A seattle-i reptéren Louis nővére várt minket, kocsival. Kissé morcos volt, gondolom nem az volt minden álma, hogy hazafuvarozza az öccse barátait, őt magát pedig elfurikázza a portlandi kórházba.
Seamust kiraktuk a belvárosban, majd a mi házunk felé vettük az irányt. Amikor Samantha lefékezett a felhajtón, meglepetten vettem tudomásul, hogy Chris is kiszáll a kocsiból.
- Köszi a fuvart - búcsúztam Samanthától.
- Kitartás, haver - mondta Chris, búcsúzóul vállba veregetve Louis-t, aki azóta triplán überelte a legfancsalibb képről alkotott elképzelésemet. A bőröndjeinkkel a kezünkben, a küszöb előtt vártuk meg, amíg elhajtanak.
- Hát, jó buli volt - törtem meg a csendet.
- Az, és bocs, hogy annyit aggódtam amiatt a Dylan-gyerek miatt. Tudom, hogy van eszed - mondta Chris kissé zavartan.
- ... és használom is - tettem hozzá nevetve.
- Na én lépek, még beszélnem kell az edzővel a délutáni meccsel kapcsolatban. Talán meg tudom győzni, hogy pályára léphessünk - vigyorodott el. Kicsit furcsálltam, hogy mindezt a bőröndjével a kezében tervezi megvalósítani, de Chrisnek néha támadnak őrült ötletei... Például felhív seggrészegen, és azt mondja, szeret - búgta egy gonosz hang a fülemben, amely Nicole-éra emlékeztetett.
- Sok sikert - mondtam aggódást mímelve. Őszintén drukkoltam neki, mert az edző meccseken tanúsított őrjöngéséből és abból, ahogy Chris és Lou "beszélnek" róla, azt vettem ki, elég szigorú és mindig eléri, amit akar. Ha nem... nos, akkor is.
- Ugye eljössz? - fordult vissza a járda túlsó feléről.
- Ki nem hagynám - vigyorogtam.
- Ha sikerült, felhívlak - mondta, bár már nem igazán figyelt rám. Gyanítottam, hogy az edzővel való találkozáson jár az agya.
- Oké. Szia.
- Szia.
Előbogarásztam a kulcsomat a táskámból, majd megfogtam a gurulós bőröndöm fogantyúját, és beléptem a lakásba. Norah néni nem volt otthon, fogalmam sem volt, hová mehetett, mert ahogy ismerem, nem az a fajta, aki mama-klubokba jár teázni, meg ilyesmi. Bár, lehet, hogy egyáltalán nem ismerem. Amikor egyik napról a másikra Vermont-ba költözött, kicsit megromlott a kapcsolatunk. Apa sem értette a hirtelen döntést, anya viszont meg volt róla győződve, hogy az anyósa ki nem állhatja őt (nem is tévedett nagyot), és tüntetőleg utazott el erre a meglehetősen hosszú nyaralásra. A mai napig nem értem, hogy nem kedvelhette bárki is Emily McLane-t, az én mindig vidám, megértő és spontán anyukámat. De Norah nénivel kapcsolatban sok dolgot nem értettem. Eléggé szeszélyes tudott lenni...
Chris felhívott háromkor, hogy sikerült rádumálnia az edzőt a meccsen való részvételükre - ugyanis Lou is játszani fog. Meglátogatta Evelyn-t a kórházban, aki már magához tért, és elmondása szerint jól van, így hát a mi lovagunk lelke is megnyugodott kissé.
Ötkor a Portland Rangers-ös szurkolói pólómban - amelyet még Chris-től kaptam, az első meccse után - és egy skinny-ben készültem elhagyni a lakást, csakhogy a konyhában összetalálkoztam Norah nénivel. Mivel csak egy zokni volt rajtam, hangtalanul baktattam le a lépcsőn, hogy üdvözöljem a nagyanyámat, de mielőtt egy árva hangot kiadhattam volna, Norah néni megfordult, és ijedtében mindent eldobott, ami a kezében volt, kocsikulcstól elkedve a tömött bevásárlószatyrokig. Hoppá, elfelejtettem szólni neki, hogy a tervezettnél korábban jövök haza...
