküzdöttem a kezdeti sokkot, erőt vettem magamon, és megszólaltam.

- Mit keresel itt? - kérdeztem még a lehetségesnél is több gyűlöletet véve a hangomba. Sikerült. Meg tudtam volna ölni, csak az a helyzet, hogy nem tudtam, hogyan; így aztán letettem arról, hogy a torkának esek, és addig püfölöm, amíg ki nem leheli a lelkét - már ha egyáltalán van neki -, mert határozottan erőfölényben van velem szemben. 

- Tudod, milyen nap van ma, szivikém? - húzta ajkát lusta félmosolyra. Gondolatban képek ezrei öntöttek el, amelyek a képzeletbeli haláláról szóltak. Durvábbak voltak, mint egy atombomba Nagasakira.

- Ha azért jöttél, mert elhagytad a naptárodat... tudod, mit, szállj le rólam, és húzz el! Egyáltalán mi a faszt akarsz? Megesküdtél, hogy leszállsz rólam, meg a barátaimról, úgy hogy semmi keresnivalód nincs itt, világos? - Próbáltam higgadtnak mutatkozni, mert ha kihozott a sodromból, annak sosem volt jó vége. Fogalmam sem volt, mit akar, de egyben biztos voltam. Ha Chris ideér, és itt találja ezt a rohadékot, Mike-nak nem okoz nagy megrázkódtatást, ha kárt tesz benne. Ezt pedig mindenképp el kellett kerülnöm. A mobilom után kaptam, hogy sms-ben lemondjam a találkozást, de üres volt a zsebem. 

- Mit művelsz?! Add vissza! - üvöltöttem immár, félredobva az előbbi pókerarcomat.

- Mit akarsz tenni? Hívod Roncikát? - nézett rám kutyaszemekkel, miközben egyik kezéből a másikba dobálta a telefonomat. Az egyetlen kapcsolatomat Chris-szel. 

- Ne merd kimondani a nevét. 

- Miért, mit fogsz tenni, szivikém? - billentette oldalra a fejét. Most vettem csak észre sötét szemeit. Éhes. Ez valamiért megijesztett. Nyeltem egyet, és igyekeztem más eszközhöz folyamodni. 

- Egy barátommal megbeszéltem itt egy találkozót. Nem sokára ideér, de gondolom el leszek foglalva, szóval gondoltam lemondom... - mondtam higgadtnak szánt hangnemben.

- Szóval egy barátod... Remek, jöjjön csak. Nem fog sokáig zavarni... - Hangjából sütött a nemtörődömség, és világossá vált szándéka, miszerint igenis kárt fog tenni Chris-ben... Már csak azért is, mert tudja, ezzel engem bánt. Eddig sikerült megjátszanom a nyugodtság mintaképét, de az álcám kezdett darabokra hullani, mint a régi csempe egy fürdőszobában. 

- Kérlek... Ő nem tud semmiről, nem is tehet semmiről. Ennyit számít neked egy ártatlan ember élete? - folytattam kérlelő hangnemben, mire olyan reakciót sikerült kicsikarnom belőle, amire egyáltalán nem számítottam. Mike először csak kuncogni kezdett, majd hangosan felnevetett. 

- Mivan? - förmedtem rá.

- Te még mindig nem vagy tisztában vele, kikkel is állsz szemben, szivikém - vigyorgott egyenesen az arcomba. - Tudod te, hány ártatlan ember élete szárad a lelkemen? - kérdezte, különösen megnyomva az utolsó szót. - Ó, és Ronan-t kérdezted már? - Egy pillanatra megrezzentem, de próbáltam uralkodni magamon. Tudtam, mire megy ki a játék, de ez velem nem fog működni. - Nos, valószínűleg már nem is fogod... - mélázott. - Visszatérve a lényegre: tudod, milyen nap van ma?

- Igazad van, térjünk a lényegre. Mit akarsz? - Én személy szerint azt akartam, hogy rendezzük már végre le a dolgokat egymás közt, és tűnjön el innen, mielőtt Chris ideér. A mobilom nélkül el voltam veszve. Nem tudom, mennyi idő lehet most, de határozottan sürget.

