4. évad 1. fejezet

 Kalifornia az örök nyár állama. A napfény minden egyes csücskébe elér - az év minden napján. Legalábbis idáig ezt hittem. 

 December 7-én ugyanis a szörfösök városáról megváltozott a véleményem. A tél hozzánk is beköszöntött. A santa cruz-i eget szürke felhők borították, az utak nedvesek voltak a tegnapi esőtől, de a hőmérséklet Kaliforniához méltóan fülledt volt. Talán 20 fok lehetett, mégis úgy éreztem, mintha egy szaunában ülnék. Ezért inkább mindenki a négy fal között maradt.

- Ez nem igaz, már megint te nyertél - szitkozódott Ed, miután a fejünkre borította a Monopolyt. 

- Hát, McCeightly, nem a nagybátyádtól örökölted az üzleti érzékedet - felelt Missy csúfondárosan, majd tettetett önteltséggel hátradőlt, fejét a kanapénak támasztotta, amelynek a szélén társasoztunk. Nem igazán tudtam figyelni a civódásukra  ugyanis a tekintetem újra meg újra a kinti időjárásra terelődött. Ronan-nel két napja nem lehet normálisan beszélni: amióta hanyagolnia kell a szörfözést, állandóan az időjárást szidja, és a szokottnál is bunkóbb mindenkivel. (Mint egy 173 éves öregember. Ezt a tényt vele is megosztottam, azért az arcért eladtam volna a Maseratimat is. Ha nem tette volna már meg előttem más...) Kivéve persze engem, bár az elmúlt napokban mi is kevesebbszer találkoztunk. Azt hiszem, ez az egyik oka, hogy annyi szemforgatás után mégis beleszerettem. Rosszfiú volt, ízig vérig.  A tudat, hogy ez a bunkó csak engem tüntet ki a kedvességével és az odaadásával, különösen boldoggá tett.

 Akkor még nem tudtuk, de ez a nap volt az utolsó békés napunk, nagyon-nagyon sokáig. 

 Másnap Annie egy levelet csúsztatott a konyhaasztalra. Egy pillanatra félbehagytam a croissant-t, és kíváncsian meredtem az előttem lévő, névtelen feladójú levélre, amelyet egyértelműen nekem címeztek. Egy mozdulattal feltéptem a borítékot, majd szemügyre vettem a tartalmát. Egy vékony, kissé már megsárgult papírdarab került a kezeim közé, melynek a bal oldalán látszott, hogy kitépték valahonnan. Szépen ívelt, cirádás betűk hadával volt teleszőve a papírfecni, melynek bal sarkában egy dátumot vettem ki. 

1994. január 4.

 Nem tudom, mit tegyek. Tudnom sem kellene az egészről, de mégis megtörtént, és már nem tudom, mi a helyes. Patrick elkövette ezt a helyrehozhatatlan hibát, és nekem nincs jogom beleszólni az életébe, ugyanakkor azt sem hagyhatom, hogy Emilyé tönkremenjen. Norah mindennél jobban szereti a fiát, és ebbe a tudatba beleőrülne. A dolgok túl bonyolultak most ahhoz, hogy bármilyen lépést is tudjak tenni tiszta fejjel. Elmondta nekem, mert úgy érezte, megbízhat bennem. Tőlem kért segítséget, tehát nem árulhatom el. Rá kell vennem Miát, hogy vetesse el azt a gyereket...

- Ki halt meg? 

 A nagynéném laza, meglepett és kíváncsi hangjára majdnem szívrohamot kaptam, olyannyira belemerültem a papírfecni olvasásába. 

- Ő, csak Chris... Lou barátnője már jobban van - mosolyogtam rá, mire bólintott, majd elment dolgozni. Beszélt hozzám. Talán arról, mikor ér haza. Talán valami másról. Úgy tettem, mint aki figyel, de egy büdös szót nem fogtam fel abból, amit mondott.

 Egész délelőtt a levélen járt az eszem. A nevek... Patrick, Emily, Norah... mind ismerem őket, és ez nem lehet véletlen. Ez a levél egyértelműen az apámról, az anyámról és a nagyanyámról szól. Volt egy másik név is... Mia. Fogalmam sem volt, ki ő, de mindenképpen ki kellett derítenem. Csak nem tudtam, hogyan. 

 Indulás előtt még negyed órán keresztül olvasgattam a fecnit, és próbáltam összerakni a képet. Ki küldte? Ki írhatta? Kinek írta vajon? Mi van, ha nem is íródott senkinek? Az egész olyan volt, mint egy... naplórészlet. A gondolataim egyetlen dolog köré összpontosultak  Marie naplója. Ed ágya alá rejtettük, mielőtt Adrian megérkezett Santa Cruzba.  

 Lopva a faliórára pillantottam. Késésben voltam, tehát felkaptam a fekete oldaltáskámat, és elhagytam a házat. A papírfecnit visszacsúsztattam a borítékba, és a farzsebembe tuszkoltam. Mivel kocsi nélkül maradtam, jelenleg Missy-ék fuvaroztak. Nem vártam el, hogy újat kapjak, mivel már kettő méregdrágát is összetörtem, (a harmadikkal pedig Jamie furikázik) és így is elég sokat köszönhetek Annie-nek.

 Perceken belül Missy szürke BMW-je begurult a felhajtóra. 

- Szia - köszöntek egyszerre, ő és Ed, széles mosollyal az arcukon. Általában jót derülök az ilyen pillanataikon, de most minden gondolatom a levél körül forgott. 

- Hello - vetettem rájuk egy futó mosolyt, majd elfoglaltam a helyem a hátsó ülésen. A rádióból halk, de pörgős zene szólt, Missy a dallamot dúdolta, és Ed-del mindenféléről beszélgettek. A közelgő szalagavatóról, a diákköri megbeszélésről, és minden egyéb, teljesen átlagos cuccról. Hogy viselkedhetnek néha úgy, mintha semmi természetfeletti nem lenne bennük? Mint két átlagos tini, akik nem boszorkányok, nem spannolnak shide látókkal, nem forognak halálos veszélyben, és nem kapnak ismeretlen feladójú, bizarr leveleket... 

 Patrick, az apám, közel tizennyolc éve, mielőtt megszülettem, elkövetett egy - hatalmas - hibát. Valamit, ami tönkreteheti az anyám, és a nagyanyám életét. És ez a Mia... nagyon úgy néz ki, hogy teherbe esett. Megkövülten meredtem az elsuhanó pálmafákra, amelyeknek kissé megsárgultak a leveleik. Ugye nem lehetséges, hogy az a gyerek... az apámtól van? 

 A kezemet egy pillanatra a dekoltázsomhoz kaptam, de csalódottan vissza is húztam. A medálom már egy hónapja nincs velem. Akkor szoktam babrálni vele, ha ideges vagyok, vagy gondolkozom valamin. Eltörött, amikor a tóparton Mike megpróbált megölni. Azt hiszem, az az erő okozhatta, amivel megöltem Contrerast... Annak ellenére, hogy immár semmilyen veszély nem fenyeget minket, még mindig bizonytalannak éreztem magam nélküle. Védtelen voltam. Még ha van is egy külön bejáratú démoni őrangyalom, aki vigyáz rám. 

- Kasey... 

- Hm? - kaptam fel a fejem a nevem említésére. Egy pillanatra kiszakadtam a gondolataimból. 

- Na jó, bökd ki, mi történt! - fordult hátra Ed, és nem eresztett a pillantása alól, amíg meg nem szólaltam. 

- Miből gondolod, hogy történt valami? - adtam az ártatlant, ugyanakkor tényleg el akartam mondani a reggeli történéseket, mert úgy éreztem, belülről teljesen felemészt.

- Egész úton egy árva szót sem szóltál - közölte a nyilvánvaló indokot Missy. - Nyilvánvaló, hogy valahol máshol jársz...

- Ha Blackmore-on jár a fejed, nyugodtan tartsd meg magadnak - tette hozzá Ed, mire Missy fejcsóválva felém fordult. Felsóhajtottam, majd előbányásztam a levelet a zsebemből, és átnyújtottam Ed-nek. Kérdő tekintettel meredt rám, de azért felbontotta. Miközben olvasgatták, beszélni kezdtem. 

- Reggel kaptam. Nem volt rajta feladó, és fogalmam sincs, mit akar jelenteni, de frászt kapok tőle - hadartam egy szuszra. 

- Nincs ötleted, kitől kaphattad? - kérdezte Ed, miután lepasszolta a levelet Missy-nek. Megráztam a fejem, de azért gondolatban összeszedtem a lehetséges jelölteket. Nulla. Mégis mi folyik itt?! 

- Egyértelmű, hogy a szüleidről szól. 

- Tényleg? - kérdeztem talán kicsit epésebben, mint szerettem volna. 

- Én csak közlöm a tényeket. Ha már te ilyen nehezen vetted rá magad. Mikor akartál szólni erről? 

- El akartam mondani, csak...

- Csak, mi?

- A szalagavatóról beszéltetek, könyörgöm!

- Az azért nem olyan életbevágóan fontos...

- Hát, azért... - szólt közbe Missy, mire úgy néztünk rá, mint aki nem normális. - Felejtsétek el - emelte maga elé védekezően a kezeit. 

- Csak az én családomat említi... meg ezt a Miát - adtam szócsövet a gondolataimnak.

- Nem vagyok benne biztos... - merengett Ed. 

- Arra gondolsz, amire én? - kérdeztem.

- Suli után megkeresem Marie naplóját - mondta ki hangosan is Ed.

- Megkeressük - helyesbített Missy. 

- De hogy kerülne hozzánk egy darabka a naplójából, mikor mindvégig az ágyad alatt tartottuk? - ráncolta a homlokát Missy.

- Mike-nak szabad bejárása volt a házunkba - emlékeztettem őket. Nem tudom, hogy jutott ez eszembe. Még mindig kirázott a hideg tőle.

- Valaki szórakozik velünk - suttogta Ed. 

 A nap további részében nem ejtettünk szót a történtekről, de egy órán sem bírtam koncentrálni, amíg nem voltam benne 100%-ig biztos, hogy Marie naplója ott pihen, és porosodik hónapok óta Ed ágya alatt. 

 Irodalmon bármennyire is próbáltam leplezni az érzéseimet, Ronan átlátott rajtam. 

- Elmondod, mi van, vagy megkérdezzem? Tudod, hogy szeretek kérdezni.

- A válaszokkal nem ez a helyzet - csipkelődtem.

- Ha elmeséled, elmondom, hol voltam ma - villantotta rám féloldalas mosolyát, amitől máris jobb kedvre derültem. Azonban, mikor eszembe jutott, mit is kell elmesélnem, lehervadt a mosolyom. Ismét előhalásztam a zsebemből a levelet, és a pad alatt átnyújtottam neki. Collins épp a táblára firkált valamit szorgosan, bár az órából egy mondatot sem tudtam felidézni. 

 Miután végigolvasta, idegesen meredt rám. 

- Van valami, amiről tudnom kéne? 

- Patrick és Emily a szüleim. Norah a nagymamám. Csak azt nem tudom, ki ez a Mia. De ki fogjuk deríteni. 

- Te és McCeightly-ék...? 

- Szerintünk ez egy részlet Ed nagyanyjának a naplójából. Suli után megkeressük a könyvet Ed-éknél. 