- Jézusom! Kasey, a frászt hoztad rám! - kapkodott levegő után, miközben segítettem neki összeszedni az elgurult almákat. - Nagyapád megmondta, hogy szívrohamban fogok meghalni...
- Mikor beszélgettetek ti ilyesmiről papával? - csodálkoztam.
- Az öreged imádta a meglepetéseket, főleg ha ő vihette véghez őket... Minden születésnapomkor félve mentem ki a konyhába... - nevetett. Elkezdtem kipakolni a bevásárlószatyorból, így fel-alá ingáztam a hűtő és a konyhaszekrény között.
- Azt hittem, csak később jöttök haza...
- Változott a terv. Louis barátnőjét... vagyis, volt barátnőjét baleset érte, és be akart menni hozzá a kórházba.
- Szép tőletek, hogy elkísértétek.
- Nagyon szolidárisak vagyunk - bólogattam. - Ha már a szolidaritásnál tartunk... megígértem Chris-nek, hogy megnézem a meccsét.
- Rendben, menj csak. De ha hazajöttél, mesélned kell! Apád imádta Írországot, oda volt érte - mélázott Norah néni. Elhatároztam, hogy ha hazaértem, jobban is kikérdezem erről a témáról. Bár gyanítottam, hogy apának van valami fedősztorija az írországi kiruccanásáról (mert biztosan nem szuvenírt venni ment a világ legnagyobb sidhe látó-lelőhelyére). És ha már itt tartunk, nekem is illene kitalálni valamit.
A mai napig nem értem, hogy miért nem meséltek nekem a sidhe látók világáról, ha már egyszer én is a részese vagyok. Talán meg akartak óvni. Azt remélték, normális életem lehet. Hát, nagyot tévedtek. Azt sem értem, hogy Norah néni miért nem tud róla. Egy ekkora horderejű titkot nehéz eltitkolni a családod - legfőképp az anyád - elől. És ha minden igaz, Norah néni férje, a nagyapám is a vérvonal tagja volt, elvégre McLane-vér csörgedezett az ereiben...
Próbáltam kiverni a fejemből, hogy az egész eddigi életem egy hazugság, és az elkövetkezendő meccsre koncentrálni. Chris nagyon idegesnek tűnt miatta, így biztos valami erős ellenféllel játszanak. Fura, hogy az utóbbi időben teljesen elfeledkeztem a baseballról. Azt sem tudom, kikkel fognak játszani a legjobb barátaim... Annak ellenére, hogy most töltöttünk együtt egy hosszú hétvégét, úgy éreztem, elhanyagoltam őket mostanában. A csokoládé, amit vásároltam nekik odaát, még mindig itt lapul a táskámban. Ideje odaadnom nekik. Elbúcsúztam Norah nénitől és elindultam megtenni az első lépést a normális-Kasey felé: hónapok óta először meccsre megyek!
Fél óra múlva
Igen, ennyi időbe telt, mire összetereltem a csordát. Seamus-t a belvárosban szedtük össze, galambokat kergetett. No comment. Chris és Lou meccs-lázban égett, egy másodpercre sem bírtak meglenni egy helyben. Ragaszkodtak hozzá, hogy megigyuk a szokásos meccs előtti banánturmixunkat a Sohóban, az egyik kedvenc bárunkban. Ez amolyan hagyomány nálunk.