- Samhain, szivikém. Mond ez neked valamit? - kérdezte, majd elégedetten elvigyorodott. Gondolom ledöbbent arcom láttán. Október 31. A büdös életbe, hogy feledkezhettem meg róla? Túlságosan is próbáltam normális lenni...? - Bizony, szivi. A nap, amikor a világok határai összemosódnak. A nap, amikor védtelen vagy velem szemben. A csini kis medálod most nem véd meg. Ezért nem is pazarolom rá az időt, hogy eltűntessem. Különben is, dögös vagy benne, mondtam már? - Minden világos! Nem érdekelte semmilyen alku. Nem az volt a célja, hogy eltűnjek Santa Cruzból. Csak el akart csalni, elég messze Ronantől, és attól, hogy legyen esélyem megmenekülni. De miért? - később eszméltem csak rá, hogy az utolsó mondatot hangosan is kimondtam.

- Miért - ismételte meg. - Hülyének nézel, szivikém? Azt hiszed, nem tudom, mit tett Blackmore?! - Remek, sikerült felhúznom. Csak idő kérdése, és letépi a fejemet. Most kezdtem el igazán félni.

- Sutton saját maga tehet a haláláról... - kezdtem volna eloszlatni a felhőket elködösült agyáról.

- Ne merd a szádra venni a nevét! - szűrte a fogai között.

- Miért? Úgyis megölsz, nem? Legalább hadd mondjam el, amit akarok. Ennyi jár nekem - vágtam vissza, és boldogan (na jó, azért az túlzás) konstantáltam, hogy a hangom már csak egy kicsit remeg. - Sutton meg akart ölni, Mike. Semmit sem ártottam neki. Ronan csak megvédett, mert szeret. Ha igazat beszélsz, tudod mi a szerelem, és megérted, amit tett - próbáltam rá észérvekkel hatni. Kérdés, hogy ez egy pszichopatánál működik-e.

- Sok a duma, szivikém. Térjünk a lényegre, nem gondolod? - billentette oldalra a fejét. A tekintete üres volt. Teljesen lepergett róla, amit mondtam. Kezdtem a szó szoros értelmében pánikba esni. Mit ér a sidhe látóság ilyen helyzetben?! - Először téged öllek meg, és végignézem, ahogy Blackmore szenved. Aztán vele is végzek. A túlvilágon találkoztok. Ó, bocs, elfelejtettem szólni. Neki nincs lelke. Soha a büdös életben nem látod többé a srácot. - Erre már korábban is felkészültem, most mégis savként marták a szívemet a szavak. Feltűnt, hogy már nem szólítja Amiconak. 

- Ti Ronannel több, mint egy évszázada legjobb barátok vagytok. Hogy felejtheted ezt el egy lány miatt, aki még csak nem is szeretett? - világítottam rá a tényekre, de ezzel csak annyit értem el, hogy sikerült még jobban felhergelnem.

- Szeretett engem. Szeretett volna, ha Blackmore nem veszi el tőle a lehetőséget - szinte már az arcomba üvöltötte a szavakat, majd a pulcsimnál fogva magához rántott, és elemelt a földtől. Egy pillanatig magatehetetlenül kapálóztam a levegőben, majd egyszerűen elhajított. Vagy tíz métert repültem, és egy hatalmas reccsenés kíséretében értem földet. Éles fájdalom terjedt szét a bal lábamban, mire felnyögtem. Mike mellém lépett, majd leguggolt és az arcomhoz hajolt. Szinte annyira közel volt, hogy éreztem a lehelletét. 

- Sajnálom, szivikém, de ez nem lesz egy gyors menet. Bár abban is benne lettem volna... - Remegve a könyökömre támaszkodtam, és egy félszeg mozdulattal szembeköptem. Először azt hittem, behúz nekem egyet, de félúton megállt a keze a levegőben, majd elvigyorodott és ciccegő hangot hallatott. 