- Szerinted ott lesz? - kérdezte elgondolkozva. Észre sem vettem, hogy visszafojtottam a lélegzetemet.

- Ha nem, van magyarázat a levélben írtakra. Ha igen, akkor... nem tudom, hogyan tovább - suttogtam tanácstalanul.

- Ne aggódj emiatt - suttogta, majd puszit nyomott a homlokomra, és a tenyerét végigfuttatta a combomon. Még a farmeranyagon keresztül is éreztem azt a bizsergést, amelyet az érintése váltott ki belőlem. 

- Haver, a munkahelyeden vagy - suttogta Ronan-nek Collins, amikor elsétált a padunk mellett. Értékeltem Mr. Menőséróban, hogy nem tartozik a hobbijai közé nyilvánosan megszégyeníteni másokat, továbbá bejelentés nélküli felelésekkel alázni a diákjait. Egyenrangúként kezelt minket, és egész jól el lehetett vele beszélgetni. 

- Elnézést, Mr. Collins - vigyorodott el Ronan, de a tenyerével továbbra is az enyémet szorította. - Vége lehetne már a napnak - suttogta. - Milyen óráid lesznek még?

- Töri, biosz, és matek... 

- Szóval semmi fontos... Mondd csak,  nem akarsz egy kicsit...?

- A szerdát is ellógtad. Meg a hétfőt, meg a keddet is - emlékeztettem enyhe szemrehányással. 

- Mert nem volt irodalom - felelte nemes egyszerűséggel. Mosolyogva megcsóváltam a fejem. Elképesztő, milyen hamar el tudja felejtetni velem minden bajomat. 

- Mit is akartál mondani, hol voltál ma? - kérdeztem kíváncsian. 

- Délután megtudod - húzta ajkait féloldalas mosolyra, majd elpakolta a cuccait, és mondanom sem kell, kicsöngettek. - Felhívlak - mondta, majd rövid csókot nyomott a számra, és távozott a teremből. Ismét kezdett eluralkodni rajtam az idegesség. 

 Suli után egyenesen Ed-ék házához mentünk. Adrian nem volt otthon, gondolom üzleti megbeszélés. Ed felcaplatott az emeletre, mi pedig követtük. Letérdelt az ágy elé, és kutatni kezdett alatta. Lassan már csak a térdétől lefelé látszott ki, mi pedig csöndben vártuk az eredményt. Én az ajkaimat harapdáltam, Missy pedig a szőnyeggel babrált. 

 Örökkévalóságnak tűnő idő múlva Ed kimászott az ágy alól, és közölte, amiben tudat alatt már biztos voltam.

- Eltűnt. 

3. évad 11. rész környéke: Ed és Missy

 Missy

A szobájában találtam. Szokás szerint az ágyán feküdt, és a plafont bámulta. Olyankor teszi ezt, amikor töpreng, ha bántja valami, vagy ha csak egyszerűen fáradt. Összeráncolt szemöldökéből arra következtettem, hogy az előbbi. Amint nekidőltem az ajtófélfának, azonnal megrezzent és felült. Meg volt az a különleges képességünk, hogy érzékeltük a másik közelségét. Ő nem hiszi, de szerintem ennek semmi köze a boszorkánysághoz, egyszerűen csak lelki társak vagyunk. A szemembe nézett, és elmosolyodott. A feldobottság mellé, hogy lát, más is vegyült. Eléggé fáradtnak tűnt. Fesztelenül eltrappoltam az ágyáig, és leültem mellé. Össze sem tudnám számolni, hányszor tettem már ugyanezt. Lustán magához húzott, és megcsókolt. Barátokként rengeteget lógtunk itt Marie régi legendás, igés könyveit fejtegetve. Még mindig nem tudtam megszokni, hogy együtt vagyunk; hogy már több is van közöttünk barátságnál. Én az elejétől fogva éreztem köztünk ezt az összhangot, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ő is hasonlóan érez. Mikor szétváltak az ajkaink, mélázó tekintettel bámult el mellettem, telt ajkait jobbra-balra húzogatta.

- Min gondolkoztál? - kérdeztem.

- Nem érdekes - vonta meg a vállát, majd gyöngéden lehúzott magára. 

- Dehogynem - suttogtam. Ha ilyen közel vagyunk egymáshoz, sosem tudok normálisan gondolkodni, de már késő volt: kíváncsivá tett. Nem nézett a szemembe, csak fintorogva meredt a szoba másik vége irányába.

- Megint rajta, igaz? - Láttam az arcán, hogy beletrafáltam. Megcsóváltam a fejem. - Nyugi, te is tudod, hogy... - kezdtem bele, de ekkor egy hirtelen mozdulattal megfogta a derekamat, és a másodperc törtrésze alatt fölém került, belém fojtva a szót. A pulzusom hivatalosan is az egekbe szökött, az arca csak centiméterekre volt az enyémtől. 

- Nem bánthat téged - suttogta. Kissé rekedtessé vált a hangja. A homlokát az enyémhez nyomta. - Előbb halok meg - mormolta.

- Ed... - suttogtam, bár ez inkább nyögés volt, mint szó. Erős késztetést éreztem, hogy letépjem róla a pólóját, de legördült rólam, és elterült mellettem. 

- Tudod, még mindig nem tiszta minden részlet - dünnyögte.

- Mivel kapcsolatban? - kérdeztem, miután képes voltam újra gondolkodni.

- Kasey-vel. Miért pont most ment el? Semmi nem változott. Blackmore viselkedésén kívül. Most a szokásosnál is nagyobb barom.

- Nem akarok erről beszélni - hessegettem el a témát.

- Én se nagyon. Most hogy itt vagy - húzta el vigyorogva a száját. Ráérősen végigsimítottam a mellkasán, majd a pólójánál fogva magamhoz húztam, és hosszan megcsókoltam. Kitapintottam a szívverését, amely mintha megugrott volna egy ütemet. Újra fölém került, és a csípőmnél fogva közelebb szorított magához, majd a nyakamat kezdte csókolgatni. Halk sóhaj hagyta el az ajkamat. A bal keze időközben az ingem gombjaival játszott, egyenként gombolva őket lejjebb és lejjebb... A végére már szabályosan letépte rólam, én pedig lehúztam a pólóját. Végighúztam a kezem márvány sima mellkasán, mire egy apró vágást vettem észre az oldalán.

- Ez mi? - kérdeztem, miután felszisszent az érintésemre. 

- Nekimentem a konyhapultnak - legyintett. Becsuktam a szemem, és gyengéden végigsimítottam a karcoláson. Éreztem, ahogy az ige felizzik a bensőmben  és az ujjaimon keresztül életre kel. Mire kinyitottam a szemem, a sebnek hűlt helye volt. Köszönetképp nyomott egy puszit a homlokomra.

- Amúgy, milyen érzés? - kérdeztem. Magamat is gyógyítottam már meg, mikor belevágtam a bőrömbe a körömollóval, vagy megégettem a karom a serpenyő fölött, de ilyenkor sosem érzek semmi különöset. 

- Állati jó - duruzsolta.

- De... pontosan - kértem.

- Mint mondjuk ez - suttogta a vágytól rekedtes hangon, majd végighúzta ajkait a fülcimpámon, amitől mondanom sem kell, megborzongtam. 

- Engem miért nem gyógyít meg valaki? - leheltem.

- Tudok én annál jobbat - vigyorgott Ed, majd a dekoltázsomba temette az arcát, és végigcsókolt a nyakamtól a hasamig. Kicsatolta az övemet, és lehúzta a nadrágomat. A sajátjától is megszabadult. Annyira mulatságos volt nézni, ahogy kapkod, hogy elnevettem magam.

- Most mi van? - billentette oldalra a fejét.

- Semmi, semmi - csóváltam a fejem, de még mindig nem tudtam abbahagyni a kuncogást. Magamra húztam, és mélyen, érzékien megcsókoltam. 

- Nem akarsz, mondjuk...?

- Jobban akarlak, mint Adrian brownie-jának a receptjét - nevettem. Fogalmam sem volt róla, hogy az az ember szeret sütni, főleg nem hogy tud is. Ed fintorgott.

- Most mi van? - csóváltam a fejem.

- Csak ennyi? - húzta el a száját. 

- Várj, megmutatom, hogy megértsd - suttogtam a fülébe.

- A brownie receptjét? - értetlenkedett.

- Aha - mondtam komolyan, mire lehervadt a mosoly az arcáról. Látnia kellett volna magát. Mint egy kisgyerek, aki nem kapott karácsonyi ajándékot. - Dehogyis, te hülye! - kuncogtam.

- Mondhatsz durvább dolgokat is - mosolygott sejtelmesen. A fejemet csóváltam, majd az ágyra nyomtam. Épp a nyakát csókolgattam, mikor ismét fölülre került. Miért nem hagyja magát? Végigsimítottam a hátán, éreztem az izmait, ahogy dolgoznak, miközben rajtam támaszkodik. Egy vágyakozó sóhaj hagyta el az ajkamat, és a körmömmel belevájtam a hátába, amikor nyílt az ajtó. Olyan gyorsasággal húztuk magunkra a takarót, hogy amellett Kasey Maseratijának a végsebessége is eltörpült. Kelletlenül néztünk a megkövült Adrian-re, aki egy borosüveggel a kezében toporgott a küszöbön. Nála jobban senki sem tudná elrontani a hangulatot.

- Ó, baszki - vakargatta a tarkóját. Annak ellenére, hogy láthatóan hullarészeg volt, mégis leesett neki, hogy valami nem stimmel.

- Emlegetett vadszamár... - szántott végig a haján Ed.

- Hé, ti rólam beszéltek az ágyban? Megtisztelő, de... 

- Adrian, légyszíves - dünnyögte Ed.

- Bocs, bocs... De azér' ugye védekeztek majd? - nézett ránk meggyőzően aggódó pillantással.

- Ezek után nem hiszem, hogy... 

- Mi?! Nálatok nem volt felvilágosítás, öcsi? - hüledezett.

- Úgy értem, azok után hogy enyhén szólva is elcseszted a hangulatot...

- Most ne mondd, hogy nem vagyok szexi - csóválta a fejét Adrian. Nagyon erősen kellett küzdenem, hogy el ne röhögjem magam Ed fancsali képén, és Adrian bágyadt, pityókás tekintetén.

- Hát nem te vagy álmaim nője - jegyezte meg Ed, mire nem bírtam tovább, elnevettem magam.

- Látod, a kiscsaj jól szórakozik - kuncogott Adrian. 

- Na most már elég - pattant fel Ed, majd kituszkolta a nagybátyját az ajtón. Becsukta Adrian után, majd nekitámaszkodott, és végigszántott a haján.

- Jézusom... - szörnyülködött. - Bocs, részegen még nagyobb seggfej.

- Szerintem vicces - mondtam, de Ed fancsali képe láttán az ajkamba haraptam. 

- Na jó... - dünnyögte, majd elindult felkapni a farmerét, ami valahogy az íróasztal alatt kötött ki. Épp szólni akartam neki, hogy vigyázzon, de egy hatalmas koppanás arra utalt, hogy elkéstem. Beverte a fejét az asztalba.

