4. évad 3. fejezet

A levél elérte a kívánt hatást. Már ha az volt a cél, hogy minden napunk feszültséggel teli várakozással teljen, és a gyomrunk összeránduljon, minden egyes adandó alkalommal, amikor kiürítjük a postaládát. 

 Egy hét telt el a naplórészlet váratlan érkezése óta, s azóta minden egyes nap újraolvastam, miután felkeltem. A nap további része pedig a fejtegetésével telt. 

 Pénteken, suli után beparkoltam a garázsba a meglepetésemmel. Hát ez lenne Ronan rejtélyes meglepetése - egy kanárisárga Porsche Carrera S, amelynek elfogadása ellen először görcsösen ellenkeztem. Ekkora ajándékot még a milliárdos démonfiújától sem várhat az ember. Mellesleg elég nehéz volt megmagyarázni a dolgot a nagynénémnek... Bár Annie tudott Ronan anyagi helyzetéről, akkor is furcsának találta az ajándékot, nem beszélve Ed reakciójáról, aki a szemét forgatta, és nem volt hajlandó beleülni, amikor reggel el akartam vinni. Missy ellenben örömmel jött velem egy kört, és arra a félórára, amíg a strandövezet menti főúton száguldoztunk  és a parti szellő belekapott a hajunkba, minden gondunkat elfelejtettük. Egy időre. 

 Annie furamód otthon volt. Épp az iratait rendezgette a konyhaasztalon, és a dobozos ebédjét melegítette a mikróban. Gyorsan üdvözöltem, és nyomtam egy puszit az arcára.

- Hogy hogy ilyen korán? - kérdeztem, miután kivette a kaját a mikrohullámúból, és megterített magának.

- Híreim vannak - mosolyodott el, majd bekapott egy szelet főtt húst.

- Naa - billentettem oldalra a fejem kíváncsian, majd helyet foglaltam mellette. Titokban reménykedtem, hogy nem a Smith-szel való eljegyzését készül bejelenteni. Említettem már, milyen önző vagyok? Bár, ha belegondolok, hogy az utóbbi események ebből a szempontból is mennyire megváltoztattak... megtanultam előtérbe helyezni a családomat, és a szeretteimet a saját érdekeimnél. De ha belegondolok, ez is egyfajta önzés volt, hogy magam mellett tudhassam őket - vagy inkább az élők között.

- Előléptettek - sikított, majd felugrott a székről és a nyakamba ugrott. Hirtelen érzelemkitörése visszarángatott a jelenbe, majd viszonoztam a szorítását.

- Nahát, Annie, ez... király - vigyorodtam el a lelkesedésén.

- Ugye?! 

- És milyen posztra?
Annie először valami szakkifejezést használt, amit nem értettem. Ő még mindig töretlenül ujjongott, bugyuta pillantásomat látva viszont hozzátette: - Én leszek a góré...

- Á! Annie, ez óriási! Gratulálok! - öleltem meg újra. - És, hogyan fogjuk ezt megünnepelni? 

- Mondd csak, van programod hétvégére? - kérdezte sejtelmesen. 

- Nem terveztünk semmit - vontam meg a vállam. 

- Arra gondoltam... tudom, hogy nem lennél oda az ötletért, és valószínűleg...

- Annie, bökd ki - forgattam a szemem. 

- Szóval... Matt meghívott minket magukhoz. - Hát, tényleg nem vagyok oda az ötletért. - És arra gondoltam, mivel a legutóbbi találkozásunkkor nem igazán tudtál elköszönni... - Az volt a legkisebb problémám. - És úgy tűnt, a fiával remekül kijöttök - Igen, már elég jól ismerjük egymást... -, gondoltam...

- Jut eszembe, Missy-nek ezen a hétvégén van a szülinapja. 

- Kasey! Kérlek, nem szívesen hagynálak otthon egyedül. 

- Annie, majdnemfelnőtt ember vagyok, nem lenne semmi bajom - feleltem higgadtan. 

- Azt hittem, már bírod őket - hervadt le a mosolya, a lelkesedésével együtt. És a francba is, a lelkiismeret furdalásom az egeket verte. 

- Hát, Jamie jófej... - vontam meg a vállam, mire halvány vigyor jelent meg a szája szegletében. - Rendben, legyen! - adtam be a derekam.

- Jó buli lesz, meglátod - virult ki az arca. 

- Abban biztos vagyok - mormoltam, miközben a nagynéném elgaloppozott a dolgozószobáig... A fejemet csóváltam, majd felcaplattam az emeletre, és bezárkóztam a szobámba. Benyomtam a hifit, és elindítottam a kedvenc CD-met, amelyet már rongyosra hallgattam. Ha tehettem volna, vénásan adagoltam volna magamba a Rammstein-t. 

 Kiürítettem az agyamat, és a mélyen dübörgő, ismerős dallamokra koncentráltam. Csak a német nyelv tudja ennyire hitelesen átadni azt az ősi erőt, amely szinte sugárzik a számaikból, főként a gitárszólókból. Erősnek érzem tőle magam, mindenre képesnek. Mintha a Földből áramlana felém az energia. Már azelőtt is ezt éreztem, hogy tudtam volna az energia fontosságáról, egyes személyek életében... Közelebb éreztem magamhoz a Föld, és az élet igaz valóját. Leírhatatlan ez az érzés. Még a tompa, előtörni készülő fejfájásom is csökkent egy kissé. De még Lindemann sem volt képes arra, hogy teljesen elterelje a figyelmemet zavaró gondolataimról...

 Hogy vártam-e a következő levelet? Ugyanis biztos voltam benne, hogy lesz következő. Bár már egy hete nem érkezett új, de lehetetlen, hogy mindössze ennyi lett volna a feladó célja. Talán csak jól ránk akart ijeszteni? Lehet, hogy tévedés az egész. Három név a közvetlen családomból. Nem lehet véletlen. Ráadásul Marie naplója eltűnt. A gondolat, hogy valaki beoson Ed-ék házába, és lenyúlja a könyvet az ágya alól... Az egész ügytől kirázott a hideg. Fogalmam sem volt, mi ez az egész. Akárhányszor megpróbáltam végiggondolni, rájöttem, hogy nincs mit. Már az eszmefuttatásom előtt egy hatalmas falba ütköztem. A napló eltűnt, és az egyik fecnijét valaki postán küldte el nekünk. Ki tehette? Vajon lesz folytatás? Hát ez volt a francos probléma: túl sok volt a kérdés...

 Halványan érzékeltem, hogy Britney Spears erőlködve próbálja leénekelni Lindemann-t a színről, de nem nagyon sikerült neki, nekem meg két percbe telt rájönnöm, hogy kisebb megszakításokkal ugyan, de csörög a telefonom. A Criminal körülbelül ötödjére csendült föl, mire feltápászkodtam, lejjebb tekertem a hangerőt és fogadtam a hívást.

- Mizu, Edward? - szóltam bele, próbálva laza hangnemet megütni. 

- Hé, légyszi gyere át. Missy-éknél vagyunk. - A hangja feszült volt, sőt, árnyalatnyi ijedtséget is véltem felfedezni benne. És mivel nem tette szóvá, hogy az imádott keresztnevén szólítottam, biztosan nagy a baj. 

- Öö, tizenöt perc és ott vagyok - válaszoltam gyanakodva.

- Oké, de siess.

- Legyen tíz - mondtam, miután felvillant lelki szemeim előtt az új csodajárgányom sziluettje a naplementében. 

 Szóltam Annie-nek, hogy lelépek, leakasztottam a bőrdzsekimet a fogasról, kitapintottam a zsebében a kocsikulcsot, majd elhagytam a házat. 

 Egész odaúton azon töprengtem, vajon mi a franc történt, amiért elrángatnak otthonról péntek délután. Ezt a napot általában a tévé vagy a számítógép előtt gubbasztva töltöm, és az imádott sorozataimat bámulom. Régen Chris-ékkel ezen a napon kirúgtunk a hámból; bulizni mentünk, vagy csak a pályán vandálkodtunk, pár karton sör és üveg vodka társaságában. Ed és Missy nem az a bulis népség, főleg, hogy mostanában inkább egymás társaságát élvezik - szó szerinti és átvitt értelmemben is, ha értitek, mire gondolok. Továbbá rákaptak a varázslatok tanulmányozására. Ed azt mondja, ha lenne körünk, ezekre a dolgokra mind képesek lennénk. Csakhogy ahhoz hatan kellenek, és még ha meg is lennénk annyian, akkor sem akaródzana függenem a többiektől. Igen, most elterelem a figyelmem, nehogy azon kezdjek agyalni, vajon milyen szörnyűség történt a barátaimmal. Remélem, Missy nem terhes. Jobban kéne próbálkoznom...

 Mikor odaértem a belvárosi lakásukhoz, úgy nyomtam le a csengőt, mint valami őrült pszichopata. Ráadásul ötször, csak hogy kvittek legyünk. Az egyik lakos, egy terhes nő elég érdekesen nézett rám, miután kilépett az ajtón. Úristen, mi van, ha Missy tényleg teherbe esett Ed-től? Volt egy lány a régi osztályomban, akivel tavaly történt meg ugyanez. Rengeteget cikizték miatta, és egy idő után már suliba se járhatott. Az egész élete megváltozott - méghozzá rossz irányba. De Ed-nek, aki a lelkiismeret és a felelősség mintaképe, csak van annyi esze, hogy... Még azt se tudom, mi történt, és már elkezdek kombinálni. 

 Végre ajtót nyitottak, én pedig villámsebességgel felcaplattam a harmadikra. A bejárati ajtó már nyitva volt, én pedig sietve betrappoltam az előszobába, és lehajítottam a bőrdzsekim a tükrös szekrény tetejére. Ed és Missy a nappaliban ültek, a kanapén, szokatlanul távol egymástól, miközben ment a tv, de senki sem figyelt a képernyőre. Az arckifejezésük nem volt valami biztató. 

- Kase...

- Ugye nem vagy terhes? - szegeztem a tekintetem szőke barátnőmre.

- Mi? Nem... - vonta fel a szemöldökét, s egy pillanatra mintha kizökkent volna a traumából, de mindez nem tartott sokáig. Megkönnyebbültem, de csak addig, amíg meg nem pillantottam a fehér borítékot a kezében. Vörös pecséttel rögzítették a nyílását, amelyet már Ed vagy Missy korábban felbontott. 