- Megtanulhatnád már, mikor kell feladni. Azt hinné az ember, hogy akinek ennyi gyakorlata van a dolgok elvesztésében, tanul a hibájából. Ehhez már kicsit késő. Elmondom a programot. A mai éjszaka csak a miénk, és ne imádkozz, nem fog gyorsan végetérni. - Ránehezedett a bal lábamra, amelyik szerintem eltört. Éles fájdalom hasított egyenesen a csontjaimba, de némán tűrtem. Ha már meg fog kínozni, nem adom meg neki azt az örömet, hogy sírni lásson. Bár a sikításhoz elég közel álltam. - Mit gondolsz, mennyi ideig hagyjam, hogy gyászoljon? Pár hónap? Vagy év? Esetleg egy évszázad? - Azt, hogy engem kínoz, még elviseltem. De a gondolatra, hogy Ronant szenvedni hagyjam, vibráló ellenállás férkőzött a tagjaimba, és egy erős, határozott mozdulattal lelöktem magamról Mike-ot. Hogy ez a hirtelen jött adrenalin-löket miatt történt, vagy csak felkészületlenül érte a mozdulatom, nem tudom, de valamiért újonnal jött magabiztosság töltötte el a szívemet. De várjunk csak, mit is tehetnék? Ezen egy pillanatig elgondolkodtam, és ez Mike-nak éppen elég volt ahhoz, hogy újra a földre kényszerítsen. Ránehezedett sajgó lábamra, és tovább folytatta a monológját. - Aztán amikor már sírva könyörög, hogy öljem meg, segítek neki, ahogy a jó barátokhoz illik. Először eltöröm a lábát, és beszámolok neki a kínzásod minden  egyes részletéről. Hidd el, szivikém, hosszú mese lesz. Aztán szépen, egyenként eltöröm az összes csontját. Hallod már a hangját? Tudod, hogy fog könyörögni, hogy öljem meg végre? - Gúnyosan felnevetett. Észrevettem, hogy már egy ideje remegek. Nem volt bennem félelem, csak egy valami irányított. A düh. Ki akartam nyírni ezt a rohadékot, nem érdekelt, ha beledöglök is. 

- Szép mese - csendült fel egy könnyed, gúnyos hang. Éreztem, hogy mozog a szám, de a hang mintha nem is belőlem jött volna. Lefogtam a kezét, mire felvonta a szemöldökét, és újra nevetni kezdett. Ekkor olyat tettem, amire nem hittem volna, hogy képes vagyok. Lerúgtam magamról Contrerast, felugrottam, és megragadtam a pólója kivágásánál, ahogy az imént ő tette velem. Egy megmagyarázhatatlan erő éledt fel bennem, amely kitörni készült. Másodperceken belül olyan messzire hajítottam a rohadékot, hogy a tóban kötött ki. Furcsán élénkebben láttam minden képkockát. Világító, zöldeskék köd vont be mindent, mégis élesen ki tudtam venni minden egyes molekulát, amely körbevett. A kékes fény halovány emlékeket idézett fel bennem. Dylan és én, amint egymáséra helyezzük a tenyerünket, és a köztünk lévő tér felizzik. Éreztem, hogy a sidhe látó-énem éledezik bennem, és átveszi az irányítást. Mire ez megtörtént, csak egy valami maradt bennem: düh. Tekintetemet a tóból kikászálódó fekete foltra szegeztem, és ösztönösen tudtam, mit kell tennem. Lehunytam a szemem, áttörtem a tudatának gyenge pajzsán, és szinte láttam, ahogy az energiája szertefoszlik, egyenesen felrobban. Az előttem álló férfi sötétbarna szemei először hitetlenkedve bámultak rám, majd éles fájdalom tükröződött bennük, és örökre kialudt a fényük. Émelyegve néztem végig, ahogy a földre rogy, majd megbicsaklott a lábam. Hangokat érzékeltem magam mögül, majd egy kart, amely a derekamra kulcsolódott, megakadályozva, hogy elessek. Az utolsó kép, amelyet láttam, Ronan zöld/kék szemei, az ismerős fekete pöttyökkel, majd lehunytam a szemem.