És még így is idő előtt érkeztünk a stadionba, így Chris és Louis - egy évben egyszer - odaért a taktikai megbeszélésre. Bár ezt az esetek többségében Louis miatt nem sikerül megvalósítani. Ha Chris-szen múlna, ő mindig pontosan érkezne, mert neki szinte az élete a baseball, Lou kicsit lazább ezzel - mint minden mással - kapcsolatban. Kettesben maradtam Seamus-szel. A csokik még mindig ott lapultak a zsebemben, és egy ideig nem is terveztem ezen változtatni. Seamus percek alatt elpusztítaná az egész dobozt, és akkor mi maradna a bajnokoknak?
- Kikkel is játszanak? - kérdeztem vöröshajú barátomtól, aki épp egy szelet szalonnát majszolt, kenyérrel és dinnyével. Meg sem kérdezem, honnan szerezte.
- A szieü fvoffa - motyogta teli szájjal.
- Mivan?! - Adtam neki időt, hogy lenyelje a falatot.
- A Seattle Wolfs-szal - válaszolt immár érthetőbben, habár túláradó izgatottsága miatt hihetetlenül gyorsan pörgette a szavakat. Emlékeztem erre a csapatra. Chris-ék tavaly nyáron játszottak velük utoljára. Ez volt a legrettegettebb meccs az egész idényben. Seattle haladó ifjúsági csapata az utóbbi időben nagyon felküzdötte magát, szinte verhetetlenek voltak. Sajnos a tavalyi meccset elveszítettük, de meg voltam róla győződve, hogy ez idén változni fog.
Elkezdődött a felvonulás: a csapatok szurkolói pályára léptek, majd különböző alakzatokat felvéve táncikáltak és kántáltak egyszerre. Mikor visszafordultam Seamus-höz, ő már egy harmincas NY Yankees-es sapkás pasassal üzletelt, gondolom, fogadtak. Időközben megtelt a stadion, szinte egyetlen szabad helyet sem láttam. Valószínűleg most az egész város ebbe az arénába tömörült a nagy eseményre. A város polgármestere beszédet mondott, majd a két edző kezet fogott egymással.
A szokásos cécó után a játékosok felvonultak a pályára, mi pedig őrült tapsviharral és ujjongással bíztattuk a barátainkat. Kezdetét vette a meccs, én pedig feszült figyelemmel kísértem a játékosok minden egyes lépését, mindaddig, amíg valaki le nem telepedett, közvetlenül mellém.
- Helló - intett a srác. Velem egykorú lehetett, és diófaszín hajával, továbbá hatalmas barna szemeivel nagyon ismerős volt valahonnan.
- Szia - feleltem elgondolkozva. És akkor beugrott. - Malcolm, igaz? - Emlékeztem erre a srácra. Ott volt, az "üdvözlő-bulimon". Végig azzal a fültágítós, szőke sráccal, Tony-val mászkált.
- Nem hittem volna, hogy emlékszel - derült fel az arca, amitől láthatóvá váltak a gödröcskéi.
- Ja. Mi újság? - kérdeztem fesztelenül, miközben végig a pályát figyeltem. Chris-en volt a sor, hogy elüsse a labdát. Összekulcsoltam a középső- és mutatóujjam, úgy drukkoltam neki.
- Semmi különös. Egyedül vagy? - kérdezte.
- Nem. Ő itt zabagép... izé, Seamus - böktem a mellettem ülőre, aki épp egy zacskó hagymás-tejfölös csipszet pusztított. A csajok érdekében reméltem, hogy most senkit sem fog lesmárolni. Igen, volt már rá példa. Pár éve, amikor Chris-ék megverték a Beavertoni Hódok-at (fantáziadús név, tudom), egyszerűen felugrott, és lesmárolta az első csajt, akit meglátott. Percekkel később kiderült, hogy a barátja ott ül mellette, így egy monoklival az arcán mehetett haza. Úgy kellett kimenteni a stadionból.
- És te? Hol hagytad Tony-t? - kérdeztem.
- Nincs oda a baseball-ért - vont vállat.
- Úgy tűnt, nagyon jóban vagytok.