- Baszki - szitkozódott. Olyan durcás volt, hogy kitört belőlem a nevetés. Felvont szemöldökkel nézett rám, majd ő is elnevette magát. Ez volt az első nap, amit boldogan töltöttünk el Kasey nélkül.

3. évad 22. fejezet

 Zeneajánló: 
Ben Howard - The Fear
http://www.youtube.com/watch?v=dnxCxHLAqn8

Másnap reggel felvetettem a költözködésemmel kapcsolatos ötletemet Norah néninek. Ahogy sejtettem, nem volt elragadtatva. Mindenféle érvet felsorakoztattam, még a kaliforniai oktatás kiválóságát is elkezdtem ecsetelni. Egy ideig csöndben hallgatott és mosolygott, majd megszólalt:

- Tényleg szereted ezt a fiút, igaz? - kérdezett elmélázva.

- Nagyon - vigyorodtam el megkönnyebbülve, hogy most talán megenyhül.

- Makacs vagy, legalább annyira, mint apád - csóválta a fejét. - Tudod mit, beszélj Annie-vel, és ha ő beleegyezik, részemről semmi akadálya. Nem fogok a boldogságod útjába állni, épp elégszer követtem már el ezt a hibát. 

 Meglepődtem túláradó őszinteségén, ugyanakkor majd' kiugrottam a bőrömből örömömben. Olyannyira, hogy menten a nyakába is ugrottam. Mégiscsak a nagymamám...

- Ilyen borzasztó volt a nagyanyádnál? - kérdezte. Túlzó hanglejtéséből érzékeltem, hogy csak viccel, de hirtelen bűntudatom támadt. 

- Tudod, hogy nincs így. Nagyon jól éreztem magam, és nem bántam meg, hogy eljöttem egy kis időre - mosolyogtam. Tényleg így éreztem. Gondolatban összefoglaltam az elmúlt másfél hét eseményeit. Végre volt alkalmunk beszélgetni, mint nagymama és unokája, találkoztam pár régi baráttal, és most végre rendesen el is búcsúzom tőlük, nem úgy, ahogy legutóbb tettem. Az írországi kiruccanás során két nagyon értékes és jófej embert ismertem meg, akikkel tartani fogom a kapcsolatot. Biztos voltam benne, hogy Dylan még sok mindenben lesz a segítségemre, egyes dolgokban ugyanis sokkal tapasztaltabb nálam. Egyetlen dolog szomorított el csupán. Hogy a Chris-szel való kapcsolatomat nem sikerült rendeznem, sőt, még tovább rontottuk a helyzetet. Reméltem, hogy egyszer még sikerül visszacsinálnunk a dolgokat. 

 Felhívtam Annie-t. Amikor megtudta, mi a szándékom, belesikított a telefonba. Nem viccelek. A nagynéném átment sikítozó tinilányba, és követelte, hogy még aznap csomagoljak össze, és utazzam le hozzá.

 Délután tartottunk egy búcsú-bulit a pályán; bemutattam a srácoknak Ed-et, Missy-t és Ronan-t. Sok sör és pénz fogyott aznap, Louis-nak köszönhetően. Jól szórakoztunk, és egyesek - akik kissé túlzásba vitték a piát, értsd: Seamus - az egekig magasztaltak. Végül mindannyiukat megöleltem, elköszöntünk, majd Chris-szel együtt visszaindultunk. Ronan és Ed segített lecipelni a bőröndjeimet, és berakni a szürke BMW-be, mert Ronan Porschéját nem poggyászcipelésre tervezték. Norah néni ragaszkodott hozzá, hogy ő maga vigyen haza, de végül sikerült meggyőznöm.

 Elbúcsúztam Norah nénitől, majd Chris-hez fordultam. A többiek már a kocsiban ültek, így volt alkalmam bővebben is elbúcsúzni tőle. Egy ideig csak néztünk egymásra, és úgy tűnt, kissé meghatódott, mert csillogott a szeme, majd szorosan magamhoz öleltem. Mindketten szipogtunk.

- Figyelj, amit tegnap beszéltetek Ronan-nel... én hallottam - vallottam be, miközben még mindig a derekát szorítottam. 

- Te hallgatóztál? - fakadt ki. 

- Bocsi - mosolyodtam el, majd elváltunk, és mindketten elnevettük magunkat. 

- Komolyan gondoltam, amit mondtam. Ha ő boldoggá tesz, én is boldog vagyok. De ha nem vigyáz rád, kinyírom. Meg is mondhatod neki - tette hozzá fenyegetőnek szánt hangon, de tudtam, hogy viccelődik.

- Oké - nevettem, ezután még egyszer utoljára megöleltem, majd a Porsché-hoz sétáltam, és beültem Ronan mellé, az anyósülésre. 

 Ez volt az első alkalom, hogy úgy jöttem el valahonnan, hogy boldog vagyok. Mindent lerendeztem, és megkönnyebbültem. Most végre én dönthettem a sorsom felől, nem voltam rákényszerülve semmire. Ronan-re pillantottam, aki szintén engem nézett. 

- Minden rendbe jön - kacsintott rám. Ebben - most az egyszer, biztos voltam.

Vége a harmadik évadnak

3. évad 21. fejezet

 Jó érzés volt végre kiszabadulni a szobából, amiben közel három napja tengődök. És ha már Ed-ék fogták magukat, és idebumliztak Kaliforniából, nem lenne fer elbújni előlük.

 Kézen fogva sétáltunk ki a nappaliba, félúton Ronan elhúzta a tenyerét és a derekamra csúsztatta. Annak ellenére, hogy az utóbbi időben mennyi feszültség volt közöttünk, most mintha mindez semmivé foszlott volna, és sokkal közelebb éreztem magamhoz, mint valaha. Az előbbi kínos eset teljesen kitörlődött az agyamból, csak arra tudtam gondolni, hogyan nézett rám... Annyi szeretettel és odaadással, amennyit még sosem láttam tőle. Sosem gondoltam arra, hogy neki is lehetnek érzelmei, főleg irántam. Akit, ha úgy vesszük, nem is olyan rég ismer, démoni viszonylatba meg végképp nem. És a csókja... olyan mély és szenvedélyes volt, mint még soha. Ha Ed nem nyit be, valószínűleg nem állítottam volna le... Nem tudtam eldönteni, hogy ez jó vagy rossz. Nem is volt időm ezen gondolkodni, mert a nagymamám bombaként csapódott nekem, és ölelt át, szinte odébb lökve Ronan-t. Össze-vissza hadovált arról, hogy mennyire aggódott, hogy sokkal komolyabb bajom is lehetett volna, és hogy nem enged többé egyedül a tópartra. 

- Mama, minden oké. Jól vagyok - nyugtatgattam, több-kevesebb sikerrel. A válla fölött belenéztem a nappali falán függő kovácsoltvas keretes tükörbe. A homlokomon egy megtévesztő tapasz virított, és a hajam is kissé kócos volt - bár más okokból, de ezt neki semmi esetre sem kellett tudnia. 

- Fáj valamid? - kérdezte aggodalmas nagymama módjára, ahogy eddig ritkán láttam. Talán tényleg helyrehozhatjuk az elmúlt éveket...

- A fejem egy kicsit, de nyugi, minden rendben - mondtam lazán. Most, hogy mondja, a fejfájásom tényleg kezdett visszatérni. Tényleg bevertem volna a fejem, amikor elájultam? Vagy a dolognak van valami köze a varázsláshoz? Dylan sidhe látó-hókuszpókusza után is hasonlóan éreztem magam, bár nem volt ilyen intenzív a fájdalom. Pár óráig tartott mindössze, ez viszont már napok óta visszatér. Norah néni elsprintelt a konyhába - nem viccelek: sprintelt! -, amely egybenyílt a konyhánkkal, és lekapta a gyógyszeres dobozt a hűtő tetejéről. Egy óriási, rózsaszín tablettával tért vissza, továbbá egy pohár vízzel. Ezeket a kezembe nyomta. 

- Köszi - hebegtem, de nem nyugodott addig, míg le nem nyeltem. Ronan mindvégig ott állt mellettem és félszegen mosolygott. Ilyen hatással lennének rá a rokonaim?

- Mama, ő itt Ronan. A bará...

- Tudom, kicsim, volt idejük bemutatkozni - kuncogott.

- Ezalatt a két nap alatt... - tette hozzá Ed. Észre se vettem, hogy a szobában vannak. Persze, hol máshol lennének... Ahogy találkozott a tekintetünk, zavartan elkapta a pillantását. Nyilván még mindig az előbbin jár az esze. A kanapén ücsörögtek Missy-vel, ami épp háttal volt nekünk. 

- Na jó, nem is zavarok tovább...

- Mama...

- Igen, kicsim? - Öt perc leforgása alatt 3-szor szólított kicsimnek. Ejha. 

- Itt aludhatnak ma a többiek? - kérdeztem.

- Persze, már megbeszéltük. Átköltözök a szü... a hálóba, és akkor a fiúk megkaphatják a vendégszobát... - folytatta, de leragadtam a második szónál. Azt akarta mondani, hogy a szüleim szobája. Már nagyon rég nem fordult elő, de az a bizonyos gombóc most fojtogatni kezdte a torkomat. "Azt hinné az ember, hogy akinek ennyi gyakorlata van a dolgok elvesztésében, tanul a hibájából." - Keserű mosolyra húzódott az ajkam. Bár Mike megszűnt létezni, azt hiszem, mindannyiunkra olyan intenzív hatást gyakorolt, hogy nem fogjuk egyhamar elfelejteni. Én, személy szerint soha. A szavai túl mély nyomot hagytak bennem ahhoz, hogy egyszerűen ki tudjam törölni őket az emlékezetemből, bármennyire is szerettem volna. Főleg, mert igazak voltak. Túl sok mindenben volt igaza. Pont ezért gyűlöltem. 

- Kase... - A nevem hallatára felkaptam a fejem, bár a többiek arckifejezéséből ítélve nem ez volt az első alkalom, hogy elhangzott. Ronan aggódó tekintete szinte égette a retinámat, és hirtelen bűntudatom támadt, amiért ennyire túldramatizálom a dolgokat, hisz neki is legalább annyi mindenen kellett keresztülmennie, mint nekem. Itt az ideje, hogy régi-Kase kicsit gatyába rázza az új, picsogós énjét. Ilyenkor totál skizofrénnek érzem magam. 

- Igen, figyelek - bólogattam, mikor ráébredtem, hogy a válaszomra várnak. 

- Minden oké? - kérdezte Missy. 

- Persze, minden rendben - mondtam, végigpillantva rajtuk. A tekintetem egy másodperccel tovább időzött Ronan-én, de ez épp elég volt, hogy belelásson a lelkembe. Tudtam, hogy erről később még beszélünk... 

- Tudom, mi kell neked - vigyorodott el Missy. Láttam az arcán, hogy totál fellelkesült, és semmi esélyünk, hogy leállítsuk. - Csak öt szó: amerikai romantikus vígjáték és pop corn.

- Ez hat - szólt közbe Ed.

- Fogd be, McCeightly - vágta le magát a kanapéra Ronan. Egy valami nem változott. Azt hittem, Ed visszavág valamivel, de meglepetésemre megcsóválta a fejét, és elindult a konyhába. Gondolom, pop cornt keresett. 

- A bal felső fiókban! - kiáltottam utána, miután helyet foglaltam Ronan ölében. Missy a csatornák közt szörfölt, én pedig elgondolkoztam azon, mennyire fura is ez a helyzet. Én, Missy és a két alfahím egy szobában! És nem nyírják ki egymást. Valami egyértelműen megváltozott. Vagy ez csak a kezdeti fázis, amikor mindenki örül, hogy túléltünk egy újabb csapást, és holnap kezdődik minden előröl  Holnap. Ez a szó szöget ütött a fejembe. Vajon mi lesz ezután? Mivel köztem és Ronan között úgy tűnik, minden rendben - márpedig tulajdonképpen ezért jöttem el Santa Cruzból -, most akár haza is mehetnék... Igen, Santa Cruz az otthonom. Ez már többször is bebizonyosodott. Eszembe jutott Chris, és a srácok. Amióta csak visszajöttem, azzal áltatom magam, hogy itt a helyem. De ez nem igaz. Sosem volt az. Igen, örülök, hogy újra láthatom őket, de egyértelmű, hogy a kapcsolatunk már nem a régi. Én nem vagyok a régi. Túl sok minden történt. Túl sok minden, amit nem lehet visszacsinálni. 

- Te most komolyan tetkót csináltattál? - kérdezte elképedve Ronan, félbeszakítva ezzel a gondolatmenetemet. 

- Tessék? - hőköltünk fel egyszerre mind a ketten Missy-vel. Mi a fenéről beszél?

- Egy tetoválás van a tarkódon. De gondolom, tudsz róla... - mondta Ronan, miközben a hajammal babrált. Olyan gyorsasággal ugrottam fel, hogy majdnem pofára estem a szőnyegben. Az előszobai tükörhöz rohantam, próbáltam neki háttal állni úgy, hogy közben rálátásom legyen a tarkómra, de ez nem nagyon akart összejönni. 

 Időközben Ed is visszatért a konyhából, kezében egy tál pop corn-nal. Épp a szájába vett egy hatalmas adagot, de elfelejtette lenyelni. Helyette teli szájjal, meredten bámulta a tarkómat.

- Miafafom? - vonta fel a szemöldökét. El is nevettem volna magam a képén, ami olyan volt, mint egy bedrogozott hörcsögé, ha nem lettem volna halálosan kíváncsi rá, mi a franc folyik itt. 

- Lefotózom neked - jelentette ki Missy, majd előhúzta a mobilját a farzsebéből, és lekapta vele a tarkómat. Amint végzett, szinte fénysebességgel kaptam ki a kezéből a készüléket, és amint megláttam a képet, tátva maradt a szám. A tarkómon egy fekete, sötétzöldbe hajló, kör alakú tetoválás díszelgett, melyet bonyolult minták fogtak közre. 

- Remélem, valakinek van erre valami épeszű magyarázata, mert nekem fogalmam sincs, mi a franc ez - tört ki belőlem. Ed vetett még egy pillantást a képre, majd felsóhajtott. 

- Én tudom - jelentette ki.

- Naná - emelte égnek a tekintetét Ronan. Ed vetett rá egy rosszalló pillantást, majd elkezdte az előadást.

- Te nem olvastad végig a Samhain-ról szóló könyvet, ugye? - kérdezte. 

- Öö... nem - feleltem. Ha minden igaz, a könyv még mindig az ágyam alatt hever, Santa Cruzban. Fuck yeah. Remélem, Annie nem szeret takarítani.

- Samhain éjszakáján a kelta papok feláldoztak egy démont a természetnek, a jólét érdekében... - fogott bele a mesélésbe Ed. Ronan megköszörülte a torkát, majd a plafon felé fordította a tekintetét. - A kiválasztott sidhe látó, aki megölte, jutalmául egy tetoválással gazdagodott. Pont olyannal, mint a tiéd. Bár, nincs két egyforma tetoválás, de a kinézetük nagyjából megegyezik. 

- Mi alapján dőlt el, hogy ki a kiválasztott? - kérdeztem. 

- Eleinte a legrangosabb család legfiatalabb sarjára hárult a feladat, később többen is próbálkozhattak, ugyanis elméletileg nem könnyű feladat.

- Nekem mondod...? - morogtam. 

- Még mindig nem értem, hogy csináltad - csóválta a fejét Ed. 

- Elmondtam, amit tudtam. De az az igazság, hogy fogalmam sincs. Ösztönösen jött. De jegeljük már ezt a témát! - tettem pontot a monológom végére. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy Ronan is a szobában van. Nem akartam arról beszélni, hogyan öltem meg az ex-legjobb barátját. Először Rebekkah-t vesztette el, most Mike-ot. Azt a Mike-ot, akiről azt hitte, hogy megbízhat benne. Aki évszázadokon át ott állt mellette. Nem maradt senkije... rajtam kívül.

- Szóval... gondolom ez az izé nem lemosható - nyugtázta Missy.

- Nem igazán... - hozta meg a végítéletet Ed, majd mindannyian visszatelepedtünk a helyükre, és elindítottunk egy filmet. Valami szimpla vígjáték volt, bár szerintem egyikünk sem emlékezett a címére. Személy szerint nekem a történetből sem ragadt meg egyetlen, árva képkocka sem.

 Egy emberként kaptuk fel a fejünket, amikor csöngettek. Egy pillanatig eltűnődtem, szóljak-e Norah néninek, hogy valamiféle látogatója érkezett, majd elöntött a felismerés, és majdnem a falba vertem a fejem. Nem kevésbé éreztem idiótán magam, amikor kinyitottam az ajtót, és Chris állt előttem. 

- Szia, Kase - köszönt, majd ideges mosoly terült el az arcán.

- Hello - motyogtam. - Figyelj, van itt néhány ember, akiknek be szeretnélek mutatni - mondtam fesztelennek szánt hangon, majd a nappaliba tuszkoltam. - Chris, ők itt Ed, Missy, és... Ronan - mutattam be őket egymásnak, majd miután személyesen is bemutatkoztak, tovább folytattuk a filmezést. 

 Eleinte semleges témákról beszélgettünk, mint hogy hogyan ismertük meg egymást, hogyan próbált Chris megtanítani baseballozni, satöbbi... Amikor ebbe az irányba terelődött a beszélgetés, Chris elkezdett rólam ciki sztorikat mesélni, amit nem hagyhattam szó nélkül. Végül oda-vissza oltogattuk egymást, és mind az öten szénné röhögtük magunkat. Egész jól elvoltunk, bár még éreztem egy kis feszültséget. 

- Kase, van otthon valami pia? - kérdezte Chris, miután minden lehetséges témát kiveséztünk. 

- Naná, mit kérsz? - kérdeztem gyanútlanul.

- Megnézem, mi van... - mondta, majd nyomatékosan feltápászkodott, és a konyha felé indult. Ekkor esett le, hogy kettesben akar lenni velem. Eleinte vonakodtam, majd feltűnésmentesen kiosontam a konyhába, bár Ronan utánunk nézett. Chris egy üveg sörrel a kezében állt, a konyhapultnak támaszkodva.

- Beszélnünk kéne... - mondta. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy a színjáték ellenére, amit most lenyomtunk, koránt sem ilyen felhőtlen a viszonyunk. 

- Ami a pályán történt, annak nem kellett volna megtörténnie - vágtam a mondanivalóm kellős közepébe.

- Tudom, és sajnálom. Felfogtam, hogy van valakid - bökött az állával a nappali irányába. - De... amikor megcsókoltalak... - szigorú pillantást vetettem rá, miszerint fogja halkabbra -, szóval, akkor még nem volt. Csak bassza az agyam, hogy még esélyt se adtál.

- Nem tudtam túltenni magam rajta. Chris, szeretem Ronant. 

- Vágom...

- Téged is szeretlek, de az más.

- Oké, nem kell a szánalom. 

- Az a helyzet, hogy sokat gondolkodtam ezen. Hogy jegelnünk kéne a barátságunkat, amíg... érted, mindketten barátként nem tekintünk a másikra.

- Kétlem, hogy ezek után minden újra a régi lenne - vakargatta a tarkóját. 

- Sajnálom - mondtam őszintén.

- Én is, hidd el - mormolta, majd egy csattanás kíséretében letette a félig üres sörösüveget az asztalra. 

- Baj van? - Megütközve meredtünk a falnak támaszkodó Ronan-re. Bele sem mertem gondolni, mióta ácsoroghat ott. 

- Nem, mindjárt megyünk - vetettem egy nyomatékos pillantást Chris-re. 

- Nem hiszem, hogy maradnom kéne - vágta rá Chris, majd tett pár lépést a nappali felé.

- Mi? Nem mehetsz el, csak most ismertünk meg - vágott közbe Missy a tévé elől kiabálva. - Ki kéne használnotok az időt, ha Kasey nem sokára hazajön. Ugye? - nézett rám megerősítésért. 

- Hát... megbeszélem a nagyanyámmal és Annie-vel... - Tudtam, hogy nem lesz egy könnyű menet, de egyértelmű, hogy ezek után, hogy így egyenesbe jöttek a dolgok, nem maradhatok itt. 

 Már elég későre járt, amikor Ed és Missy elment lefeküdni.

- Mi elfoglaltuk a vendégszobát, oké? - kacsintott ránk Missy, majd Ed az ölébe vette, és eltűntek a színről. Látva, hogy a szerelmük még mindig a régi, elmosolyodtam. Majd ahogy visszatértem a valóságba; a kanapén ücsörgő Ronanhez és Chrishez, lelohadt a lelkesedésem. Ha azt hittem, hogy az eddigi szituációk kínosak voltak, tévedtem. Most valami thriller volt soron - mindenki fel-alá rohangászott a képernyőn. Nem igazán szóltunk egymáshoz, a fejfájásom pedig kisebb dózisban ugyan, de visszatért, úgy hogy lehalkítottam a tévét, és magamra húztam a kanapéra terített plédet. Annak ellenére, hogy teljesen éber voltam, lehunytam a szemem, és próbáltam kitörölni az agyamból a zavaros gondolatokat. 

 Talán negyed óra telhetett el, amikor Chris megszólalt. 

- Miért szakítottatok? - kérdezte. Ezután rövid szünet következett. Kíváncsi voltam, mit válaszol Ronan, bár féltem a beszélgetés kimenetelétől. 

- Nem mondta el? - Ronan meg volt lepve. 

- De. Igen, elkövetett egy hibát, de szerintem ez nem a teljes igazság. Nincs az az idióta, aki emiatt elengedné. - Most próbálgatja a szárnyait. Tényleg azt hiszi, hogy fel kell húznia Ronant ahhoz, hogy elérje amit akar?! Legszívesebben az arcába kiabáltam volna, de most már nem mozdulhattam.

- Az voltam. Egy idióta. Szerencsés vagyok, hogy hajlandó volt megbocsátani nekem - mondta Ronan. 

- Szereted? - kérdezte Chris.

- Fogalmad sincs, mennyire.

- Hidd el, van róla fogalmam.

- Ti ketten régóta ismeritek egymást. Vágom, hogy aggódsz miatta. 

- Mennyire szereted?

- Az életemnél is jobban - felelt Ronan gondolkodás nélkül, mire megdobbant a szívem. Rövid szünet következett. Ismét Chris szólalt meg elsőként.

- Valamit el kell mondanom - mormolta alig hallhatóan, így a fülemet kezdtem hegyezni és továbbra is alvást mímeltem. 

- Lökjed. - A szívverésem felgyorsult. Nem tudtam, mi következik ezután, de volt egy sejtésem. 

- Én is követtem el hibákat. Szerelmes vagyok belé. Nagyon régóta. De sosem viszonozta az érzéseimet - tette hozzá, mintegy védekezőleg. Ronan nem szólalt meg. - Pár napja volt egy meccs. Megnyertük, és eléggé elborult az agyam. Megcsókoltam. - Feszülten vártam, mikor esnek egymásnak, de nem történt semmi. - Csak hogy tudd, én kezdeményeztem, és neki semmi köze hozzá. Ne hibáztasd. Azonnal elhúzódott.

- Eszembe se jutott... - mormolta Ronan. - Miért mondod ezt el nekem? 

- Csak így tűnt helyesnek. Valószínűleg legkésőbb holnap, vagy azután elmegy, és teljesen megérteném, ha sosem jönne vissza. - Szóval ezt gondolja... - Vigyázz rá, haver.

- Úgy lesz - felelte Ronan. 

- Tudod, nem hittem volna, de egész jó arc vagy - tette hozzá Chris, mire Ronan felkuncogott. 

- Te is felülmúltad az elképzeléseimet - felelte gúnyosan. "Álmomban" elmosolyodtam. Még egy ideig élcelődtek egymással, de a fejemben összemosódtak a szavak, majd perceken belül elnyomott az álom.

3. évad 20. fejezet

- Visszahívtad? - kérdezte. Fél perccel később fogtam fel, hogy Chris-ről beszél. 

- Ö, igen. Minden rendben. Mindjárt átjön... - mondtam, talán túlságosan gyorsan. Úgy tűnt, mindebből semmit sem fog fel, sőt, elgondolkozott valamin. - Baj van? - kérdeztem. Elegem volt a félreértésekből. Kezeit a pulcsija zsebébe rejtette, majd letelepedett az ágyam szélére. 

- Az előbb... bocs, hogy csak úgy leléptem. Kellett egy kis idő. 

- Idő... mihez? - tudakoltam. Meglepetésemre válaszra nyitotta a száját. 

- Kettőnkhöz. - A gondolatra, hogy a "kettőnk" még mindig létezik, hatalmasat dobbant a szívem. 

- És... mire jutottál? - kérdeztem. Deja vu érzésem volt. Ugyanazt játszottuk, mint régen. Én kérdeztem, és a válaszára vártam. Azzal a különbséggel, hogy most tényleg megadta őket. 

- Hiányoztál. És ha hajlandó vagy megbocsátani nekem, szeretném újrakezdeni - a hangja útközben suttogássá alakult, tenyerével végigsimította az arcom vonalát. 

- Nincs mit megbocsátani. Örülök, hogy mindez kiderült, és hiszel nekem. És visszatérve... én is szeretném. - Ahogy monológom végére értem, felderült az arca. A szemei éjfekete színben játszottak, és még mindig kissé fáradtnak látszott, de felszabadult félmosolya javított az összképen. Mit beszélek, ugyanolyan tökéletes volt, mint mindig. A haja nőtt, mióta utoljára láttam, és a szokásosnál is borzosabb volt, talán egy árnyalatnyival sötétebb is. Visszavonhatatlan vágyat éreztem, hogy beletúrjak, és ezen igényeimnek eleget is tettem. Tenyerem ezután az arcát súrolta. Lehunyta a szemét, és vágyakozón oldalra fordította a fejét. 

 Keze időközben a derekamnál kalandozott, és feljebb mászott az ágyon, amíg el nem érte, hogy a kezével és a bal térdével támaszkodva fölém nehezedjen. Olyan közel akartam tudni magamhoz, amennyire csak lehet, ezért követelőzően magamhoz húztam a pulcsijánál fogva. Ekkor már semmi másra nem tudtam gondolni, mint hogy megcsókoljam. Az ajkaink találkoztak. A bennem tomboló szenvedély ellenére visszafogtam magam, és úgy tűnt, ő is ezt teszi. Puhán, bizonytalanul csókoltuk egymást, mint legelőször. 

Ronan

Őrülten szexi volt, ahogy magához húzott. Próbáltam megállni, hogy azonnal letépjem róla a ruhát, bár magam sem tudom, hogy sikerült. Óvatosabb voltam, mint bármikor. Összeérintettük az ajkainkat, puhán, hosszan, csak ízlelgettük egymást. De nem volt elég. Többet akartam. Éreztem, hogy hullámokban elönt a vágy, és egy pillanatra nem bírtam türtőztetni magam, beleremegtem. Be akartam teljesíteni a csókunknak, de nem engedte. Úgy éreztem, szándékosan kínoz. Egy pillanatra elhúzódott. Majdnem ráüvöltöttem, hogy ha nem akar engem, felrobbanok. A szemébe néztem, és próbáltam megértetni vele, bármit megtennék, hogy velem legyen. 

- Kikészítesz... - leheltem. A hangom szokatlanul mély, és rekedt volt, talán még csúszkált is. Annyira megőrjít, hogy nem tudok ilyenekre koncentrálni. És akkor megtörtént. Olyan erővel rántott magához, hogy ha akartam volna, sem tudok ellenkezni. Valamiért felizgatott, hogy képes uralkodni rajtam, pedig ez eddig sosem fordult elő. Amikor a nyelvünk találkozott, közel voltam hozzá, de amikor beleharapott az alsó ajkamba, végleg elvesztettem a fejem. Halványan érzékeltem, hogy felnyögök, de már csak ő létezett. Csak miatta éltem, és azért, hogy boldoggá tegyem. Most én szakítottam meg a csókunkat. Látni akartam az arcát. Fátyolos tekintettel, könyörögve nézett vissza rám. Ahogy a mellkasa fel-le süllyedt, újabb remegés futott végig a testemen. Korábban is izgatott már fel - talán a tudta nélkül is, de idáig még sosem jutottunk el. Féltem, ha most le akar állítani, beleőrülök. A dekoltázsába temettem az arcom, és beszívtam az illatát. Éreztem, hogy megfeszülök, és a remegések egyre gyakoribbakká váltak. Rajta mindössze egyetlen pamut felső feszült, ami már-már törvénytelenül átlátszó volt, nekem viszont kezdett melegem lenni. Legszívesebben letéptem volna magamról a francba' mindent, de szerettem volna, ha ő csinálja. Egy pillanatra valami hideget éreztem a mellkasomnál. Ujjaival kis köröket írt le az alhasamon, és lejjebb... Vajon tudja, milyen hatással van rám egyetlen mozdulata is? Képes lenne ölni azzal, ha ezt megvonná tőlem. Mert ha most nem kapom meg, belehalok. Erőtlenül próbálta lehúzni rólam, és minden egyes pillanat, amikor a bőre a testemhez ért, édes kínszenvedés volt számomra. Végül segítettem neki megszabadulni a pólómtól is, én pedig szabályosan letéptem róla az övét. Próbáltam bocsánatkérésre nyitni a számat, de csak arra tudtam gondolni, mit csinálhatna ő az övével... Egy valamit tudtam; nem akarom semmire rákényszeríteni. Ismét végigsimított a mellkasomon, az alhasamon, és végül megállapodott az övemnél. Mélyen egymás szemébe néztünk, miközben próbálta kikapcsolni. Segítettem volna, ha nem remegtem volna már így is abnormálisan. A kezem hozzáért az övéhez. Felváltva próbálkoztunk, de a kezünk folyton megakadt a másikéban.

- Ronan - suttogta a nevemet. Úgy éreztem, ha nem sikerül, perceken belül elsírom magam. Válaszra nyitottam a szám, de ekkor nyílt az ajtó. Ledermedt alattam, én pedig a másodperc törtrésze alatt legördültem róla, és a tekintetemet az ajtóra szegeztem. 

- Hogyazakibaszottjóbüdös... - McCeightly a fél karjával takarta el az arcát, és sietve kihátrált a szobából, becsapva maga után az ajtót. Hogy ennek is pont most kellett... Meg tudtam volna ölni ezt a kölyköt... A párnába temettem az arcom, és igyekeztem lehiggadni. Szerencsére a képe láttán apadt a lelkesedésem, de még mindig fel voltam spannolva. Kasey-re pillantottam, aki fülig vörösödve bámult maga elé. Elfordultam. Ha bámulom, az nem a legjobb módja a lehiggadásnak. 

- Ez... kínos volt - motyogta. 

 Mindketten zihálva vettük a levegőt. Összeszedtem a pólóját a földről, és a kezébe nyomtam. Zavartan tekintett rám, de azért felvette. Meg akartam mondani neki, hogy ez nem azért van, mert nem akarom látni a tökéletes, izgató testét, hanem mert nem vagyok tőle képes józanul gondolkodni. Kinyitottam az ablakot, és most az egyszer hálát adtam az égnek, hogy itt húsz fok körüli a hőmérséklet. Kellett pár perc, amíg teljesen lehiggadtam, majd mikor visszafordultam, összegömbölyödve ült az ágyon. Kicsit elveszettnek tűnt, ezért odamentem hozzá, és hátulról átöleltem. Hagytam, hogy az ölembe dőljön, bár nem tudtam, meddig fogok kitartani anélkül, hogy be ne gerjednék. Megint...

- Baj van, kicsim? - kérdeztem. Meglepődtem, mennyi aggodalom vegyült a hangomba. - Ha akarod, elküldöm McCeightly-t a halál faszára...

- Nem, nincs baj. Ne bántsd - csóválta a fejét. - Csak... - Bármit megadtam volna, hogy segítsek neki, de nem tudtam hogyan. Érthető, ha nem bízik bennem, azok után, hogy semmit sem voltam hajlandó megosztani vele. 

- Izé... én még... tudod... szűz vagyok - suttogta. Elé másztam, hogy a szemébe nézzek, de nem nézett vissza rám. A gondolatra, hogy én lehetek neki az első, megdobbant a szívem. Igazából, örültem neki, hogy rajtam kívül senki nem ért még hozzá úgy. Ettől az egésztől szokatlanul zavarba jött. Meg akartam értetni vele, hogy ennek semmi jelentősége, és hogy mennyire szeretem... 

- Figyelj... ha várni akarsz, én megértem. Kérlek, szólj, mert én nem akarlak semmire rákényszeríteni, és... - A számra tapasztotta az ajkait, és egy rövid csókkal belém forrasztotta a szót. 

- Rendben - mosolyodott el, mire idióta vigyor ült ki az arcomra. Érzem, mikor csinálom ezt, és hogy ez milyen hatással van rá. Olyan, mintha... tetszene neki. Pedig tök nyálas. Na mindegy. 

- Nem megyünk ki? - kérdezte. 

- Amit csak akarsz - mondtam, miután puszit nyomtam a homlokára, majd felsegítettem az ágyról. 

 Egy valami idegesített. Ha legközelebb is olyan messzire megyünk, mint az előbb, akkor nem tudom, képes leszek-e leállni... Majd felidézem McCeightly idióta képét... Már a gondolatra is elfogott a hányinger.

- Baj van? - kérdezte Kasey.

- Nem, semmi - legyintettem, majd felkaptam a pólómat, és kinyitottam neki az ajtót.

3. évad 19. fejezet

 Először csak halvány fénypontokat érzékeltem, majd kezdett kitisztulni a kép. Egy szobában voltam; később döbbentem rá, hogy ez történetesen az én szobám. Még mindig szürkeség uralkodott a helyiségben, ezért hunyorogtam, hogy kitisztuljon a kép. Másodpercekkel később döbbentem rá csupán, hogy nem a látásommal van a probléma, hanem odakinn uralkodik fojtó szürkület. 

 Suttogás hallatszott - egész közelről. Nem tudtam kivenni a szavakat. Zavarosak voltak. Minden olyan fura volt. Sajgott a fejem, és színes pontokat kezdtem látni. Idővel megszűntek a suttogások, és újra sötétség burkolta be a szobát...

 Felébredtem. Bár a fejem még mindig sajgott, de kitisztult a látásom, és végre minden képkockát kristálytisztán láttam magam előtt. Egyedül voltam a szobámban. Felültem az ágyon. Odakinn sötétség uralkodott, bár csillagokat nem lehetett látni, valószínűleg a portlandi eget beburkoló felhők miatt... Tompa volt az agyam, és nem értettem, mi történik. Ha az előző napomat próbáltam felidézni, mint minden ébredés után, elködösült az elmém és a fejem még jobban sajgott... ha ez egyáltalán lehetséges. Nyílt az ajtó. Egy pillanatra összerezzentem, majd amikor megpillantottam az ajtóban álló alakot, hirtelen képek ezrei rohanták meg az agyamat. A tegnapi nap a tónál... Mike... azt hiszem, meghalt... megöltem... A rejtett sidhe látó képességem volt vajon? Vagy ezt az egészet csak álmodom?! Mert az nem lehet... Ő nem állhat most itt, az ajtóban. 

 Pedig megtörtént. Ronan Blackmore engem nézett; mélyreható, fekete tekintete engem pásztázott. Kimerültnek és megviseltnek tűnt, mégis különös élénkséggel nézett rám. Emlékeztetett régi önmagára. Azokra az időkre, amikor még együtt voltunk. Erre a gondolatra gombóc férkőzött a torkomba. Nem tudtam, mit kéne tennem, hogy kéne kezelnem a helyzetet, ezért csak bámultam rá meredten. Láthatólag ő is zavarban volt, mert a tarkóját vakargatta és nekitámaszkodott az ajtófélfának. A tekintetét továbbra sem vette le rólam. Így bámultuk egymást az elkövetkezendő egy percben, majd Ronan elmosolyodott. Hatalmasat dobbant a szívem. Ugyanaz a gunyoros, de őszinte félmosoly. Ekkor nem bírtam tovább, elhomályosult a tekintetem, majd bőgni kezdtem. Ronan elbizonytalanodott a reakcióm láttán, majd közelebb slisszolt hozzám. Olyan édes volt tétován csillogó tekintetével, hogy ettől még inkább elérzékenyültem. Odahúzta az íróasztalom székét az ágyamhoz, és leült rá. Tenyerét összekulcsolta a térdén, és meredten bámult rám.

- Kérlek ne sírj - szólalt meg. Annyi fájdalom volt a hangjában, mint amikor 'elbúcsúztunk'. Elválásunknak minden egyes pillanata beleégett az agyamba, és nem tudtam, hogyan tovább. Vajon mennyit tud Mike-ról? Hisz-e már nekem? És hajlandó-e megbocsátani? - Bocsáss meg - mondta suttogásnak sem nevezhető hangon. Szinte mintha csak az agyamban jelentek volna meg a szavai. Elképedtem.

- Mi-miért? - kérdeztem halkan, és annyira ledöbbentem, hogy sírni is elfelejtettem. Bár a könnyeim még mindig folytak.

- Amiért nem hittem neked... - folytatta. 

- Tudod? - Bólintott. Szóval tudja, hogy a legjobb barátja mindvégig átvágta, és tegnap este meghalt... megöltem. - És hogy viseled? - kérdeztem aggódóan. Mike rohadt nagy szemétláda volt, de figyelembe véve, hogy közel száz éve barátok, elképzelésem sem volt, mit érezhet most. Dühös-e rám... Gúnyos nevetést hallatott.

- Hogy én hogy viselem? Kasey, te átaludtál egy egész napot, tehetetlenül nézted, ahogy tönkreteszlek, és tegnap...

- Tessék? - nem hittem a fülemnek. - Nem te vagy az, aki tönkretett! - mondtam immár határozottabban. Mind tudtuk, ki volt az, valamiért mégsem mondta ki egyikünk sem a nevét.

- De legalább annyira az én hibám! - csattant fel. Egy pillanatra összerezzentem a hangjától, mire elcsendesült. 

- Ez baromság - bukott ki belőlem. - De hogy jöttél rá? 

- Mindent elmesélek, de most pihenned kell - jelentette ki határozottan. Megőrült?! 

- Nem vagyok fáradt - ráztam a fejem, de makacsul elindult az ajtó felé. - Elmész? - kérdeztem, talán kicsit kétségbeesettebben, mint terveztem. 

- Odakinn leszek. És ha szükséged van valamire, csak szólj - mondta, majd kitárta az ajtót. - Ja, és a barátod keresett. - Elkerekedtek a szemeim. 

- Chris?! - kérdeztem zavartan. Hogy feledkezhettem meg róla?

- Ja, ő - bólintott, és úgy tűnt, mint aki egy kicsit elgondolkozott. 

- Mikor? Mit mondtatok neki?

- Reggel. Azt mondta, küldött neked sms-t, de nem tudja, megkaptad-e. Úgy tűnt, nagyon aggódik. Szerintem hívd fel. Annyit tud, hogy tegnap megbotlottál egy kőben, és beverted a fejed - tette hozzá, majd vetett rám egy bocsánatkérő félmosolyt, és eltűnt az ajtó mögött.

 Egy ideig csak bámultam a mozdulatlan kilincset. Még mindig nem fogtam fel, hogy itt van. Tényleg velem van, és hisz nekem. És minden újra a régi lehet... Talán. Reméltem, hogy nem hibáztat Mike halála miatt. Utólag belegondolva elég távolságtartó volt. Tudom, hogy azok után, ami történt, az sem lenne normális, ha vigyorogva lesmárolna... Bármennyire is szerettem volna, hogy így legyen, de...

 A gondolatmenetemet nem tudtam befejezni, mert két elmosódó alak nyomult be az ajtón. Az egyikük sikítozott. A másodperc törtrésze alatt a nyakamba ugrottak, és a fülembe üvöltöztek. Fel sem fogtam, mi történik, csak ültem, mint egy darab fa. Azt hiszem, sokkot kaptam. 

- Kasey! - Hallottam Missy csilingelő hangját.

- Hé, McLane? Élsz még? - nevetett Ed. Ed, Istenem.... Nagyot dobbant a szívem, majd magamhoz húztam a két szőkeséget. Megint nem bírtam ki sírás nélkül. Eszembe jutott, hogyan váltunk el. 

- Bocsássatok meg! El kellett volna mondanom, de nem tehettem, és annyira sajnálom, hogy csak úgy leléptem, akkora seggfej voltam, de nem tudtam, mit csináljak. Szörnyű volt nézni, ahogy elsétáltok, és utáltam magamat, de... - Tudat alatt azt vártam, hogy félbeszakítanak, de ez nem történt meg. Ott ültek az ágyam szélén, és mosolyogva, pislogva bámultak rám. Én pedig kifogytam a szuszból.

- Befejezted? - kérdezte Ed. Vettem egy mély levegőt, és bólogattam. 

- Olyan hülye vagy - nevetett Missy, majd ismét átölelt. 

- De teljesen jogos, hogy haragudtatok rám és...

- Nem haragszunk - szakított félbe Ed. - Oké, haragudtunk, de aztán megtudtuk az igazságot. Fény derült mindenre, amit Contreras elkövetett - a nevének említésére összerezzentem - és most már egy csomó mindent másképp látunk...

- ... és megértjük, hogy nem te vagy a hibás - fejezte be mosollyal az arcán Missy. El is felejtettem, milyen ijesztő, mikor befejezik egymás mondatait. 

- De... hogy?! - bukott ki belőlem. Ed és Missy összenézett.

- Valószínűleg ezért még kapunk a fejünkre, de...

- Mi van? - ráncoltam a homlokom.

- Ronan ragaszkodott hozzá, hogy ő akarja ezeket elmondani neked, de mivel... - Kisétált az ajtón, és itt hagyott, mikor annyi megbeszélnivalónk lett volna... 

- ... tudnod kell róla, szóval... 

- Tudnom, miről? - faggattam őket fáradtan. 

- Szóval Blackmore... 

- Ronan... - javítottam ki. 

- Tehát miután elmentél, Contreras kezdett furán viselkedni. Egy nap se jött be suliba, ami még nem lett volna bizarr, tekintve a pasid szokásait, de...

- Térjünk a lényegre - sürgettem Ed-et.

- Szóval teljesen felszívódott - kapcsolódott be Missy. - Azt hittük Ronannel van, de mint utólag kiderült, nem így volt. Ronan egyik nap átment hozzá. Azt mondta nekünk, napok óta nem látta. Nem volt otthon, de a mobilja a konyhaasztalon volt.

- És hát, tudod, hogy áll hozzá Blackmore a magántulajdonhoz... - tette hozzá Ed, mire egy éles pillantást vetettem rá, de jelenleg nem tudtam haragudni rá, annyira örültem, hogy itt vannak! 

- Ronan megtalálta a fenyegető üzeneteket, amiket neked küldött. És mást is... - Missy egy pillanatra elhallgatott. Kérdőn néztem Ed-re. 

- Nagyon durva volt! A szobája tele volt képekkel, plakátokkal... de komolyan! Alig látszott ki a fal! Meg egy csomó leírása volt, jegyzetek, cetlik, ilyesmi...

- Jó, képek, jegyzetek, meg minden, de miről?! - értetlenkedtem. Amit ezután mondott, attól tátva maradt a szám.

- Rólad, Annie-ről, rólunk... Olyan helyzetekben, amikor nem is hittük, hogy a közelben van. Nem akarlak sokkolni, de olyan is van, amikor alszol... - A gondolatra, hogy mindvégig szabad bejárása volt a házunkba, ergo, korlátlan hatalma felettünk, és hogy a szobámban van, miközben én békésen alszok, végigfutott a hideg a hátamon. 

- Ez beteg... - bukott ki belőlem, bár eddig is tudtam, hogy valami nem ép Mike agyában.

- És akkor a te lovagod elindult megmenteni téged. Csakhogy nekünk nem is szólt. Ha nem futunk össze suliból hazafelé menet, nem is tudnánk semmiről. - Ezt valószínűleg szemrehányásnak szánta, de nem tudtam rá reagálni. 

- Figyelj, szerintem már eléggé sokkoltad - jegyezte meg Missy. - Hagynunk kéne pihenni. 

- Nem, mindent tudni akarok! - jelentettem ki. 

- Röviden ennyi. A többit már tudod. De azért nekünk is lenne pár kérdésünk - mondta Ed. Sejtettem, mire céloz, de arról nem akartam beszélni. Hisz még én magam sem értettem. 

- Hogy csináltad? - bukott ki belőlük egyszerre. 

- Na jó, ez már tényleg ijesztő! - ráztam a fejem. Értetlenül néztek össze. - Ez az egész, hogy befejezitek egymás mondatait, ugyanazon jár az eszetek... ez...

- Ez a szerelem - fejezte be Ed, majd a tenyerét Missy-ére kulcsolta, és rövid csókot nyomott a szájára. Egy pillanatra csönd telepedett a szobára, majd Ed spontán ágyra csapott, történetesen a takaró alatt pihenő lábamra. - Te elterelted a témát! - Összerezzentem, mert eszembe jutott, amikor Mike eltörte, aztán rádöbbentem, hogy semmiféle fájdalmat nem érzek. 

- Missy... 

- Hm? - pillantott rám kíváncsian a göndörhajú szőkeség. 

- Te meggyógyítottál, miután rám találtatok? - kérdeztem. 

- Nem, nem volt semmi bajod. Azon kívül, hogy elájultál. Nem is értettük... 

- Mike eltörte a lábamat. És most sértetlen... - értetlenkedtem. 

- Ez a sidhe látó hókuszpókusz nagyon király! - bólintott Ed. 

- Igen, valószínűleg amiatt van - bólintottam.

- Mit tudsz még csinálni? - Olyan kíváncsi, csillogó tekinteteket meresztettek rám, mintha ötéves gyerekek lennének, én pedig a Mikulás... 

- Nem tudom. Az volt az első alkalom, hogy ilyesmit csináltam. Csak úgy... jött. Dühös voltam, és kipattant belőlem. Mintha átjárt volna valami idegen erő, vagy előtört volna az a részem, amit eddig nem ismertem... - Ámuldozva meredtek rám. - Tudom, hülyén hangzik.

- Nem, ez... elképesztő - suttogta Ed. - Kasey, hónapokon keresztül azon gondolkoztunk, hogyan lehet megölni őket, és te tegnapelőtt megöltél egy démont! 

- Hagyjuk ezt, jó...? - csattantam föl. Az a helyzet, hogy én ezt az egészet nem éreztem szenzációnak, sőt, ha jobban belegondolok, ez gyilkosság. Ugyanazt vittem véghez, amit a beteg, rossz emberek. A bűnözők, a sorozat- és tömeggyilkosok, akiket eddig csak tv-ben láttam. Most én is ilyenné váltam? 

- Azt ne mondd, hogy bűntudatod van miatta - vonta fel a szemöldökét Ed.

- Megöltem egy embert! - bukott ki belőlem, aztán rádöbbentem, hogy ez nem egészen igaz...

- Egy démont - javított ki. - Ráadásul a legrosszabb, legbetegebb fajtából... Csak jót tettél vele, és örülnöd kellene, hogy megszabadítottad a világot egy ilyen... seggfejtől. - Igen, ha Mike-ról van szó, én sem tudom, pontosan milyen sértés illene rá... - Mellesleg, meg akart ölni! 

- Mint téged annak idején Sutton. Mégsem viselted valami jól... - tette hozzá Missy. Ed ki-be csukta a száját, mint aki nem tud mit mondani, és erre a jelenetre kuncognom kellett.

- Te most kinek az oldalán állsz? - kérdezte tettetett felháborodással a barátnőjétől.

- Én csak azt mondom, hogy adjunk Kase-nek egy kis időt - emelte fel a tenyerét védekezően Missy, de a mondat végére ő is elmosolyodott. Ed még mindig nem bírt kinyögni egy épkézláb mondatot sem, ezért Missy kezébe vette az irányítást. - Beszéltünk a nagymamáddal. Az alapsztori az, hogy tegnapelőtt megbotlottál egy kőben, beverted a fejed és elájultál, miközben Chris-t vártad. Mi pedig a távoli barátaid vagyunk, te pedig tudtál az érkezésünkről, csak elfelejtettél szólni neki. Ez így jobb, mintha ránk lenne dühös, amiért csak úgy betoppanunk...

- Köszi - jutalmaztam az ötletüket egy irónikus vigyorral. 

- És megengedte, hogy nálad aludjunk - mosolygott.

- Várj... mindhárman? - kérdeztem.

- Igen, neki azt mondtam, hogy mi ketten a te szobádban, a fiúk pedig a vendégszobában, de természetesen lehet másképp is... - kacsintott rám. 

- Oké - vigyorogtam. 

- Na, mi most hagyunk pihenni egy kicsit, ha kell valami, odakinn leszünk - darálta Missy, majd kézenfogta Ed-et, és elkezdte az ajtó felé hurcolni. 

- Srácok... örülök, hogy itt vagytok - szóltam utánuk, mire elmosolyodtak.

- Örülünk, hogy jól vagy - felelte Missy, majd ők is egyedül hagytak. Nem értettem, miért akarja mindenki, hogy pihenjek, de az igazat megvallva, megint kezdtem fáradtnak érezni magam, ráadásul a hasogató fejfájás is visszatért... Elhatároztam, hogy felhívom Chris-t a vezetékesről, amelynek az egyik készüléke a nappaliban van, a másik az én szobámban, a komódon, aztán lefekszem. 

 Miközben csörgettem, eszembe jutott, mikor találkoztunk utoljára, és mi történt azon a meccsen... Hát, már késő volt visszakozni, mert a második pittyegés után felvette.

- Kase! Mi van, jól vagy? - Meg sem várta, hogy beleszóljak. 

- Szia, Chris. Igen, minden oké, már jól vagyok. 

- Ne haragudj, hogy nem mentem el, de küldtem egy sms-t, hogy elhúzódik az edzés, és áttehetnénk későbbre.

- Ja igen, bocs, a telefonom izé... beleesett a tóba - bukott ki belőlem az első hazugság. Mégsem mondhattam, hogy: "Egy ördögi démon az életemre tört, és lenyúlta a mobilomat..."

- Uh, az gáz - jegyezte meg, majd kifogytunk a témákból. Egyre csak arra a csókra tudtam gondolni, nem jó értelemben, és szerintem ő is így volt ezzel. Eszembe jutott, mit akartam neki elmondani, de ez nem telefontéma...

- Figyelj... - bukott ki belőlünk egyszerre.

- Előbb te - mondta. 

- Nincs kedved átjönni? - kérdeztem meggondolatlanul. - Tényleg meg kell beszélnünk... 

- Öö... többiek? 

- Itt vannak - mondtam. 

- A barátod? Tudja? 

- Nem mondtam neki semmit, bár szerintem, ha így lett volna, arra már rájöttél volna... - méláztam.

- Ja, lehet.

- Na akkor jössz?

- Aha, 9-re ott vagyok.

- Kilenc?

- Kase, tudod, mennyi az idő?

- Ö... nem? 

- Nyolc óra van. - Úristen, mennyi idő lesz, mire átállok... 

- Rendben, akkor kilenckor.

- Szia.

- Szia. 

 Miután letettem a telefont, hangosan kifújtam a levegőt, és hátravágtam magam a párnára. A szemem megakadt Ronan-en, aki az ajtóban állt, és csak reménykedni tudtam, hogy ebből az egész zavaros beszélgetésből semmit sem hallott vagy értett.

3. évad 18. fejezet

 Na végre beindulnak az események. Mostanában nemigen volt időm új részeket kitenni, mert hozzám is elért az a bizonyos suliitisz, meg ihletem sem nagyon volt, de most már visszatértem, mint még senki soha! ;) Jó olvasást mindenkinek!

Alig aludtam az este, de hajnalban mégis elnyomott az álom, így meg kellett birkóznom a tanszünetek egyetlen átkával: délután 3-kor keltem! Fordítottam egyet a komódomon elhelyezett zsebnaptáron, amely így október 31-edikét mutatott. Hihetetlen, hogy az őszi szünet még csak most kezdődött, mégis, mindössze három nap van hátra belőle. 

 Chris-szel ötre beszéltük meg a találkozót, így fél négykor - miután sikerült eltüntetnem a takarónyomokat és a borzos madárfészket a fejemről - elindultam otthonról. Még csak az út felénél jártam, de már mind a tíz körmömet lerágtam. Féltem attól, amit mondani fogok, és még jobban féltem Chris reakciójától. Mi lesz, ha megbántom? Ha összetöröm a szívét? Valószínűleg ez fog történni. Az már világossá vált számomra, hogy sosem lesz minden újra a régi. Sőt, valószínűleg semmi... Elveszítettem a legjobb barátomat, már aznap, amikor azt a hívást kaptam. Csak nem voltam hajlandó tudomást venni róla. Nem tudtam elfogadni, inkább tettettem, hogy minden redben van. Ennél pedig már az is jobb, ha elmondom neki az igazat. Amit igazából tettünk kell.

 Ahogy egyre közelebb kerültem a helyszínhez, ahol a fél gyerekkoromat töltöttem, depresszióm a tetőfokára hágott. Az ismerős fasor a főút mellett, mielőtt átvágnál a hatalmas mezőségen, amely után ismét fák következnek, majd egy füves, gazos terület. Ementén terül el a Long Island Lake. A portlandi szellő lágyan borzolta a nádas peremét, a vadludak V alakot leírva igyekeztek dél felé. Menekültek a hamarosan beköszöntő tél elől. Egy szóval: minden békésnek tűnt. Szemben a bennem tomboló érzelmi viharral. Úgy terveztem, hogy merengek egy kicsit a tóparton, és átgondolok pár dolgot, mielőtt Christopher megérkezik. Karomat a derekam köré kulcsoltam. Vastagabb pulcsit kellett volna felvennem; Portlandben a szokásosnál is hamarabb köszönt be a cudar idő, és ebben az évben idő előtt sötétedik. Már kezdett szürkülni az ég alja. Találtam pár lapos követ, amelyekkel kacsázni próbáltam, de a kavicsoknak sosem sikerült kettőnél többet bucskáznia. Kicsordult egy könnycseppem, de le is töröltem, amint zörgést hallottam a nádas mögül. Nem akarom, hogy Chris így lásson. Nem kell, hogy még bűntudata is legyen miattam. A nádasból előlépett egy alak, aki határozottan nem Christopher Emerson volt. Kiejtettem a kavicsot, amelyet a kezemben szorongattam. Egyenesen a lábfejemre zuhant, de nem vettem róla tudomást. Ő állt előttem. Az az ember, akit a világon mindennél jobban gyűlölök. Az, aki tönkretette az életem. Mike Contreras ugyanazzal a gúnyos, lekicsinylő vigyorral meredt rám, mint alig egy héttel ezelőtt. Éveknek tűnt, mégis túl hamar jött a viszontlátás. Egy szál fekete, V kivágású pólóban, és fekete csőnadrágban feszített. A látványától méginkább kirázott a hideg. Mikor leküzdöttem a kezdeti sokkot, erőt vettem magamon, és megszólaltam.

- Mit keresel itt? - kérdeztem még a lehetségesnél is több gyűlöletet véve a hangomba. Sikerült. Meg tudtam volna ölni, csak az a helyzet, hogy nem tudtam, hogyan; így aztán letettem arról, hogy a torkának esek, és addig püfölöm, amíg ki nem leheli a lelkét - már ha egyáltalán van neki -, mert határozottan erőfölényben van velem szemben. 

- Tudod, milyen nap van ma, szivikém? - húzta ajkát lusta félmosolyra. Gondolatban képek ezrei öntöttek el, amelyek a képzeletbeli haláláról szóltak. Durvábbak voltak, mint egy atombomba Nagasakira.

- Ha azért jöttél, mert elhagytad a naptárodat... tudod, mit, szállj le rólam, és húzz el! Egyáltalán mi a faszt akarsz? Megesküdtél, hogy leszállsz rólam, meg a barátaimról, úgy hogy semmi keresnivalód nincs itt, világos? - Próbáltam higgadtnak mutatkozni, mert ha kihozott a sodromból, annak sosem volt jó vége. Fogalmam sem volt, mit akar, de egyben biztos voltam. Ha Chris ideér, és itt találja ezt a rohadékot, Mike-nak nem okoz nagy megrázkódtatást, ha kárt tesz benne. Ezt pedig mindenképp el kellett kerülnöm. A mobilom után kaptam, hogy sms-ben lemondjam a találkozást, de üres volt a zsebem. 

- Mit művelsz?! Add vissza! - üvöltöttem immár, félredobva az előbbi pókerarcomat.

- Mit akarsz tenni? Hívod Roncikát? - nézett rám kutyaszemekkel, miközben egyik kezéből a másikba dobálta a telefonomat. Az egyetlen kapcsolatomat Chris-szel. 

- Ne merd kimondani a nevét. 

- Miért, mit fogsz tenni, szivikém? - billentette oldalra a fejét. Most vettem csak észre sötét szemeit. Éhes. Ez valamiért megijesztett. Nyeltem egyet, és igyekeztem más eszközhöz folyamodni. 

- Egy barátommal megbeszéltem itt egy találkozót. Nem sokára ideér, de gondolom el leszek foglalva, szóval gondoltam lemondom... - mondtam higgadtnak szánt hangnemben.

- Szóval egy barátod... Remek, jöjjön csak. Nem fog sokáig zavarni... - Hangjából sütött a nemtörődömség, és világossá vált szándéka, miszerint igenis kárt fog tenni Chris-ben... Már csak azért is, mert tudja, ezzel engem bánt. Eddig sikerült megjátszanom a nyugodtság mintaképét, de az álcám kezdett darabokra hullani, mint a régi csempe egy fürdőszobában. 

- Kérlek... Ő nem tud semmiről, nem is tehet semmiről. Ennyit számít neked egy ártatlan ember élete? - folytattam kérlelő hangnemben, mire olyan reakciót sikerült kicsikarnom belőle, amire egyáltalán nem számítottam. Mike először csak kuncogni kezdett, majd hangosan felnevetett. 

- Mivan? - förmedtem rá.

- Te még mindig nem vagy tisztában vele, kikkel is állsz szemben, szivikém - vigyorgott egyenesen az arcomba. - Tudod te, hány ártatlan ember élete szárad a lelkemen? - kérdezte, különösen megnyomva az utolsó szót. - Ó, és Ronan-t kérdezted már? - Egy pillanatra megrezzentem, de próbáltam uralkodni magamon. Tudtam, mire megy ki a játék, de ez velem nem fog működni. - Nos, valószínűleg már nem is fogod... - mélázott. - Visszatérve a lényegre: tudod, milyen nap van ma?

- Igazad van, térjünk a lényegre. Mit akarsz? - Én személy szerint azt akartam, hogy rendezzük már végre le a dolgokat egymás közt, és tűnjön el innen, mielőtt Chris ideér. A mobilom nélkül el voltam veszve. Nem tudom, mennyi idő lehet most, de határozottan sürget.

- Samhain, szivikém. Mond ez neked valamit? - kérdezte, majd elégedetten elvigyorodott. Gondolom ledöbbent arcom láttán. Október 31. A büdös életbe, hogy feledkezhettem meg róla? Túlságosan is próbáltam normális lenni...? - Bizony, szivi. A nap, amikor a világok határai összemosódnak. A nap, amikor védtelen vagy velem szemben. A csini kis medálod most nem véd meg. Ezért nem is pazarolom rá az időt, hogy eltűntessem. Különben is, dögös vagy benne, mondtam már? - Minden világos! Nem érdekelte semmilyen alku. Nem az volt a célja, hogy eltűnjek Santa Cruzból. Csak el akart csalni, elég messze Ronantől, és attól, hogy legyen esélyem megmenekülni. De miért? - később eszméltem csak rá, hogy az utolsó mondatot hangosan is kimondtam.

- Miért - ismételte meg. - Hülyének nézel, szivikém? Azt hiszed, nem tudom, mit tett Blackmore?! - Remek, sikerült felhúznom. Csak idő kérdése, és letépi a fejemet. Most kezdtem el igazán félni.

- Sutton saját maga tehet a haláláról... - kezdtem volna eloszlatni a felhőket elködösült agyáról.

- Ne merd a szádra venni a nevét! - szűrte a fogai között.

- Miért? Úgyis megölsz, nem? Legalább hadd mondjam el, amit akarok. Ennyi jár nekem - vágtam vissza, és boldogan (na jó, azért az túlzás) konstantáltam, hogy a hangom már csak egy kicsit remeg. - Sutton meg akart ölni, Mike. Semmit sem ártottam neki. Ronan csak megvédett, mert szeret. Ha igazat beszélsz, tudod mi a szerelem, és megérted, amit tett - próbáltam rá észérvekkel hatni. Kérdés, hogy ez egy pszichopatánál működik-e.

- Sok a duma, szivikém. Térjünk a lényegre, nem gondolod? - billentette oldalra a fejét. A tekintete üres volt. Teljesen lepergett róla, amit mondtam. Kezdtem a szó szoros értelmében pánikba esni. Mit ér a sidhe látóság ilyen helyzetben?! - Először téged öllek meg, és végignézem, ahogy Blackmore szenved. Aztán vele is végzek. A túlvilágon találkoztok. Ó, bocs, elfelejtettem szólni. Neki nincs lelke. Soha a büdös életben nem látod többé a srácot. - Erre már korábban is felkészültem, most mégis savként marták a szívemet a szavak. Feltűnt, hogy már nem szólítja Amiconak. 

- Ti Ronannel több, mint egy évszázada legjobb barátok vagytok. Hogy felejtheted ezt el egy lány miatt, aki még csak nem is szeretett? - világítottam rá a tényekre, de ezzel csak annyit értem el, hogy sikerült még jobban felhergelnem.

- Szeretett engem. Szeretett volna, ha Blackmore nem veszi el tőle a lehetőséget - szinte már az arcomba üvöltötte a szavakat, majd a pulcsimnál fogva magához rántott, és elemelt a földtől. Egy pillanatig magatehetetlenül kapálóztam a levegőben, majd egyszerűen elhajított. Vagy tíz métert repültem, és egy hatalmas reccsenés kíséretében értem földet. Éles fájdalom terjedt szét a bal lábamban, mire felnyögtem. Mike mellém lépett, majd leguggolt és az arcomhoz hajolt. Szinte annyira közel volt, hogy éreztem a lehelletét. 

- Sajnálom, szivikém, de ez nem lesz egy gyors menet. Bár abban is benne lettem volna... - Remegve a könyökömre támaszkodtam, és egy félszeg mozdulattal szembeköptem. Először azt hittem, behúz nekem egyet, de félúton megállt a keze a levegőben, majd elvigyorodott és ciccegő hangot hallatott. 

- Megtanulhatnád már, mikor kell feladni. Azt hinné az ember, hogy akinek ennyi gyakorlata van a dolgok elvesztésében, tanul a hibájából. Ehhez már kicsit késő. Elmondom a programot. A mai éjszaka csak a miénk, és ne imádkozz, nem fog gyorsan végetérni. - Ránehezedett a bal lábamra, amelyik szerintem eltört. Éles fájdalom hasított egyenesen a csontjaimba, de némán tűrtem. Ha már meg fog kínozni, nem adom meg neki azt az örömet, hogy sírni lásson. Bár a sikításhoz elég közel álltam. - Mit gondolsz, mennyi ideig hagyjam, hogy gyászoljon? Pár hónap? Vagy év? Esetleg egy évszázad? - Azt, hogy engem kínoz, még elviseltem. De a gondolatra, hogy Ronant szenvedni hagyjam, vibráló ellenállás férkőzött a tagjaimba, és egy erős, határozott mozdulattal lelöktem magamról Mike-ot. Hogy ez a hirtelen jött adrenalin-löket miatt történt, vagy csak felkészületlenül érte a mozdulatom, nem tudom, de valamiért újonnal jött magabiztosság töltötte el a szívemet. De várjunk csak, mit is tehetnék? Ezen egy pillanatig elgondolkodtam, és ez Mike-nak éppen elég volt ahhoz, hogy újra a földre kényszerítsen. Ránehezedett sajgó lábamra, és tovább folytatta a monológját. - Aztán amikor már sírva könyörög, hogy öljem meg, segítek neki, ahogy a jó barátokhoz illik. Először eltöröm a lábát, és beszámolok neki a kínzásod minden  egyes részletéről. Hidd el, szivikém, hosszú mese lesz. Aztán szépen, egyenként eltöröm az összes csontját. Hallod már a hangját? Tudod, hogy fog könyörögni, hogy öljem meg végre? - Gúnyosan felnevetett. Észrevettem, hogy már egy ideje remegek. Nem volt bennem félelem, csak egy valami irányított. A düh. Ki akartam nyírni ezt a rohadékot, nem érdekelt, ha beledöglök is. 

- Szép mese - csendült fel egy könnyed, gúnyos hang. Éreztem, hogy mozog a szám, de a hang mintha nem is belőlem jött volna. Lefogtam a kezét, mire felvonta a szemöldökét, és újra nevetni kezdett. Ekkor olyat tettem, amire nem hittem volna, hogy képes vagyok. Lerúgtam magamról Contrerast, felugrottam, és megragadtam a pólója kivágásánál, ahogy az imént ő tette velem. Egy megmagyarázhatatlan erő éledt fel bennem, amely kitörni készült. Másodperceken belül olyan messzire hajítottam a rohadékot, hogy a tóban kötött ki. Furcsán élénkebben láttam minden képkockát. Világító, zöldeskék köd vont be mindent, mégis élesen ki tudtam venni minden egyes molekulát, amely körbevett. A kékes fény halovány emlékeket idézett fel bennem. Dylan és én, amint egymáséra helyezzük a tenyerünket, és a köztünk lévő tér felizzik. Éreztem, hogy a sidhe látó-énem éledezik bennem, és átveszi az irányítást. Mire ez megtörtént, csak egy valami maradt bennem: düh. Tekintetemet a tóból kikászálódó fekete foltra szegeztem, és ösztönösen tudtam, mit kell tennem. Lehunytam a szemem, áttörtem a tudatának gyenge pajzsán, és szinte láttam, ahogy az energiája szertefoszlik, egyenesen felrobban. Az előttem álló férfi sötétbarna szemei először hitetlenkedve bámultak rám, majd éles fájdalom tükröződött bennük, és örökre kialudt a fényük. Émelyegve néztem végig, ahogy a földre rogy, majd megbicsaklott a lábam. Hangokat érzékeltem magam mögül, majd egy kart, amely a derekamra kulcsolódott, megakadályozva, hogy elessek. Az utolsó kép, amelyet láttam, Ronan zöld/kék szemei, az ismerős fekete pöttyökkel, majd lehunytam a szemem.