- Ez ugye nem...? 

 Ed kikapta Missy kezéből a levelet, és felém nyújtotta.

- Olvasd el - sürgetett rekedtes és fáradt hangon, miután egy tapodtat sem mozdultam a nappali közepéről. Zavarodottan elindultam felé, és esküszöm, az a pár lépés örökkévalóságnak tűnt. A várva várt második levél... Kikaptam a kezéből, és olvasni kezdtem. 

1997. november 2. 

  Elárultak minket! O'Conell-ék mindvégig együttműködtek a démonokkal. Samhain éjjelén mindannyian azon a hajón voltak. A démonok felégették az egészet. Halottak. Ericksonnék és McKeltarék az életüket vesztették a támadás során. Melinda gyereket várt! Az ég szerelmére, milyen istentelen szörnyeteg képes családokat kiirtani?! 

 A fiam... Garrett halott. Nem tudom, mit kéne tennem. Ezt eddig sosem mondtam ki. Senkinek nem akarok róla beszélni. Mindenkinek nehéz most, és inkább próbálom segíteni őket, és elterelni a figyelmemet a saját nyomoromról, de úgy érzem, belülről felemészt. Irinának nyoma veszett... A kisfiút itt hagyta. Azok után, hogy majdnem törtetette Adam-et és Lilient. Lilien jóindulatán múlott az egész. Nem értem, az a lány hogy volt képes megbocsátani Adam és Irina félrelépését ... Mindketten megbánták, de ami megtörtént, már nem hozhatták helyre. Irina terhes lett Adamtől, ugyanakkor Lilien is gyereket várt tőle ugyanabban az időben. Mindkét gyerek megszületett, csakhogy nem is tudhatnak a köztük lévő rokoni kapcsolatról, ezt Irina kikötötte. Nem tudom, mi haszna van ebből. Talán, mint most oly sokan, ő is felejteni akar. A kis Missy-nek, Lilien gyermekének biztos családi háttere van, Adam és ő békében felnevelhetik, a kisfiú viszont család nélkül maradt. A fiam gondját viselte volna, ebben biztos voltam. Annyira szerette Irinát, hogy biztosan úgy érezné, tartozik neki. Még ha hibát követett is el. Ezért döntöttem úgy, hogy felnevelem, mivel Adam nem akarta befogadni, az Irinának tett ígérete révén. Nem értettem, mit számítanak az egyezmények, ráadásul ezek után. Amit O'Conell-ék tettek, megbocsáthatatlan. A pokolba kívánom őket. Egytől egyik gyáva férgek, és mi hittünk nekik! Rögtön a baleset után elmenekültek. Láttam a férfi arcát. Derek a szemembe nézett, mielőtt végleg eltűntek volna az éjszakában. A tekintetében nem volt bűntudat. Üres volt. Meg akartam ölni, de késő volt. Túl késő, hogy bármit is tegyek...

 Patrick és Emily holnap elutaznak. Az árulás után itt többé nem biztonságos. Messzire költöznek, hogy nyugodtan felnevelhessék a kis Kasey-t. Nem tudom, látom-e őket még valaha... Adam és Lilien Denverbe viszik a két kislányt. Bár Melissa és Missy nem teljesen vér szerinti testvérek, de Melissa nagyon ragaszkodik a húgához. 

 Norah úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Azt mondja, kilép ebből az egészből. Megértem. Én is ezt tenném a helyében. Csak el akarok felejteni mindent... 

 Észre sem vettem, és lerogytam a kanapéra. A levél kiesett a kezemből. Nem foglalkoztam azzal, hogy felvegyem. Nem. Nem. Nem. Látni sem akartam. 

- Kasey... - Ed kérlelő hangjára megráztam a fejem. Nem. Ez túl sok. Nem értem. Nem bírom. A szüleim elvittek magukkal, hogy megvédjenek. Nem menekültek elég messzire. Egy könnycsepp csorgott végig az arcomon, a nyakamon, és eltűnt a pólóm kivágásában. Bár végigolvastam a szöveget, szinte semmi nem ragadt meg belőle. Valami szörnyűség folyik itt, amiről nem is kellene tudnunk. Vagyis valaki azt akarja hogy tudjunk róla.

 Remegő kezekkel felvettem a levelet, és újraolvastam. Minden egyes betűje kiégette a retinámat. Egyre több részlet kezdett kirajzolódni a zavaros katyvaszból. Irina elmenekült, ez világos. Itthagyta Ed-et. Szintén. De mi a fészkes fene ez?

 "Irinának nyoma veszett... A kisfiút itt hagyta. Azok után, hogy majdnem szétszakította Adam-et és Lilient. Lilien jóindulatán múlott az egész. Nem értem, az a lány hogy volt képes megbocsátani Adam és Irina félrelépését ... Mindketten megbánták, de ami megtörtént, már nem hozhatták helyre. Irina terhes lett Adamtől, ugyanakkor Lilien is gyereket várt tőle ugyanabban az időben. Mindkét gyerek megszületett, csakhogy nem is tudhatnak a köztük lévő rokoni kapcsolatról, ezt Irina kikötötte."

 Adam Missy apja volt, Lilien pedig az édesanyja. Adam megcsalta Lilient Irinával, akinek gyereke született attól az embertől, akitől Missy is született. De ki ez a gyerek? Mert az nem lehet, hogy...

 Először Ed-re néztem, aztán a tekintetem átsiklott Missy-re. Két szőke, egyidős tinédzser. 

- Nem. - Ennyit bírtam kinyögni, mielőtt Missy elsírta volna magát. A pokolba.

- Lehet, hogy félreértés az egész - kapta ki a kezemből a papírt Ed. Ezúttal a feladó nem pazarolta tépkedéssel az idejét. Az egész történetet elénk tárta, piszkosul és leplezetlenül ránk zúdított mindent. Nem volt helye kételyeknek. Minden, ami oda le volt írva, igaz. A teljes kép. Még ha ezt nem is akarjuk elfogadni. 

- A kurva életbe, még azt se tudjuk, ki küldte!

- Viszont azt tudjuk, hogy ki írta - suttogtam. Missy szótlanul ült egy helyben, és a kezeit a lába köré kulcsolta. Megállíthatatlanul sírt. 

- Missy... - Ed ijedten, és könyörögve nézett a barátnőjére. Nem lehetnek féltestvérek. Ők nem! 

- Most... csak... csak menj el... - suttogta.

- Tessék? - Ed zavarodottan állt a kanapé előtt, és csak percek kérdése volt, hogy felrúgja a dohányzóasztalt vagy ő is elsírja magát. 

- Menjetek el, egyedül akarok lenni - hadarta Missy egy szuszra, majd felállt és berohant a szobájába. Láttam Ed-en, hogy komolyan elgondolkozik azon, hogy utánamegy, majd összerándult, és elindult az ajtó felé. Feltépte, majd olyan erővel csapta be maga után, hogy azt hittem, kiszakad a helyéről. 

4. évad 2. fejezet

Ronan

1912. október 31. 

Dublin, Írország

 Úgy rohantam végig a sötét, nedves dublini utcákon, mint egy őrült. Nem mintha kimerített volna, de a tudat, hogy akár el is késhetek, szellemileg leterhelt. Nem sokkal később feltűnt, hogy nem vagyok egyedül. Baszki. Boszorkányvadászokkal készülök szembeszállni, de azt sem veszem észre, hogy valaki a nyomomban van. 

 Kiderült, hogy csak Mike az. Nem kellett oldalra fordulnom ahhoz, hogy ezt megállapítsam, elég volt éreznem az illatát és az energiáit. Parfüm és füst. Tekintve, hogy egy bárból jöttünk ki, ez nem is lenne olyan meglepő, csakhogy a haverom mindig ezektől bűzlik. Igen, muszáj lefoglalnom magam szag elemzéssel, mert különben szétrobban az agyam. 

- Elárulod, hová sietsz? - kérdezte, teljesen tiszta hangon, mint akit nem visel meg a 20 km/h-val való száguldás. Mert tényleg nem. 

- Rebeccah. Lehet, hogy bajban van - válaszoltam. A hangom az övével ellentétben remegett.

- Lehet? És ezért rohantál ki a bárból, mint egy őrült? Tudod, még nem fejeztem be, amico. - Teljesen laza volt. Meg volt az a bosszantó szokása, hogy semmit sem vett komolyan. Ha a fejéhez fognának egy pisztolyt, akkor is csak röhögne. Bár lehet, hogy ez azért van, mert nem ölné meg... 

 Egy pillanatra megtorpantam, és a térdemre támaszkodtam. Nekidőltem a hideg sikátorfalnak, és próbáltam összerakni a fejemben kavargó szavakat mondatokká.

- Keresők. Tegnap Beth és én összefutottunk velük. És...

- Kitalálom. Rebeccah-nak eldurrant az agya. 

- Tudod, hogy ők ölték meg az öccsét. Amikor a medálját akarták, kiakadt, és...

- Jól kiosztotta őket. 

- Ijesztő vagy. Szóval, megfenyegettek minket, hogy visszatérnek. Samhain lesz a végzetünk.

- Ami ma van, amico.

- De kibaszottul. 

- Hagytad, hogy egy bárban rohadjak, ahelyett, hogy szétrúgnám pár kereső seggét?

- Szóval gondolom, velem jössz. 

- Hogy a vérbe ne!

  Elvigyorodtam, majd tovább futottunk. 

- Amúgy, hallottál mostanában Sutton felől? - kérdezte, majdhogynem csevegő hangnemben.

- Két hete nem láttam - mondtam fásultan. 

- Akkor ti ketten...?

- Végeztem vele. - A hangom meglepően ingerült volt. Elegem volt annak a ribancnak a játékaiból. - Ne most vitassuk meg.

 Nem volt több kérdése, illetve, ha volt is, nem válaszoltam rá. Még csak nem is hallottam. Arra koncentráltam, hogy a lehető legrövidebb úton eljussak a Dame Street-re. 

 Megtorpantunk az elegáns kőépület előtt, ami így, sötétben, még inkább tiszteletet parancsolt. A Dame Street-en mindössze egy lámpa pislákolt, ezzel kísérteties megvilágításba helyezve a macskaköves utcát. Karcsú, kovácsolt vas - egyike a tipikus dublini utcalámpáknak. 

 Egymás után hatszor lenyomtam a rozsdásodó kaputelefon egyik gombját, amely a 2. emelet 5. lakásához vezet, Rebbecah lakásához. 

- Ne büntesd azt a csengőt, amico. - Megsemmisült tekintettel meredtem a haveromra, majd újra lenyomtam a gombot. - Pazienza. Nincs semmi baja, öreg. Valószínűleg fürdik, vagy épp boksz zsáknak használ valakit. - Gondolkodás nélkül feltéptem a zárat.

- Oké oké... bemegyünk - tartotta fel a kezeit, majd követett. Elszánt tekintettel haladtam felfelé, míg magam mögött nem tudtam az összes lépcsőfokot. 

 Az ajtó nyitva volt. Vetettem egy pillantást a mögöttem ácsorgó Mike-ra, aki megvonta a vállát, és átlépte a küszöböt. Automatikusan elcsöndesedtünk, és halkabbra fogtuk a mozdulatainkat. Az előszobában semmi változást nem tapasztaltam, viszont a csönd megijesztett. A falióra kattogásán kívül semmilyen hang foszlányt nem észleltem. 

- Talán betörtek hozzá, de már nem volt itthon - vonta meg a vállát. Tudtam, hogy meg akar nyugtatni, mert észrevette, hogy a kezem annyira összeszorul, hogy érzem a körmömet a húsomban, és az egész karom remeg. Ha egy hajszála is görbült, én...

 Beléptem a nappaliba. A mellkasomban lüktető dolog kihagyott egy ütemet. Ott feküdt a földön, körülötte minden csupa vér, a lábából egy kés állt ki, ugyanúgy, mint a mellkasából.

- Hívd a mentőket - suttogtam Mike-nak, bár ez inkább hörgés volt. Odarohantam, és letérdeltem mellé. - Hívd már a kibaszott mentőket! - üvöltöttem most már teljes hangerővel. - Beth, Beth. Figyelj rám! - A zöldeskék írisz nyitva volt, de valószínűleg nem látott. A tekintete homályosult. Ahogy az ép elmém is. Megfogtam a kezét. - Beth, lélegezz, minden rendben lesz. 

***

Kasey

 Otthon megnéztem a horoszkópomat. Hogy miért törődik egy sidhe látó ilyen hétköznapi marhaságokkal dolgokkal...? Talán azért, mert ezek a dolgok ébresztenek rá, hogy annak ellenére, mennyire más vagyok, mégis a való világban élek. Ugyanabban a világban, mint mások. És hogy miért érdemes ebben a világban élni? Erre csak egy szót tudok mondani: Ronan. Említettem a horoszkópot. Teljesen kikészített, ugyanis egy vagon rossz emléket ébresztett bennem. Idézem: "Szép dolog, ha felnézel a párodra, de azért ne gondold őt valami istenségnek. Messze nem tökéletes még akkor sem, ha te ezt nem látod." - Az agyamban újra és újra lejátszódott, amit Mike ismételgetett minden alkalommal, amikor csak belém akart rúgni egyet. Azon tűnődtem, hogy annak idején, amikor a barátságuk még a fénykorát élte, vajon mennyiben különbözött Ronan Mike-tól. "Tudod te, hány ártatlan ember élete szárad a lelkemen?" - zúgott gúnyos hangja a fejemben.  "Ó, és Ronan-t kérdezted már?" - Azon vergődtem, vajon képes lenne-e elvenni egy ártatlan ember életét. Mert lehet, hogy Sutton-t ő ölte meg, de az más volt. Nyomós oka volt rá. Egyrészt, bosszút állt Rebekkah haláláért, másrészt megvédett engem. De mégis... Ha belegondolok, hogy majdnem megölte Collins-t, majdnem elszívta az összes energiáját, és ha nem áll le, nem képes leállni, akkor az osztály szeme láttára csinálta volna ki a pasast. Mindezt azért, mert azt hitte, megcsaltam. Mennyire borulhatott el az agya, amikor meghalt Rebekkah, vagy... bármi. Ahogy ezt végiggondoltam, elöntött a tudat, hogy bármennyire erőlködöm, több részletet nem tudok felsorolni a múltjából. Én az elmúlt 17 évemről is rengeteget tudnék mesélni, ezzel szemben az ő 172 éve egy sötét lepellel van lefedve előttem. Elgondolkoztam, vajon mesélni fog-e valaha is az életéről. A vele történt dolgokról, az emberekről az életében, a szüleiről, Rebekkah-ról, Mike-ról, Suttonról - bár az utóbbi kettőről hallani se akartam, de ha hajlandó az életének bármely részletét megosztani velem, akkor teljesen mindegy, hogy kikről szól. Ez az idióta horoszkóp - amiben amúgy nem is hiszek - tényleg idegesített. Az világos, hogy nem tartom Ronan-t istenségnek, mivel a kapcsolatunk az elején koránt sem volt szivárványokkal, és csillámpónikkal teli...sőt. Emlékszem, mennyire bökte a csőrömet néha a viselkedése. Tisztában vagyok vele, hogy ő sem tökéletes, és vannak rossz tulajdonságai, ahogy mindenki másnak. Vegyük például a szabályokhoz való hozzáállását, a hozzáállását másokhoz - néha eléggé bunkót tud lenni -, és azt a szabadszelleműséget, miszerint sehol, senkinek, semmilyen körülmények között nem tartozik elszámolással a hollétét illetőleg... Nem várom el, hogy a napja minden egyes percéről beszámoljon, de nagyon érdekelne, mit csinál, amikor lóg óráról, vagy hová jártak régen Mike-kal... Az igazság az, hogy elfogadtam, hogy ő ilyen, és nem is várom el, hogy megváltozzon. De van, hogy betelik a pohár. Ilyenkor eszembe jut, mennyire szeretem és mennyi mindent tett meg értem. No meg az, hogy ezek a tulajdonságai vajon csak számomra ismertek, és lehet, hogy régen egész más volt? Mike valamiféle sötét foltokat emlegetett, amelyek a múltját pöttyözik. Tisztában voltam vele, hogy egy rosszindulatú, faszfej démon nem mindig a legbiztosabb forrás, de Mike nem az a típus, aki a levegőbe beszél. Nem hinném, hogy csak be akart paráztatni. Bár ez is benne lehetett a pakliban...

 Filozofikus gondolat menetemből a telefonom rikácsolása ébresztett. Jut eszembe, állítottam be egy emlékeztetőt, amely szerint fél óra múlva találkozom Ronan-nel. Nem mondta, mit tervez, már ha tervez egyáltalán valamit... nem szokott. 

 Lehámoztam magamról az otthoni pólót és a sarokba hajítottam. A szekrényemhez léptem, és elkezdtem azon gondolkozni, amin minden lány, aki a pasijával készül találkozni; mit vegyek fel. Elnyomtam egy ásítást, ugyanis nem sokat aludtam az éjjel. A hasogató fejfájás miatt, ami jelen pillanatban nem gyötör, de ki tudja, mikor bukkan fel megint... Azon töprengtem, vajon a fehér ejtett vállú felsőm, vagy a hosszú, kötött pulcsim lenne-e jobb választás, amikor koppanást hallottam a tetőablak felől. Reflexből odafordultam, így megpillanthattam a démonfiúmat, aki épp beugrott a szobámba, majd miután sikeresen földet ért, felém fordult. Felcsillant a szeme, majd nem törődve kérdőre vonó pillantásommal - mert annak szántam - levágta magát az ágyamra. 

- Nem úgy volt, hogy fél ötkor találkozunk? - kérdeztem csipkelődve, és kissé bosszúsan, ugyanis nagyon nem voltam kész. 

- Nem bírtam kivárni. Miért, zavarok? - kérdezte, majd édesen elmosolyodott. Fekete szűk szárú farmer, fehér póló és bőrdzseki volt rajta, a haja szokás szerint égnek állt. 

- Nem, dehogy, várhatsz nyugodtan... egy ideig - mondtam, majd egy teátrális mozdulattal visszafordultam a szekrényemhez. 

- Nekem tökéletesen megfelelsz így is... - hallottam a hangját, immár a hátam mögül. Éreztem a leheletét a nyakamon, miután félresöpörte a hajamat, és a nyakamat kezdte csókolgatni. A lábam elgyengült, minden porcikámat átjárta a vágy, és közel voltam ahhoz, hogy megforduljak, és átadjam magam neki, de mára más terveim voltak. Szerettem volna beszélgetni vele. 

- Akár itt is maradhatnánk... - suttogta a fülembe. - Nem muszáj kimennünk ahhoz, hogy jól szórakozzunk.

- Szeretnék elhúzni egy kicsit... - válaszoltam bocsánatkérően. Ez a napló dolog komolyan kezdett megijeszteni, és úgy éreztem, ha tovább kell a négy fal közt maradnom, ráadásul Annie-vel, aki nem sokára hazaér, és tettetni, hogy minden rendben, megfulladok. 

- Elhúzhatlak... ide. - A másodperc törtrésze alatt átkarolta a derekamat, és magával ráncigált az ágyra. Rúgkapálóztam, hogy kiszabaduljak, de elkezdett csikizni. 

- Tudod, hogy csikis vagyok! - rúgtam oldalba. - Seggfej. 

- Bocs, elfelejtettem. Itt is? - csikizte az oldalamat, és a hasamat egyszerre.  Gyöngéden szorított, de elég erősen ahhoz, hogy ne tudjak szabadulni. Ekkor már sírtam a nevetéstől, főleg, miután a talpamat vette kezelésbe. Fél perccel később felnyögött, és egy hangos puffanás kíséretében lezúgott az ágyról. A francba, orrba rúgtam.

- Ó, fájt?! - haraptam az ajkamba, de egy másodpercen belül már feltápászkodott, és az orrát kezdte dörzsölgetni. 

- Á, bakker. Ezt miért kaptam?

- Nicsak, erősebb vagyok egy démonnál - cukkoltam.

- Aha, azért ennél több kell, hogy engem kiüss - húzta ki magát, majd visszaült az ágyra. - Mit is mondtál, hol vagy csikis? - vigyorodott el ártatlanul. 

- Kérsz még egyet? - vontam fel a szemöldököm. 

- Igen, kérek, bébi.

- Hülye. 

- Szeretlek. 

- Én is téged.

- Kaphatok rá egy puszit? - vágott angyalian ártatlan arcot, miközben az orrát dörzsölgette. Mosolyogva közelebb hajoltam hozzá, de amikor puszit akartam adni rá, a tenyerei közé vette az arcom, és puhán szájon csókolt. 

- Ettől biztos meggyógyulok - lehelte két csók között.

- Csak nehogy túladagold - csipkelődtem, majd elhúzódtam tőle. Tiltakozó morgást hallatott, majd ismét felém hajolt, és lenyomott az ágyra. Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztünk; zöld/kék szeme most tisztán ragyogott. 

- Még mindig fáj a fejed? - kérdezte, majd gyengéden végigsimított a homlokomon. 

- Most épp nem, de sosem lehet tudni... - vontam meg a vállam. Elnyomtam még egy ásítást.

- Álmos vagy? - kérdezte. 

- Á, semmiség, csak a 8. matek óra... Meg nem alszom valami jól mostanság... - legyintettem.

- Rosszul nézel ki. Mi a baj? 

- Kösz, a lányok szeretik ezt hallani - vágtam rá tettetett felháborodással.

- Nem, most tényleg. Baj van? 

- Á, csak a fejfájás... - A rémálmokat, amelyek Mike halála óta gyötörnek, kihagytam a sztoriból. Úgysem tud tenni ellenük semmit. 

- El fog múlni - mondta határozottan.

- Miért vagy olyan biztos benne? - kérdeztem. 

- Bízz bennem. Maradjunk itthon - mondta, majd felém nyújtotta az alvópólómat. Felsóhajtottam. Tényleg elég fáradt voltam, és ráadásul a maradjunk azt jelenti, hogy vele lehetek, szóval, miért ne? Elvettem a pólót, magamra kaptam, majd az oldalamra fordultam. Ronan feltápászkodott, és egy pillanatra kinézett az ablakon. Lehámozta magáról a bőrdzsekit, és az íróasztalomra dobta. Befeküdt mellém, és hátulról átkarolt. Éreztem a leheletét a nyakamon, ami furcsamód megnyugtatott. 

- Szerinted a fejfájásnak van köze... samhainhoz? - kérdeztem óvatosan. Nem szerettem szóba hozni azt a napot. 

- Úgy érted, mikor meghalt Mike? - kérdezett vissza. Nyeltem egyet.

- Igen...

- Figyelj. Feltűnt, hogy nem akarsz beszélni róla. Megértem. Csak tudd, nem kell, hogy bűntudatod legyen miatta. Ő már nem ugyanaz az ember, aki régen volt. Megérdemelte, ami történt vele. Ne hibáztasd magad, mert én sem teszem. - Megszorítottam a kezét. - Jó lenne, ha mondanál valamit.

- Csak... megijeszt - böktem ki.

- Már nincs mitől félned.

- Úgy értem... Amikor az az erő előtört belőlem... mintha nem is lettem volna önmagam. Nem tudtam visszafogni magam, és... eggyé váltam vele, vagy mi. Csak a düh vezérelt. És a tudat, hogy képes vagyok megölni egy embert...

- Mike nem volt ember. A legkevésbé emberi - szakított félbe. Kissé ingerült volt a hangja, ezért elcsöndesedtem. - Megöltem a nőt, akit szeretett. Bosszút akart állni. A helyében én is ezt tettem volna. De rajtam kellett volna. Téged ki kellett volna hagynia az egészből. 

- Most már mindegy - szorítottam meg a kezét.

- Ha bántott volna téged, én megöltem volna. 

- Amikor ő nyitott ajtót, én... borzasztóan nehéz volt otthagyni, tudod? 

- Egy idióta voltam, hogy nem hittem neked - sóhajtott fel. A lehelete a nyakamat cirógatta.

- De kiderült az igazság, és csak ez számít - válaszoltam, de a gondolataim már másutt jártak. A naplórészletnél és annál a rejtélyes Miánál.

- Bárcsak tudnám néha, mire gondolsz - éreztem, hogy elvigyorodik.

- Eltűnt. - Elhúzódott tőlem, és felült. - A napló. 

- Ezúttal ki akar kicsinálni minket? - viccelődött, de nem voltam abban a hangulatban. - Kasey. Amíg engem látsz, nem kell félned - mondta, majd megfogta a kezem, és rövid csókot lehelt a számra. Elmosolyodtam. Egy másodperccel később lehervadt az arcom.

- Azt hittem, vége van. És lehet, hogy most minden kezdődik előröl - suttogtam egy szuszra, mire magához ölelt. Egy ideig így maradtunk. Ismét elnyomtam egy ásítást. Ronan az órájára pillantott.

- Menned kell? - kérdeztem, próbálva leplezni a csalódottságomat. Ha most egyedül kell lennem, bőgni fogok, mint valami ... csaj. 

- Addig maradok, ameddig akarod - villantotta rám féloldalas mosolyát. Újra lefeküdtünk, és hátulról átölelt. Egyenletes szuszogását hallgatva minden bajomat elfelejtettem a világon. Éreztem, hogy kezd lecsukódni a szemem, és már kommunikálni sem volt erőm, ezért átadtam magam a csöndnek, és az édes semmittevésnek. Ronan felsóhajtott, és egy pillanatra megszorította a derekamat. 

- Baj van? - kérdeztem. 

- Semmi. Aludj! - suttogta, majd puszit nyomott az arcomra, és a hátamat simogatta, amíg el nem aludtam. Cirka öt percig. 

4. évad 1. fejezet

 Kalifornia az örök nyár állama. A napfény minden egyes csücskébe elér - az év minden napján. Legalábbis idáig ezt hittem. 

 December 7-én ugyanis a szörfösök városáról megváltozott a véleményem. A tél hozzánk is beköszöntött. A santa cruz-i eget szürke felhők borították, az utak nedvesek voltak a tegnapi esőtől, de a hőmérséklet Kaliforniához méltóan fülledt volt. Talán 20 fok lehetett, mégis úgy éreztem, mintha egy szaunában ülnék. Ezért inkább mindenki a négy fal között maradt.

- Ez nem igaz, már megint te nyertél - szitkozódott Ed, miután a fejünkre borította a Monopolyt. 

- Hát, McCeightly, nem a nagybátyádtól örökölted az üzleti érzékedet - felelt Missy csúfondárosan, majd tettetett önteltséggel hátradőlt, fejét a kanapénak támasztotta, amelynek a szélén társasoztunk. Nem igazán tudtam figyelni a civódásukra  ugyanis a tekintetem újra meg újra a kinti időjárásra terelődött. Ronan-nel két napja nem lehet normálisan beszélni: amióta hanyagolnia kell a szörfözést, állandóan az időjárást szidja, és a szokottnál is bunkóbb mindenkivel. (Mint egy 173 éves öregember. Ezt a tényt vele is megosztottam, azért az arcért eladtam volna a Maseratimat is. Ha nem tette volna már meg előttem más...) Kivéve persze engem, bár az elmúlt napokban mi is kevesebbszer találkoztunk. Azt hiszem, ez az egyik oka, hogy annyi szemforgatás után mégis beleszerettem. Rosszfiú volt, ízig vérig.  A tudat, hogy ez a bunkó csak engem tüntet ki a kedvességével és az odaadásával, különösen boldoggá tett.

 Akkor még nem tudtuk, de ez a nap volt az utolsó békés napunk, nagyon-nagyon sokáig. 

 Másnap Annie egy levelet csúsztatott a konyhaasztalra. Egy pillanatra félbehagytam a croissant-t, és kíváncsian meredtem az előttem lévő, névtelen feladójú levélre, amelyet egyértelműen nekem címeztek. Egy mozdulattal feltéptem a borítékot, majd szemügyre vettem a tartalmát. Egy vékony, kissé már megsárgult papírdarab került a kezeim közé, melynek a bal oldalán látszott, hogy kitépték valahonnan. Szépen ívelt, cirádás betűk hadával volt teleszőve a papírfecni, melynek bal sarkában egy dátumot vettem ki. 

1994. január 4.

 Nem tudom, mit tegyek. Tudnom sem kellene az egészről, de mégis megtörtént, és már nem tudom, mi a helyes. Patrick elkövette ezt a helyrehozhatatlan hibát, és nekem nincs jogom beleszólni az életébe, ugyanakkor azt sem hagyhatom, hogy Emilyé tönkremenjen. Norah mindennél jobban szereti a fiát, és ebbe a tudatba beleőrülne. A dolgok túl bonyolultak most ahhoz, hogy bármilyen lépést is tudjak tenni tiszta fejjel. Elmondta nekem, mert úgy érezte, megbízhat bennem. Tőlem kért segítséget, tehát nem árulhatom el. Rá kell vennem Miát, hogy vetesse el azt a gyereket...

- Ki halt meg? 

 A nagynéném laza, meglepett és kíváncsi hangjára majdnem szívrohamot kaptam, olyannyira belemerültem a papírfecni olvasásába. 

- Ő, csak Chris... Lou barátnője már jobban van - mosolyogtam rá, mire bólintott, majd elment dolgozni. Beszélt hozzám. Talán arról, mikor ér haza. Talán valami másról. Úgy tettem, mint aki figyel, de egy büdös szót nem fogtam fel abból, amit mondott.

 Egész délelőtt a levélen járt az eszem. A nevek... Patrick, Emily, Norah... mind ismerem őket, és ez nem lehet véletlen. Ez a levél egyértelműen az apámról, az anyámról és a nagyanyámról szól. Volt egy másik név is... Mia. Fogalmam sem volt, ki ő, de mindenképpen ki kellett derítenem. Csak nem tudtam, hogyan. 

 Indulás előtt még negyed órán keresztül olvasgattam a fecnit, és próbáltam összerakni a képet. Ki küldte? Ki írhatta? Kinek írta vajon? Mi van, ha nem is íródott senkinek? Az egész olyan volt, mint egy... naplórészlet. A gondolataim egyetlen dolog köré összpontosultak  Marie naplója. Ed ágya alá rejtettük, mielőtt Adrian megérkezett Santa Cruzba.  

 Lopva a faliórára pillantottam. Késésben voltam, tehát felkaptam a fekete oldaltáskámat, és elhagytam a házat. A papírfecnit visszacsúsztattam a borítékba, és a farzsebembe tuszkoltam. Mivel kocsi nélkül maradtam, jelenleg Missy-ék fuvaroztak. Nem vártam el, hogy újat kapjak, mivel már kettő méregdrágát is összetörtem, (a harmadikkal pedig Jamie furikázik) és így is elég sokat köszönhetek Annie-nek.

 Perceken belül Missy szürke BMW-je begurult a felhajtóra. 

- Szia - köszöntek egyszerre, ő és Ed, széles mosollyal az arcukon. Általában jót derülök az ilyen pillanataikon, de most minden gondolatom a levél körül forgott. 

- Hello - vetettem rájuk egy futó mosolyt, majd elfoglaltam a helyem a hátsó ülésen. A rádióból halk, de pörgős zene szólt, Missy a dallamot dúdolta, és Ed-del mindenféléről beszélgettek. A közelgő szalagavatóról, a diákköri megbeszélésről, és minden egyéb, teljesen átlagos cuccról. Hogy viselkedhetnek néha úgy, mintha semmi természetfeletti nem lenne bennük? Mint két átlagos tini, akik nem boszorkányok, nem spannolnak shide látókkal, nem forognak halálos veszélyben, és nem kapnak ismeretlen feladójú, bizarr leveleket... 

 Patrick, az apám, közel tizennyolc éve, mielőtt megszülettem, elkövetett egy - hatalmas - hibát. Valamit, ami tönkreteheti az anyám, és a nagyanyám életét. És ez a Mia... nagyon úgy néz ki, hogy teherbe esett. Megkövülten meredtem az elsuhanó pálmafákra, amelyeknek kissé megsárgultak a leveleik. Ugye nem lehetséges, hogy az a gyerek... az apámtól van? 

 A kezemet egy pillanatra a dekoltázsomhoz kaptam, de csalódottan vissza is húztam. A medálom már egy hónapja nincs velem. Akkor szoktam babrálni vele, ha ideges vagyok, vagy gondolkozom valamin. Eltörött, amikor a tóparton Mike megpróbált megölni. Azt hiszem, az az erő okozhatta, amivel megöltem Contrerast... Annak ellenére, hogy immár semmilyen veszély nem fenyeget minket, még mindig bizonytalannak éreztem magam nélküle. Védtelen voltam. Még ha van is egy külön bejáratú démoni őrangyalom, aki vigyáz rám. 

- Kasey... 

- Hm? - kaptam fel a fejem a nevem említésére. Egy pillanatra kiszakadtam a gondolataimból. 

- Na jó, bökd ki, mi történt! - fordult hátra Ed, és nem eresztett a pillantása alól, amíg meg nem szólaltam. 

- Miből gondolod, hogy történt valami? - adtam az ártatlant, ugyanakkor tényleg el akartam mondani a reggeli történéseket, mert úgy éreztem, belülről teljesen felemészt.

- Egész úton egy árva szót sem szóltál - közölte a nyilvánvaló indokot Missy. - Nyilvánvaló, hogy valahol máshol jársz...

- Ha Blackmore-on jár a fejed, nyugodtan tartsd meg magadnak - tette hozzá Ed, mire Missy fejcsóválva felém fordult. Felsóhajtottam, majd előbányásztam a levelet a zsebemből, és átnyújtottam Ed-nek. Kérdő tekintettel meredt rám, de azért felbontotta. Miközben olvasgatták, beszélni kezdtem. 

- Reggel kaptam. Nem volt rajta feladó, és fogalmam sincs, mit akar jelenteni, de frászt kapok tőle - hadartam egy szuszra. 

- Nincs ötleted, kitől kaphattad? - kérdezte Ed, miután lepasszolta a levelet Missy-nek. Megráztam a fejem, de azért gondolatban összeszedtem a lehetséges jelölteket. Nulla. Mégis mi folyik itt?! 

- Egyértelmű, hogy a szüleidről szól. 

- Tényleg? - kérdeztem talán kicsit epésebben, mint szerettem volna. 

- Én csak közlöm a tényeket. Ha már te ilyen nehezen vetted rá magad. Mikor akartál szólni erről? 

- El akartam mondani, csak...

- Csak, mi?

- A szalagavatóról beszéltetek, könyörgöm!

- Az azért nem olyan életbevágóan fontos...

- Hát, azért... - szólt közbe Missy, mire úgy néztünk rá, mint aki nem normális. - Felejtsétek el - emelte maga elé védekezően a kezeit. 

- Csak az én családomat említi... meg ezt a Miát - adtam szócsövet a gondolataimnak.

- Nem vagyok benne biztos... - merengett Ed. 

- Arra gondolsz, amire én? - kérdeztem.

- Suli után megkeresem Marie naplóját - mondta ki hangosan is Ed.

- Megkeressük - helyesbített Missy. 

- De hogy kerülne hozzánk egy darabka a naplójából, mikor mindvégig az ágyad alatt tartottuk? - ráncolta a homlokát Missy.

- Mike-nak szabad bejárása volt a házunkba - emlékeztettem őket. Nem tudom, hogy jutott ez eszembe. Még mindig kirázott a hideg tőle.

- Valaki szórakozik velünk - suttogta Ed. 

 A nap további részében nem ejtettünk szót a történtekről, de egy órán sem bírtam koncentrálni, amíg nem voltam benne 100%-ig biztos, hogy Marie naplója ott pihen, és porosodik hónapok óta Ed ágya alatt. 

 Irodalmon bármennyire is próbáltam leplezni az érzéseimet, Ronan átlátott rajtam. 

- Elmondod, mi van, vagy megkérdezzem? Tudod, hogy szeretek kérdezni.

- A válaszokkal nem ez a helyzet - csipkelődtem.

- Ha elmeséled, elmondom, hol voltam ma - villantotta rám féloldalas mosolyát, amitől máris jobb kedvre derültem. Azonban, mikor eszembe jutott, mit is kell elmesélnem, lehervadt a mosolyom. Ismét előhalásztam a zsebemből a levelet, és a pad alatt átnyújtottam neki. Collins épp a táblára firkált valamit szorgosan, bár az órából egy mondatot sem tudtam felidézni. 

 Miután végigolvasta, idegesen meredt rám. 

- Van valami, amiről tudnom kéne? 

- Patrick és Emily a szüleim. Norah a nagymamám. Csak azt nem tudom, ki ez a Mia. De ki fogjuk deríteni. 

- Te és McCeightly-ék...? 

- Szerintünk ez egy részlet Ed nagyanyjának a naplójából. Suli után megkeressük a könyvet Ed-éknél. 

- Szerinted ott lesz? - kérdezte elgondolkozva. Észre sem vettem, hogy visszafojtottam a lélegzetemet.

- Ha nem, van magyarázat a levélben írtakra. Ha igen, akkor... nem tudom, hogyan tovább - suttogtam tanácstalanul.

- Ne aggódj emiatt - suttogta, majd puszit nyomott a homlokomra, és a tenyerét végigfuttatta a combomon. Még a farmeranyagon keresztül is éreztem azt a bizsergést, amelyet az érintése váltott ki belőlem. 

- Haver, a munkahelyeden vagy - suttogta Ronan-nek Collins, amikor elsétált a padunk mellett. Értékeltem Mr. Menőséróban, hogy nem tartozik a hobbijai közé nyilvánosan megszégyeníteni másokat, továbbá bejelentés nélküli felelésekkel alázni a diákjait. Egyenrangúként kezelt minket, és egész jól el lehetett vele beszélgetni. 

- Elnézést, Mr. Collins - vigyorodott el Ronan, de a tenyerével továbbra is az enyémet szorította. - Vége lehetne már a napnak - suttogta. - Milyen óráid lesznek még?

- Töri, biosz, és matek... 

- Szóval semmi fontos... Mondd csak,  nem akarsz egy kicsit...?

- A szerdát is ellógtad. Meg a hétfőt, meg a keddet is - emlékeztettem enyhe szemrehányással. 

- Mert nem volt irodalom - felelte nemes egyszerűséggel. Mosolyogva megcsóváltam a fejem. Elképesztő, milyen hamar el tudja felejtetni velem minden bajomat. 

- Mit is akartál mondani, hol voltál ma? - kérdeztem kíváncsian. 

- Délután megtudod - húzta ajkait féloldalas mosolyra, majd elpakolta a cuccait, és mondanom sem kell, kicsöngettek. - Felhívlak - mondta, majd rövid csókot nyomott a számra, és távozott a teremből. Ismét kezdett eluralkodni rajtam az idegesség. 

 Suli után egyenesen Ed-ék házához mentünk. Adrian nem volt otthon, gondolom üzleti megbeszélés. Ed felcaplatott az emeletre, mi pedig követtük. Letérdelt az ágy elé, és kutatni kezdett alatta. Lassan már csak a térdétől lefelé látszott ki, mi pedig csöndben vártuk az eredményt. Én az ajkaimat harapdáltam, Missy pedig a szőnyeggel babrált. 

 Örökkévalóságnak tűnő idő múlva Ed kimászott az ágy alól, és közölte, amiben tudat alatt már biztos voltam.

- Eltűnt. 

3. évad 11. rész környéke: Ed és Missy

 Missy

A szobájában találtam. Szokás szerint az ágyán feküdt, és a plafont bámulta. Olyankor teszi ezt, amikor töpreng, ha bántja valami, vagy ha csak egyszerűen fáradt. Összeráncolt szemöldökéből arra következtettem, hogy az előbbi. Amint nekidőltem az ajtófélfának, azonnal megrezzent és felült. Meg volt az a különleges képességünk, hogy érzékeltük a másik közelségét. Ő nem hiszi, de szerintem ennek semmi köze a boszorkánysághoz, egyszerűen csak lelki társak vagyunk. A szemembe nézett, és elmosolyodott. A feldobottság mellé, hogy lát, más is vegyült. Eléggé fáradtnak tűnt. Fesztelenül eltrappoltam az ágyáig, és leültem mellé. Össze sem tudnám számolni, hányszor tettem már ugyanezt. Lustán magához húzott, és megcsókolt. Barátokként rengeteget lógtunk itt Marie régi legendás, igés könyveit fejtegetve. Még mindig nem tudtam megszokni, hogy együtt vagyunk; hogy már több is van közöttünk barátságnál. Én az elejétől fogva éreztem köztünk ezt az összhangot, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ő is hasonlóan érez. Mikor szétváltak az ajkaink, mélázó tekintettel bámult el mellettem, telt ajkait jobbra-balra húzogatta.

- Min gondolkoztál? - kérdeztem.

- Nem érdekes - vonta meg a vállát, majd gyöngéden lehúzott magára. 

- Dehogynem - suttogtam. Ha ilyen közel vagyunk egymáshoz, sosem tudok normálisan gondolkodni, de már késő volt: kíváncsivá tett. Nem nézett a szemembe, csak fintorogva meredt a szoba másik vége irányába.

- Megint rajta, igaz? - Láttam az arcán, hogy beletrafáltam. Megcsóváltam a fejem. - Nyugi, te is tudod, hogy... - kezdtem bele, de ekkor egy hirtelen mozdulattal megfogta a derekamat, és a másodperc törtrésze alatt fölém került, belém fojtva a szót. A pulzusom hivatalosan is az egekbe szökött, az arca csak centiméterekre volt az enyémtől. 

- Nem bánthat téged - suttogta. Kissé rekedtessé vált a hangja. A homlokát az enyémhez nyomta. - Előbb halok meg - mormolta.

- Ed... - suttogtam, bár ez inkább nyögés volt, mint szó. Erős késztetést éreztem, hogy letépjem róla a pólóját, de legördült rólam, és elterült mellettem. 

- Tudod, még mindig nem tiszta minden részlet - dünnyögte.

- Mivel kapcsolatban? - kérdeztem, miután képes voltam újra gondolkodni.

- Kasey-vel. Miért pont most ment el? Semmi nem változott. Blackmore viselkedésén kívül. Most a szokásosnál is nagyobb barom.

- Nem akarok erről beszélni - hessegettem el a témát.

- Én se nagyon. Most hogy itt vagy - húzta el vigyorogva a száját. Ráérősen végigsimítottam a mellkasán, majd a pólójánál fogva magamhoz húztam, és hosszan megcsókoltam. Kitapintottam a szívverését, amely mintha megugrott volna egy ütemet. Újra fölém került, és a csípőmnél fogva közelebb szorított magához, majd a nyakamat kezdte csókolgatni. Halk sóhaj hagyta el az ajkamat. A bal keze időközben az ingem gombjaival játszott, egyenként gombolva őket lejjebb és lejjebb... A végére már szabályosan letépte rólam, én pedig lehúztam a pólóját. Végighúztam a kezem márvány sima mellkasán, mire egy apró vágást vettem észre az oldalán.

- Ez mi? - kérdeztem, miután felszisszent az érintésemre. 

- Nekimentem a konyhapultnak - legyintett. Becsuktam a szemem, és gyengéden végigsimítottam a karcoláson. Éreztem, ahogy az ige felizzik a bensőmben  és az ujjaimon keresztül életre kel. Mire kinyitottam a szemem, a sebnek hűlt helye volt. Köszönetképp nyomott egy puszit a homlokomra.

- Amúgy, milyen érzés? - kérdeztem. Magamat is gyógyítottam már meg, mikor belevágtam a bőrömbe a körömollóval, vagy megégettem a karom a serpenyő fölött, de ilyenkor sosem érzek semmi különöset. 

- Állati jó - duruzsolta.

- De... pontosan - kértem.

- Mint mondjuk ez - suttogta a vágytól rekedtes hangon, majd végighúzta ajkait a fülcimpámon, amitől mondanom sem kell, megborzongtam. 

- Engem miért nem gyógyít meg valaki? - leheltem.

- Tudok én annál jobbat - vigyorgott Ed, majd a dekoltázsomba temette az arcát, és végigcsókolt a nyakamtól a hasamig. Kicsatolta az övemet, és lehúzta a nadrágomat. A sajátjától is megszabadult. Annyira mulatságos volt nézni, ahogy kapkod, hogy elnevettem magam.

- Most mi van? - billentette oldalra a fejét.

- Semmi, semmi - csóváltam a fejem, de még mindig nem tudtam abbahagyni a kuncogást. Magamra húztam, és mélyen, érzékien megcsókoltam. 

- Nem akarsz, mondjuk...?

- Jobban akarlak, mint Adrian brownie-jának a receptjét - nevettem. Fogalmam sem volt róla, hogy az az ember szeret sütni, főleg nem hogy tud is. Ed fintorgott.

- Most mi van? - csóváltam a fejem.

- Csak ennyi? - húzta el a száját. 

- Várj, megmutatom, hogy megértsd - suttogtam a fülébe.

- A brownie receptjét? - értetlenkedett.

- Aha - mondtam komolyan, mire lehervadt a mosoly az arcáról. Látnia kellett volna magát. Mint egy kisgyerek, aki nem kapott karácsonyi ajándékot. - Dehogyis, te hülye! - kuncogtam.

- Mondhatsz durvább dolgokat is - mosolygott sejtelmesen. A fejemet csóváltam, majd az ágyra nyomtam. Épp a nyakát csókolgattam, mikor ismét fölülre került. Miért nem hagyja magát? Végigsimítottam a hátán, éreztem az izmait, ahogy dolgoznak, miközben rajtam támaszkodik. Egy vágyakozó sóhaj hagyta el az ajkamat, és a körmömmel belevájtam a hátába, amikor nyílt az ajtó. Olyan gyorsasággal húztuk magunkra a takarót, hogy amellett Kasey Maseratijának a végsebessége is eltörpült. Kelletlenül néztünk a megkövült Adrian-re, aki egy borosüveggel a kezében toporgott a küszöbön. Nála jobban senki sem tudná elrontani a hangulatot.

- Ó, baszki - vakargatta a tarkóját. Annak ellenére, hogy láthatóan hullarészeg volt, mégis leesett neki, hogy valami nem stimmel.

- Emlegetett vadszamár... - szántott végig a haján Ed.

- Hé, ti rólam beszéltek az ágyban? Megtisztelő, de... 

- Adrian, légyszíves - dünnyögte Ed.

- Bocs, bocs... De azér' ugye védekeztek majd? - nézett ránk meggyőzően aggódó pillantással.

- Ezek után nem hiszem, hogy... 

- Mi?! Nálatok nem volt felvilágosítás, öcsi? - hüledezett.

- Úgy értem, azok után hogy enyhén szólva is elcseszted a hangulatot...

- Most ne mondd, hogy nem vagyok szexi - csóválta a fejét Adrian. Nagyon erősen kellett küzdenem, hogy el ne röhögjem magam Ed fancsali képén, és Adrian bágyadt, pityókás tekintetén.

- Hát nem te vagy álmaim nője - jegyezte meg Ed, mire nem bírtam tovább, elnevettem magam.

- Látod, a kiscsaj jól szórakozik - kuncogott Adrian. 

- Na most már elég - pattant fel Ed, majd kituszkolta a nagybátyját az ajtón. Becsukta Adrian után, majd nekitámaszkodott, és végigszántott a haján.

- Jézusom... - szörnyülködött. - Bocs, részegen még nagyobb seggfej.

- Szerintem vicces - mondtam, de Ed fancsali képe láttán az ajkamba haraptam. 

- Na jó... - dünnyögte, majd elindult felkapni a farmerét, ami valahogy az íróasztal alatt kötött ki. Épp szólni akartam neki, hogy vigyázzon, de egy hatalmas koppanás arra utalt, hogy elkéstem. Beverte a fejét az asztalba.

- Baszki - szitkozódott. Olyan durcás volt, hogy kitört belőlem a nevetés. Felvont szemöldökkel nézett rám, majd ő is elnevette magát. Ez volt az első nap, amit boldogan töltöttünk el Kasey nélkül.

3. évad 22. fejezet

 Zeneajánló: 
Ben Howard - The Fear
http://www.youtube.com/watch?v=dnxCxHLAqn8

Másnap reggel felvetettem a költözködésemmel kapcsolatos ötletemet Norah néninek. Ahogy sejtettem, nem volt elragadtatva. Mindenféle érvet felsorakoztattam, még a kaliforniai oktatás kiválóságát is elkezdtem ecsetelni. Egy ideig csöndben hallgatott és mosolygott, majd megszólalt:

- Tényleg szereted ezt a fiút, igaz? - kérdezett elmélázva.

- Nagyon - vigyorodtam el megkönnyebbülve, hogy most talán megenyhül.

- Makacs vagy, legalább annyira, mint apád - csóválta a fejét. - Tudod mit, beszélj Annie-vel, és ha ő beleegyezik, részemről semmi akadálya. Nem fogok a boldogságod útjába állni, épp elégszer követtem már el ezt a hibát. 

 Meglepődtem túláradó őszinteségén, ugyanakkor majd' kiugrottam a bőrömből örömömben. Olyannyira, hogy menten a nyakába is ugrottam. Mégiscsak a nagymamám...

- Ilyen borzasztó volt a nagyanyádnál? - kérdezte. Túlzó hanglejtéséből érzékeltem, hogy csak viccel, de hirtelen bűntudatom támadt. 

- Tudod, hogy nincs így. Nagyon jól éreztem magam, és nem bántam meg, hogy eljöttem egy kis időre - mosolyogtam. Tényleg így éreztem. Gondolatban összefoglaltam az elmúlt másfél hét eseményeit. Végre volt alkalmunk beszélgetni, mint nagymama és unokája, találkoztam pár régi baráttal, és most végre rendesen el is búcsúzom tőlük, nem úgy, ahogy legutóbb tettem. Az írországi kiruccanás során két nagyon értékes és jófej embert ismertem meg, akikkel tartani fogom a kapcsolatot. Biztos voltam benne, hogy Dylan még sok mindenben lesz a segítségemre, egyes dolgokban ugyanis sokkal tapasztaltabb nálam. Egyetlen dolog szomorított el csupán. Hogy a Chris-szel való kapcsolatomat nem sikerült rendeznem, sőt, még tovább rontottuk a helyzetet. Reméltem, hogy egyszer még sikerül visszacsinálnunk a dolgokat. 

 Felhívtam Annie-t. Amikor megtudta, mi a szándékom, belesikított a telefonba. Nem viccelek. A nagynéném átment sikítozó tinilányba, és követelte, hogy még aznap csomagoljak össze, és utazzam le hozzá.

 Délután tartottunk egy búcsú-bulit a pályán; bemutattam a srácoknak Ed-et, Missy-t és Ronan-t. Sok sör és pénz fogyott aznap, Louis-nak köszönhetően. Jól szórakoztunk, és egyesek - akik kissé túlzásba vitték a piát, értsd: Seamus - az egekig magasztaltak. Végül mindannyiukat megöleltem, elköszöntünk, majd Chris-szel együtt visszaindultunk. Ronan és Ed segített lecipelni a bőröndjeimet, és berakni a szürke BMW-be, mert Ronan Porschéját nem poggyászcipelésre tervezték. Norah néni ragaszkodott hozzá, hogy ő maga vigyen haza, de végül sikerült meggyőznöm.

 Elbúcsúztam Norah nénitől, majd Chris-hez fordultam. A többiek már a kocsiban ültek, így volt alkalmam bővebben is elbúcsúzni tőle. Egy ideig csak néztünk egymásra, és úgy tűnt, kissé meghatódott, mert csillogott a szeme, majd szorosan magamhoz öleltem. Mindketten szipogtunk.

- Figyelj, amit tegnap beszéltetek Ronan-nel... én hallottam - vallottam be, miközben még mindig a derekát szorítottam. 

- Te hallgatóztál? - fakadt ki. 

- Bocsi - mosolyodtam el, majd elváltunk, és mindketten elnevettük magunkat. 

- Komolyan gondoltam, amit mondtam. Ha ő boldoggá tesz, én is boldog vagyok. De ha nem vigyáz rád, kinyírom. Meg is mondhatod neki - tette hozzá fenyegetőnek szánt hangon, de tudtam, hogy viccelődik.

- Oké - nevettem, ezután még egyszer utoljára megöleltem, majd a Porsché-hoz sétáltam, és beültem Ronan mellé, az anyósülésre. 

 Ez volt az első alkalom, hogy úgy jöttem el valahonnan, hogy boldog vagyok. Mindent lerendeztem, és megkönnyebbültem. Most végre én dönthettem a sorsom felől, nem voltam rákényszerülve semmire. Ronan-re pillantottam, aki szintén engem nézett. 

- Minden rendbe jön - kacsintott rám. Ebben - most az egyszer, biztos voltam.

Vége a harmadik évadnak

3. évad 21. fejezet

 Jó érzés volt végre kiszabadulni a szobából, amiben közel három napja tengődök. És ha már Ed-ék fogták magukat, és idebumliztak Kaliforniából, nem lenne fer elbújni előlük.

 Kézen fogva sétáltunk ki a nappaliba, félúton Ronan elhúzta a tenyerét és a derekamra csúsztatta. Annak ellenére, hogy az utóbbi időben mennyi feszültség volt közöttünk, most mintha mindez semmivé foszlott volna, és sokkal közelebb éreztem magamhoz, mint valaha. Az előbbi kínos eset teljesen kitörlődött az agyamból, csak arra tudtam gondolni, hogyan nézett rám... Annyi szeretettel és odaadással, amennyit még sosem láttam tőle. Sosem gondoltam arra, hogy neki is lehetnek érzelmei, főleg irántam. Akit, ha úgy vesszük, nem is olyan rég ismer, démoni viszonylatba meg végképp nem. És a csókja... olyan mély és szenvedélyes volt, mint még soha. Ha Ed nem nyit be, valószínűleg nem állítottam volna le... Nem tudtam eldönteni, hogy ez jó vagy rossz. Nem is volt időm ezen gondolkodni, mert a nagymamám bombaként csapódott nekem, és ölelt át, szinte odébb lökve Ronan-t. Össze-vissza hadovált arról, hogy mennyire aggódott, hogy sokkal komolyabb bajom is lehetett volna, és hogy nem enged többé egyedül a tópartra. 

- Mama, minden oké. Jól vagyok - nyugtatgattam, több-kevesebb sikerrel. A válla fölött belenéztem a nappali falán függő kovácsoltvas keretes tükörbe. A homlokomon egy megtévesztő tapasz virított, és a hajam is kissé kócos volt - bár más okokból, de ezt neki semmi esetre sem kellett tudnia. 

- Fáj valamid? - kérdezte aggodalmas nagymama módjára, ahogy eddig ritkán láttam. Talán tényleg helyrehozhatjuk az elmúlt éveket...

- A fejem egy kicsit, de nyugi, minden rendben - mondtam lazán. Most, hogy mondja, a fejfájásom tényleg kezdett visszatérni. Tényleg bevertem volna a fejem, amikor elájultam? Vagy a dolognak van valami köze a varázsláshoz? Dylan sidhe látó-hókuszpókusza után is hasonlóan éreztem magam, bár nem volt ilyen intenzív a fájdalom. Pár óráig tartott mindössze, ez viszont már napok óta visszatér. Norah néni elsprintelt a konyhába - nem viccelek: sprintelt! -, amely egybenyílt a konyhánkkal, és lekapta a gyógyszeres dobozt a hűtő tetejéről. Egy óriási, rózsaszín tablettával tért vissza, továbbá egy pohár vízzel. Ezeket a kezembe nyomta. 

- Köszi - hebegtem, de nem nyugodott addig, míg le nem nyeltem. Ronan mindvégig ott állt mellettem és félszegen mosolygott. Ilyen hatással lennének rá a rokonaim?

- Mama, ő itt Ronan. A bará...

- Tudom, kicsim, volt idejük bemutatkozni - kuncogott.

- Ezalatt a két nap alatt... - tette hozzá Ed. Észre se vettem, hogy a szobában vannak. Persze, hol máshol lennének... Ahogy találkozott a tekintetünk, zavartan elkapta a pillantását. Nyilván még mindig az előbbin jár az esze. A kanapén ücsörögtek Missy-vel, ami épp háttal volt nekünk. 

- Na jó, nem is zavarok tovább...

- Mama...

- Igen, kicsim? - Öt perc leforgása alatt 3-szor szólított kicsimnek. Ejha. 

- Itt aludhatnak ma a többiek? - kérdeztem.

- Persze, már megbeszéltük. Átköltözök a szü... a hálóba, és akkor a fiúk megkaphatják a vendégszobát... - folytatta, de leragadtam a második szónál. Azt akarta mondani, hogy a szüleim szobája. Már nagyon rég nem fordult elő, de az a bizonyos gombóc most fojtogatni kezdte a torkomat. "Azt hinné az ember, hogy akinek ennyi gyakorlata van a dolgok elvesztésében, tanul a hibájából." - Keserű mosolyra húzódott az ajkam. Bár Mike megszűnt létezni, azt hiszem, mindannyiunkra olyan intenzív hatást gyakorolt, hogy nem fogjuk egyhamar elfelejteni. Én, személy szerint soha. A szavai túl mély nyomot hagytak bennem ahhoz, hogy egyszerűen ki tudjam törölni őket az emlékezetemből, bármennyire is szerettem volna. Főleg, mert igazak voltak. Túl sok mindenben volt igaza. Pont ezért gyűlöltem. 

- Kase... - A nevem hallatára felkaptam a fejem, bár a többiek arckifejezéséből ítélve nem ez volt az első alkalom, hogy elhangzott. Ronan aggódó tekintete szinte égette a retinámat, és hirtelen bűntudatom támadt, amiért ennyire túldramatizálom a dolgokat, hisz neki is legalább annyi mindenen kellett keresztülmennie, mint nekem. Itt az ideje, hogy régi-Kase kicsit gatyába rázza az új, picsogós énjét. Ilyenkor totál skizofrénnek érzem magam. 

- Igen, figyelek - bólogattam, mikor ráébredtem, hogy a válaszomra várnak. 

- Minden oké? - kérdezte Missy. 

- Persze, minden rendben - mondtam, végigpillantva rajtuk. A tekintetem egy másodperccel tovább időzött Ronan-én, de ez épp elég volt, hogy belelásson a lelkembe. Tudtam, hogy erről később még beszélünk... 

- Tudom, mi kell neked - vigyorodott el Missy. Láttam az arcán, hogy totál fellelkesült, és semmi esélyünk, hogy leállítsuk. - Csak öt szó: amerikai romantikus vígjáték és pop corn.

- Ez hat - szólt közbe Ed.

- Fogd be, McCeightly - vágta le magát a kanapéra Ronan. Egy valami nem változott. Azt hittem, Ed visszavág valamivel, de meglepetésemre megcsóválta a fejét, és elindult a konyhába. Gondolom, pop cornt keresett. 

- A bal felső fiókban! - kiáltottam utána, miután helyet foglaltam Ronan ölében. Missy a csatornák közt szörfölt, én pedig elgondolkoztam azon, mennyire fura is ez a helyzet. Én, Missy és a két alfahím egy szobában! És nem nyírják ki egymást. Valami egyértelműen megváltozott. Vagy ez csak a kezdeti fázis, amikor mindenki örül, hogy túléltünk egy újabb csapást, és holnap kezdődik minden előröl  Holnap. Ez a szó szöget ütött a fejembe. Vajon mi lesz ezután? Mivel köztem és Ronan között úgy tűnik, minden rendben - márpedig tulajdonképpen ezért jöttem el Santa Cruzból -, most akár haza is mehetnék... Igen, Santa Cruz az otthonom. Ez már többször is bebizonyosodott. Eszembe jutott Chris, és a srácok. Amióta csak visszajöttem, azzal áltatom magam, hogy itt a helyem. De ez nem igaz. Sosem volt az. Igen, örülök, hogy újra láthatom őket, de egyértelmű, hogy a kapcsolatunk már nem a régi. Én nem vagyok a régi. Túl sok minden történt. Túl sok minden, amit nem lehet visszacsinálni. 

- Te most komolyan tetkót csináltattál? - kérdezte elképedve Ronan, félbeszakítva ezzel a gondolatmenetemet. 

- Tessék? - hőköltünk fel egyszerre mind a ketten Missy-vel. Mi a fenéről beszél?

- Egy tetoválás van a tarkódon. De gondolom, tudsz róla... - mondta Ronan, miközben a hajammal babrált. Olyan gyorsasággal ugrottam fel, hogy majdnem pofára estem a szőnyegben. Az előszobai tükörhöz rohantam, próbáltam neki háttal állni úgy, hogy közben rálátásom legyen a tarkómra, de ez nem nagyon akart összejönni. 

 Időközben Ed is visszatért a konyhából, kezében egy tál pop corn-nal. Épp a szájába vett egy hatalmas adagot, de elfelejtette lenyelni. Helyette teli szájjal, meredten bámulta a tarkómat.

- Miafafom? - vonta fel a szemöldökét. El is nevettem volna magam a képén, ami olyan volt, mint egy bedrogozott hörcsögé, ha nem lettem volna halálosan kíváncsi rá, mi a franc folyik itt. 

- Lefotózom neked - jelentette ki Missy, majd előhúzta a mobilját a farzsebéből, és lekapta vele a tarkómat. Amint végzett, szinte fénysebességgel kaptam ki a kezéből a készüléket, és amint megláttam a képet, tátva maradt a szám. A tarkómon egy fekete, sötétzöldbe hajló, kör alakú tetoválás díszelgett, melyet bonyolult minták fogtak közre. 

- Remélem, valakinek van erre valami épeszű magyarázata, mert nekem fogalmam sincs, mi a franc ez - tört ki belőlem. Ed vetett még egy pillantást a képre, majd felsóhajtott. 

- Én tudom - jelentette ki.

- Naná - emelte égnek a tekintetét Ronan. Ed vetett rá egy rosszalló pillantást, majd elkezdte az előadást.

- Te nem olvastad végig a Samhain-ról szóló könyvet, ugye? - kérdezte. 

- Öö... nem - feleltem. Ha minden igaz, a könyv még mindig az ágyam alatt hever, Santa Cruzban. Fuck yeah. Remélem, Annie nem szeret takarítani.

- Samhain éjszakáján a kelta papok feláldoztak egy démont a természetnek, a jólét érdekében... - fogott bele a mesélésbe Ed. Ronan megköszörülte a torkát, majd a plafon felé fordította a tekintetét. - A kiválasztott sidhe látó, aki megölte, jutalmául egy tetoválással gazdagodott. Pont olyannal, mint a tiéd. Bár, nincs két egyforma tetoválás, de a kinézetük nagyjából megegyezik. 

- Mi alapján dőlt el, hogy ki a kiválasztott? - kérdeztem. 

- Eleinte a legrangosabb család legfiatalabb sarjára hárult a feladat, később többen is próbálkozhattak, ugyanis elméletileg nem könnyű feladat.

- Nekem mondod...? - morogtam. 

- Még mindig nem értem, hogy csináltad - csóválta a fejét Ed. 

- Elmondtam, amit tudtam. De az az igazság, hogy fogalmam sincs. Ösztönösen jött. De jegeljük már ezt a témát! - tettem pontot a monológom végére. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy Ronan is a szobában van. Nem akartam arról beszélni, hogyan öltem meg az ex-legjobb barátját. Először Rebekkah-t vesztette el, most Mike-ot. Azt a Mike-ot, akiről azt hitte, hogy megbízhat benne. Aki évszázadokon át ott állt mellette. Nem maradt senkije... rajtam kívül.

- Szóval... gondolom ez az izé nem lemosható - nyugtázta Missy.

- Nem igazán... - hozta meg a végítéletet Ed, majd mindannyian visszatelepedtünk a helyükre, és elindítottunk egy filmet. Valami szimpla vígjáték volt, bár szerintem egyikünk sem emlékezett a címére. Személy szerint nekem a történetből sem ragadt meg egyetlen, árva képkocka sem.

 Egy emberként kaptuk fel a fejünket, amikor csöngettek. Egy pillanatig eltűnődtem, szóljak-e Norah néninek, hogy valamiféle látogatója érkezett, majd elöntött a felismerés, és majdnem a falba vertem a fejem. Nem kevésbé éreztem idiótán magam, amikor kinyitottam az ajtót, és Chris állt előttem. 

- Szia, Kase - köszönt, majd ideges mosoly terült el az arcán.

- Hello - motyogtam. - Figyelj, van itt néhány ember, akiknek be szeretnélek mutatni - mondtam fesztelennek szánt hangon, majd a nappaliba tuszkoltam. - Chris, ők itt Ed, Missy, és... Ronan - mutattam be őket egymásnak, majd miután személyesen is bemutatkoztak, tovább folytattuk a filmezést. 

 Eleinte semleges témákról beszélgettünk, mint hogy hogyan ismertük meg egymást, hogyan próbált Chris megtanítani baseballozni, satöbbi... Amikor ebbe az irányba terelődött a beszélgetés, Chris elkezdett rólam ciki sztorikat mesélni, amit nem hagyhattam szó nélkül. Végül oda-vissza oltogattuk egymást, és mind az öten szénné röhögtük magunkat. Egész jól elvoltunk, bár még éreztem egy kis feszültséget. 

- Kase, van otthon valami pia? - kérdezte Chris, miután minden lehetséges témát kiveséztünk. 

- Naná, mit kérsz? - kérdeztem gyanútlanul.

- Megnézem, mi van... - mondta, majd nyomatékosan feltápászkodott, és a konyha felé indult. Ekkor esett le, hogy kettesben akar lenni velem. Eleinte vonakodtam, majd feltűnésmentesen kiosontam a konyhába, bár Ronan utánunk nézett. Chris egy üveg sörrel a kezében állt, a konyhapultnak támaszkodva.

- Beszélnünk kéne... - mondta. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy a színjáték ellenére, amit most lenyomtunk, koránt sem ilyen felhőtlen a viszonyunk. 

- Ami a pályán történt, annak nem kellett volna megtörténnie - vágtam a mondanivalóm kellős közepébe.

- Tudom, és sajnálom. Felfogtam, hogy van valakid - bökött az állával a nappali irányába. - De... amikor megcsókoltalak... - szigorú pillantást vetettem rá, miszerint fogja halkabbra -, szóval, akkor még nem volt. Csak bassza az agyam, hogy még esélyt se adtál.

- Nem tudtam túltenni magam rajta. Chris, szeretem Ronant. 

- Vágom...

- Téged is szeretlek, de az más.

- Oké, nem kell a szánalom. 

- Az a helyzet, hogy sokat gondolkodtam ezen. Hogy jegelnünk kéne a barátságunkat, amíg... érted, mindketten barátként nem tekintünk a másikra.

- Kétlem, hogy ezek után minden újra a régi lenne - vakargatta a tarkóját. 

- Sajnálom - mondtam őszintén.

- Én is, hidd el - mormolta, majd egy csattanás kíséretében letette a félig üres sörösüveget az asztalra. 

- Baj van? - Megütközve meredtünk a falnak támaszkodó Ronan-re. Bele sem mertem gondolni, mióta ácsoroghat ott. 

- Nem, mindjárt megyünk - vetettem egy nyomatékos pillantást Chris-re. 

- Nem hiszem, hogy maradnom kéne - vágta rá Chris, majd tett pár lépést a nappali felé.

- Mi? Nem mehetsz el, csak most ismertünk meg - vágott közbe Missy a tévé elől kiabálva. - Ki kéne használnotok az időt, ha Kasey nem sokára hazajön. Ugye? - nézett rám megerősítésért. 

- Hát... megbeszélem a nagyanyámmal és Annie-vel... - Tudtam, hogy nem lesz egy könnyű menet, de egyértelmű, hogy ezek után, hogy így egyenesbe jöttek a dolgok, nem maradhatok itt. 

 Már elég későre járt, amikor Ed és Missy elment lefeküdni.

- Mi elfoglaltuk a vendégszobát, oké? - kacsintott ránk Missy, majd Ed az ölébe vette, és eltűntek a színről. Látva, hogy a szerelmük még mindig a régi, elmosolyodtam. Majd ahogy visszatértem a valóságba; a kanapén ücsörgő Ronanhez és Chrishez, lelohadt a lelkesedésem. Ha azt hittem, hogy az eddigi szituációk kínosak voltak, tévedtem. Most valami thriller volt soron - mindenki fel-alá rohangászott a képernyőn. Nem igazán szóltunk egymáshoz, a fejfájásom pedig kisebb dózisban ugyan, de visszatért, úgy hogy lehalkítottam a tévét, és magamra húztam a kanapéra terített plédet. Annak ellenére, hogy teljesen éber voltam, lehunytam a szemem, és próbáltam kitörölni az agyamból a zavaros gondolatokat. 

 Talán negyed óra telhetett el, amikor Chris megszólalt. 

- Miért szakítottatok? - kérdezte. Ezután rövid szünet következett. Kíváncsi voltam, mit válaszol Ronan, bár féltem a beszélgetés kimenetelétől. 

- Nem mondta el? - Ronan meg volt lepve. 

- De. Igen, elkövetett egy hibát, de szerintem ez nem a teljes igazság. Nincs az az idióta, aki emiatt elengedné. - Most próbálgatja a szárnyait. Tényleg azt hiszi, hogy fel kell húznia Ronant ahhoz, hogy elérje amit akar?! Legszívesebben az arcába kiabáltam volna, de most már nem mozdulhattam.

- Az voltam. Egy idióta. Szerencsés vagyok, hogy hajlandó volt megbocsátani nekem - mondta Ronan. 

- Szereted? - kérdezte Chris.

- Fogalmad sincs, mennyire.

- Hidd el, van róla fogalmam.

- Ti ketten régóta ismeritek egymást. Vágom, hogy aggódsz miatta. 

- Mennyire szereted?

- Az életemnél is jobban - felelt Ronan gondolkodás nélkül, mire megdobbant a szívem. Rövid szünet következett. Ismét Chris szólalt meg elsőként.

- Valamit el kell mondanom - mormolta alig hallhatóan, így a fülemet kezdtem hegyezni és továbbra is alvást mímeltem. 

- Lökjed. - A szívverésem felgyorsult. Nem tudtam, mi következik ezután, de volt egy sejtésem. 

- Én is követtem el hibákat. Szerelmes vagyok belé. Nagyon régóta. De sosem viszonozta az érzéseimet - tette hozzá, mintegy védekezőleg. Ronan nem szólalt meg. - Pár napja volt egy meccs. Megnyertük, és eléggé elborult az agyam. Megcsókoltam. - Feszülten vártam, mikor esnek egymásnak, de nem történt semmi. - Csak hogy tudd, én kezdeményeztem, és neki semmi köze hozzá. Ne hibáztasd. Azonnal elhúzódott.

- Eszembe se jutott... - mormolta Ronan. - Miért mondod ezt el nekem? 

- Csak így tűnt helyesnek. Valószínűleg legkésőbb holnap, vagy azután elmegy, és teljesen megérteném, ha sosem jönne vissza. - Szóval ezt gondolja... - Vigyázz rá, haver.

- Úgy lesz - felelte Ronan. 

- Tudod, nem hittem volna, de egész jó arc vagy - tette hozzá Chris, mire Ronan felkuncogott. 

- Te is felülmúltad az elképzeléseimet - felelte gúnyosan. "Álmomban" elmosolyodtam. Még egy ideig élcelődtek egymással, de a fejemben összemosódtak a szavak, majd perceken belül elnyomott az álom.