- Ja, de azért nem vagyunk összenőve. - Bólintottam. Szerencsére nem volt kínos a csönd, csönd meg még kevésbé, mert az egész stadion egy emberként üvöltött föl, amikor a csapatunk pontot szerzett. Chris-ről ideföntről is látszott, hogy majd kiugrik a bőréből. Nagyon jó formában volt. Végig magamon éreztem Malcolm tekintetét, és ez egy kissé feszélyezett.
- Lehet, hogy kicsit indiszkrét vagyok, de ti jártok? - kérdezte, mire egyszerre kerekedett el a szemem és öntött el a düh.
- Nem. Miért hiszi ezt mindenki? - vágtam vissza, talán kicsit nyersebben, mint szerettem volna.
- Bocs, nem akartalak megbántani - hárított. - Biztos csak félreértettem valamit - mondta, és a szeméből kiolvastam, hogy őszintén sajnálja.
- Én bocs. Nem kellett volna úgy leüvöltenem a fejed - biccentettem óvatosan. Még a végén azt hiszi, elmebeteg vagyok. Mondjuk, igazán nem érdekel, mit hisz.
- Semmi baj, én megértem... - bólogatott, miközben a könyökével a térdére támaszkodott.
- Tényleg? - fordultam felé most először.
- Volt egy legjobb-lány-haverom, akivel aztán több is lett köztünk barátságnál... Két évig tartott, elég komoly volt, de aztán szétmentünk. Nem csak a barátnőmet vesztettem el, hanem a legjobb barátomat is...
- Sajnálom - mondtam őszintén.
- HAZAFUTÁS, BÉBI! - üvöltött mellettem Seamus, amitől majd kiszakadt a dobhártyám.
- Elmehetnénk egy csendesebb helyre - ajánlotta Malcolm. Micsoda?! Az év egyik legizgalmasabb mérkőzése van, és ő egy csendesebb helyre vágyik? Az sem zavarna, ha megsüketülnék.
- Öö... bocsi, de ez a meccs nagyon fontos a barátaimnak, és megígértem, hogy megnézem - magyarázkodtam.
- Értem, értem. És utána... szabad vagy? - erőltette a dolgot, de én, hogy őszinte legyek, nem vágytam folytatásra. Sőt, a szerelmi életem folytatása sem tartozik jelenlegi, világmegváltó terveim közé.
- Hát, gondolom ünnepelünk a csapattal, vagy...
- Ennyire biztos vagy benne, hogy nyernek? - kérdezte.
- Megérdemelnék. Ha nem, meg szétverünk pár széket. Nyugodtan velünk tarthatsz, az ilyesmi mindig jó buli.
- De csak ha utána megiszol velem valamit... - alkudozott. Jól esett, hogy valaki érdeklődik irántam. Az ilyesmi mindig jól esik egy nőnek, de most bármit megtettem volna, hogy békén hagyjon és valaki mást szemeljen ki magának. Sosem voltam jó az elutasításban.
- Figyelj, nem hinném, hogy erre én vagyok a legmegfelelőbb ember - mondtam, próbálva határozottnak, de nem bunkónak tűnni. - Higgy nekem.
- Hűha. Nem ilyennek képzeltelek - mondta, enyhén csücsörítve a szájával, mint aki mérlegeli a dolgokat.
- Ezt hogy érted? - csodálkoztam.
- Olyannak, aki összetöri a férfiszíveket - mosolyodott el keserűen.
- Hát, nem is teszek ilyet - motyogtam. - Legalábbis, nem szándékosan... - tettem hozzá magamban, de arra eszméltem, hogy hangosan is kimondtam.
- Neked törték már össze a szíved? - tett fel egy igencsak érdekes kérdést.
- Ennyire látszik? - mosolyodtam el.
- Látom abból, ahogy rám nézel. Vagyis, abból, ahogy nem nézel rám. - Ki kitte volna, hogy ilyen bölcs...
- Ó... - Csak ennyit bírtam kinyögni. Szóval olyan, mintha egy bélyeg lenne rajtam. Megbélyegeztek, mint egy hibás terméket, ami ezentúl nem kell senkinek, és megy a süllyesztőbe. További bíztató gondolatok lepték el az agyam, de az újabb tapsvihar kizökkentett. A kijelzőre pillantva meglepődtem, mennyi mindenről lemaradtam. A mérkőzés döntetlenre állt. Innentől kezdett érdekessé válni a dolog.
- Tudod, nem csinálhatod ezt örökké - duruzsolt továbbra is mellettem. Kezdett idegesíteni.
- Mit? - ráncoltam a homlokomat.
- Hát ezt. Elzárkózni a világ elől. Fiatal vagy, sok a lehetőséged...
- Kösz, majd észben tartom - morogtam. Ezek után nem szólt hozzám, és én is próbáltam inkább a meccsre és Seamusre koncentrálni. Az utóbbi nem volt nehéz, ugyanis végig ott őrjöngött mellettem. Többen kértek, hogy állítsam le az öcsémet. Erre a gondolatra jót derültem. Mindössze annyiban hasonlítunk, hogy mindkettőnk ír származású, és a hajunk vöröses árnyalatú. De ez egy kívülálló számára megtévesztő lehet. Ebben a pillanatban azonban akár ikrek is lehettünk volna, ugyanis egy emberként üvöltöttünk föl, amikor Chris, az én Chris-em az utolsó pillanatban megszerezte a pontot, amely a Portland Rangers győzelméhez vezetett! Sikítoztam - és esküszöm, Seamus is hasonló hangokat produkált - és egymás nyakába ugrálva viháncoltunk. Seamus vigyorogva behajtotta a 22 $-t a baseball-sapkás pasastól, én pedig a lelátó végébe araszoltam. Feltett szándékom volt elsőként gratulálni nekik. Átküzdöttem magam a tömegen, átlendültem a kordonon, és berohantam a pályára. Időközben egész szép tömeg gyűlt össze a srácok körül, akik összeölelkezve ünnepeltek. Chris-t többen is homlokon csókolták, miközben Morgan feldobott a levegőbe, ezzel akadályozva a haladásomat. Szédelegve értem talajt, amikor Chris észrevett. Egy évbe fog telni, mire azt a gigantikus méretű vigyort letörli a képéről.
- Nyertünk, Kase - kiabálta a nyilvánvalót. Elvigyorodtam.
- Nyertünk, Kase - kiabálta a nyilvánvalót. Elvigyorodtam.
Odarohantam hozzá, hogy megöleljem, de amikor átkaroltam, szembe fordított magával és... megcsókolt. Annyi érzelem és szenvedély volt ebben a mozdulatban, hogy nem bírtam elviselni. Elemi erővel löktem el magamtól, és meredtem rá üresen. Egy pillanatra eltűnt a mosoly az ajkáról, és immár örömmámortól mentesen, kijózanodva meredt rám. Annyi kétségbeesés volt abban a pillantásban... Most ment tönkre minden. Sírni tudtam volna. A pillantásunk csak egy másodpercre fonódott össze, mert Morgan és Eric a nyakába kapta Chris-t és dobálni kezdték. Hirtelen nagyon szűkké és zsúfolttá vált a stadion. Szédülni kezdtem, körülöttem minden lelassult. Nem kaptam levegőt. Úgy éreztem, sürgősen el kell tűnnöm innen. Nem tudtam, hová megyek, csak rohanni kezdtem a tolóajtó felé. Épp időben értem el a folyosót, mert eleredtek a könnyeim. Annyira hülye voltam! Azt hittem, ha nem veszek róla tudomást, minden rendben lesz közöttünk. Hogy lehettem ekkora barom?! A barátságunk már rég tönkrement, és ezen nem lehet változtatni. Belerugtam egy kukába a stadion előtt, mire az egyik biztonsági őr elkezdett hadoválni, de nem foglalkoztam vele, rohanni kezdtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése