Először csak halvány fénypontokat érzékeltem, majd kezdett kitisztulni a kép. Egy szobában voltam; később döbbentem rá, hogy ez történetesen az én szobám. Még mindig szürkeség uralkodott a helyiségben, ezért hunyorogtam, hogy kitisztuljon a kép. Másodpercekkel később döbbentem rá csupán, hogy nem a látásommal van a probléma, hanem odakinn uralkodik fojtó szürkület.
Suttogás hallatszott - egész közelről. Nem tudtam kivenni a szavakat. Zavarosak voltak. Minden olyan fura volt. Sajgott a fejem, és színes pontokat kezdtem látni. Idővel megszűntek a suttogások, és újra sötétség burkolta be a szobát...
Felébredtem. Bár a fejem még mindig sajgott, de kitisztult a látásom, és végre minden képkockát kristálytisztán láttam magam előtt. Egyedül voltam a szobámban. Felültem az ágyon. Odakinn sötétség uralkodott, bár csillagokat nem lehetett látni, valószínűleg a portlandi eget beburkoló felhők miatt... Tompa volt az agyam, és nem értettem, mi történik. Ha az előző napomat próbáltam felidézni, mint minden ébredés után, elködösült az elmém és a fejem még jobban sajgott... ha ez egyáltalán lehetséges. Nyílt az ajtó. Egy pillanatra összerezzentem, majd amikor megpillantottam az ajtóban álló alakot, hirtelen képek ezrei rohanták meg az agyamat. A tegnapi nap a tónál... Mike... azt hiszem, meghalt... megöltem... A rejtett sidhe látó képességem volt vajon? Vagy ezt az egészet csak álmodom?! Mert az nem lehet... Ő nem állhat most itt, az ajtóban.
Pedig megtörtént. Ronan Blackmore engem nézett; mélyreható, fekete tekintete engem pásztázott. Kimerültnek és megviseltnek tűnt, mégis különös élénkséggel nézett rám. Emlékeztetett régi önmagára. Azokra az időkre, amikor még együtt voltunk. Erre a gondolatra gombóc férkőzött a torkomba. Nem tudtam, mit kéne tennem, hogy kéne kezelnem a helyzetet, ezért csak bámultam rá meredten. Láthatólag ő is zavarban volt, mert a tarkóját vakargatta és nekitámaszkodott az ajtófélfának. A tekintetét továbbra sem vette le rólam. Így bámultuk egymást az elkövetkezendő egy percben, majd Ronan elmosolyodott. Hatalmasat dobbant a szívem. Ugyanaz a gunyoros, de őszinte félmosoly. Ekkor nem bírtam tovább, elhomályosult a tekintetem, majd bőgni kezdtem. Ronan elbizonytalanodott a reakcióm láttán, majd közelebb slisszolt hozzám. Olyan édes volt tétován csillogó tekintetével, hogy ettől még inkább elérzékenyültem. Odahúzta az íróasztalom székét az ágyamhoz, és leült rá. Tenyerét összekulcsolta a térdén, és meredten bámult rám.
- Kérlek ne sírj - szólalt meg. Annyi fájdalom volt a hangjában, mint amikor 'elbúcsúztunk'. Elválásunknak minden egyes pillanata beleégett az agyamba, és nem tudtam, hogyan tovább. Vajon mennyit tud Mike-ról? Hisz-e már nekem? És hajlandó-e megbocsátani? - Bocsáss meg - mondta suttogásnak sem nevezhető hangon. Szinte mintha csak az agyamban jelentek volna meg a szavai. Elképedtem.
- Mi-miért? - kérdeztem halkan, és annyira ledöbbentem, hogy sírni is elfelejtettem. Bár a könnyeim még mindig folytak.
- Amiért nem hittem neked... - folytatta.
- Tudod? - Bólintott. Szóval tudja, hogy a legjobb barátja mindvégig átvágta, és tegnap este meghalt... megöltem. - És hogy viseled? - kérdeztem aggódóan. Mike rohadt nagy szemétláda volt, de figyelembe véve, hogy közel száz éve barátok, elképzelésem sem volt, mit érezhet most. Dühös-e rám... Gúnyos nevetést hallatott.
- Hogy én hogy viselem? Kasey, te átaludtál egy egész napot, tehetetlenül nézted, ahogy tönkreteszlek, és tegnap...
- Tessék? - nem hittem a fülemnek. - Nem te vagy az, aki tönkretett! - mondtam immár határozottabban. Mind tudtuk, ki volt az, valamiért mégsem mondta ki egyikünk sem a nevét.
- De legalább annyira az én hibám! - csattant fel. Egy pillanatra összerezzentem a hangjától, mire elcsendesült.
- Ez baromság - bukott ki belőlem. - De hogy jöttél rá?
- Mindent elmesélek, de most pihenned kell - jelentette ki határozottan. Megőrült?!
- Nem vagyok fáradt - ráztam a fejem, de makacsul elindult az ajtó felé. - Elmész? - kérdeztem, talán kicsit kétségbeesettebben, mint terveztem.
- Odakinn leszek. És ha szükséged van valamire, csak szólj - mondta, majd kitárta az ajtót. - Ja, és a barátod keresett. - Elkerekedtek a szemeim.
- Chris?! - kérdeztem zavartan. Hogy feledkezhettem meg róla?
- Ja, ő - bólintott, és úgy tűnt, mint aki egy kicsit elgondolkozott.
- Mikor? Mit mondtatok neki?
- Reggel. Azt mondta, küldött neked sms-t, de nem tudja, megkaptad-e. Úgy tűnt, nagyon aggódik. Szerintem hívd fel. Annyit tud, hogy tegnap megbotlottál egy kőben, és beverted a fejed - tette hozzá, majd vetett rám egy bocsánatkérő félmosolyt, és eltűnt az ajtó mögött.
Egy ideig csak bámultam a mozdulatlan kilincset. Még mindig nem fogtam fel, hogy itt van. Tényleg velem van, és hisz nekem. És minden újra a régi lehet... Talán. Reméltem, hogy nem hibáztat Mike halála miatt. Utólag belegondolva elég távolságtartó volt. Tudom, hogy azok után, ami történt, az sem lenne normális, ha vigyorogva lesmárolna... Bármennyire is szerettem volna, hogy így legyen, de...
A gondolatmenetemet nem tudtam befejezni, mert két elmosódó alak nyomult be az ajtón. Az egyikük sikítozott. A másodperc törtrésze alatt a nyakamba ugrottak, és a fülembe üvöltöztek. Fel sem fogtam, mi történik, csak ültem, mint egy darab fa. Azt hiszem, sokkot kaptam.
- Kasey! - Hallottam Missy csilingelő hangját.
- Hé, McLane? Élsz még? - nevetett Ed. Ed, Istenem.... Nagyot dobbant a szívem, majd magamhoz húztam a két szőkeséget. Megint nem bírtam ki sírás nélkül. Eszembe jutott, hogyan váltunk el.
- Bocsássatok meg! El kellett volna mondanom, de nem tehettem, és annyira sajnálom, hogy csak úgy leléptem, akkora seggfej voltam, de nem tudtam, mit csináljak. Szörnyű volt nézni, ahogy elsétáltok, és utáltam magamat, de... - Tudat alatt azt vártam, hogy félbeszakítanak, de ez nem történt meg. Ott ültek az ágyam szélén, és mosolyogva, pislogva bámultak rám. Én pedig kifogytam a szuszból.
- Befejezted? - kérdezte Ed. Vettem egy mély levegőt, és bólogattam.
- Olyan hülye vagy - nevetett Missy, majd ismét átölelt.
- De teljesen jogos, hogy haragudtatok rám és...
- Nem haragszunk - szakított félbe Ed. - Oké, haragudtunk, de aztán megtudtuk az igazságot. Fény derült mindenre, amit Contreras elkövetett - a nevének említésére összerezzentem - és most már egy csomó mindent másképp látunk...
- ... és megértjük, hogy nem te vagy a hibás - fejezte be mosollyal az arcán Missy. El is felejtettem, milyen ijesztő, mikor befejezik egymás mondatait.
- De... hogy?! - bukott ki belőlem. Ed és Missy összenézett.
- Valószínűleg ezért még kapunk a fejünkre, de...
- Mi van? - ráncoltam a homlokom.
- Ronan ragaszkodott hozzá, hogy ő akarja ezeket elmondani neked, de mivel... - Kisétált az ajtón, és itt hagyott, mikor annyi megbeszélnivalónk lett volna...
- ... tudnod kell róla, szóval...
- Tudnom, miről? - faggattam őket fáradtan.
- Szóval Blackmore...
- Ronan... - javítottam ki.
- Tehát miután elmentél, Contreras kezdett furán viselkedni. Egy nap se jött be suliba, ami még nem lett volna bizarr, tekintve a pasid szokásait, de...
- Térjünk a lényegre - sürgettem Ed-et.
- Szóval teljesen felszívódott - kapcsolódott be Missy. - Azt hittük Ronannel van, de mint utólag kiderült, nem így volt. Ronan egyik nap átment hozzá. Azt mondta nekünk, napok óta nem látta. Nem volt otthon, de a mobilja a konyhaasztalon volt.
- És hát, tudod, hogy áll hozzá Blackmore a magántulajdonhoz... - tette hozzá Ed, mire egy éles pillantást vetettem rá, de jelenleg nem tudtam haragudni rá, annyira örültem, hogy itt vannak!
- Ronan megtalálta a fenyegető üzeneteket, amiket neked küldött. És mást is... - Missy egy pillanatra elhallgatott. Kérdőn néztem Ed-re.
- Nagyon durva volt! A szobája tele volt képekkel, plakátokkal... de komolyan! Alig látszott ki a fal! Meg egy csomó leírása volt, jegyzetek, cetlik, ilyesmi...
- Jó, képek, jegyzetek, meg minden, de miről?! - értetlenkedtem. Amit ezután mondott, attól tátva maradt a szám.
- Rólad, Annie-ről, rólunk... Olyan helyzetekben, amikor nem is hittük, hogy a közelben van. Nem akarlak sokkolni, de olyan is van, amikor alszol... - A gondolatra, hogy mindvégig szabad bejárása volt a házunkba, ergo, korlátlan hatalma felettünk, és hogy a szobámban van, miközben én békésen alszok, végigfutott a hideg a hátamon.
- Ez beteg... - bukott ki belőlem, bár eddig is tudtam, hogy valami nem ép Mike agyában.
- És akkor a te lovagod elindult megmenteni téged. Csakhogy nekünk nem is szólt. Ha nem futunk össze suliból hazafelé menet, nem is tudnánk semmiről. - Ezt valószínűleg szemrehányásnak szánta, de nem tudtam rá reagálni.
- Figyelj, szerintem már eléggé sokkoltad - jegyezte meg Missy. - Hagynunk kéne pihenni.
- Nem, mindent tudni akarok! - jelentettem ki.
- Röviden ennyi. A többit már tudod. De azért nekünk is lenne pár kérdésünk - mondta Ed. Sejtettem, mire céloz, de arról nem akartam beszélni. Hisz még én magam sem értettem.
- Hogy csináltad? - bukott ki belőlük egyszerre.
- Na jó, ez már tényleg ijesztő! - ráztam a fejem. Értetlenül néztek össze. - Ez az egész, hogy befejezitek egymás mondatait, ugyanazon jár az eszetek... ez...
- Ez a szerelem - fejezte be Ed, majd a tenyerét Missy-ére kulcsolta, és rövid csókot nyomott a szájára. Egy pillanatra csönd telepedett a szobára, majd Ed spontán ágyra csapott, történetesen a takaró alatt pihenő lábamra. - Te elterelted a témát! - Összerezzentem, mert eszembe jutott, amikor Mike eltörte, aztán rádöbbentem, hogy semmiféle fájdalmat nem érzek.
- Missy...
- Hm? - pillantott rám kíváncsian a göndörhajú szőkeség.
- Te meggyógyítottál, miután rám találtatok? - kérdeztem.
- Nem, nem volt semmi bajod. Azon kívül, hogy elájultál. Nem is értettük...
- Mike eltörte a lábamat. És most sértetlen... - értetlenkedtem.
- Ez a sidhe látó hókuszpókusz nagyon király! - bólintott Ed.
- Igen, valószínűleg amiatt van - bólintottam.
- Mit tudsz még csinálni? - Olyan kíváncsi, csillogó tekinteteket meresztettek rám, mintha ötéves gyerekek lennének, én pedig a Mikulás...
- Nem tudom. Az volt az első alkalom, hogy ilyesmit csináltam. Csak úgy... jött. Dühös voltam, és kipattant belőlem. Mintha átjárt volna valami idegen erő, vagy előtört volna az a részem, amit eddig nem ismertem... - Ámuldozva meredtek rám. - Tudom, hülyén hangzik.
- Nem, ez... elképesztő - suttogta Ed. - Kasey, hónapokon keresztül azon gondolkoztunk, hogyan lehet megölni őket, és te tegnapelőtt megöltél egy démont!
- Hagyjuk ezt, jó...? - csattantam föl. Az a helyzet, hogy én ezt az egészet nem éreztem szenzációnak, sőt, ha jobban belegondolok, ez gyilkosság. Ugyanazt vittem véghez, amit a beteg, rossz emberek. A bűnözők, a sorozat- és tömeggyilkosok, akiket eddig csak tv-ben láttam. Most én is ilyenné váltam?
- Azt ne mondd, hogy bűntudatod van miatta - vonta fel a szemöldökét Ed.
- Megöltem egy embert! - bukott ki belőlem, aztán rádöbbentem, hogy ez nem egészen igaz...
- Egy démont - javított ki. - Ráadásul a legrosszabb, legbetegebb fajtából... Csak jót tettél vele, és örülnöd kellene, hogy megszabadítottad a világot egy ilyen... seggfejtől. - Igen, ha Mike-ról van szó, én sem tudom, pontosan milyen sértés illene rá... - Mellesleg, meg akart ölni!
- Mint téged annak idején Sutton. Mégsem viselted valami jól... - tette hozzá Missy. Ed ki-be csukta a száját, mint aki nem tud mit mondani, és erre a jelenetre kuncognom kellett.
- Te most kinek az oldalán állsz? - kérdezte tettetett felháborodással a barátnőjétől.
- Én csak azt mondom, hogy adjunk Kase-nek egy kis időt - emelte fel a tenyerét védekezően Missy, de a mondat végére ő is elmosolyodott. Ed még mindig nem bírt kinyögni egy épkézláb mondatot sem, ezért Missy kezébe vette az irányítást. - Beszéltünk a nagymamáddal. Az alapsztori az, hogy tegnapelőtt megbotlottál egy kőben, beverted a fejed és elájultál, miközben Chris-t vártad. Mi pedig a távoli barátaid vagyunk, te pedig tudtál az érkezésünkről, csak elfelejtettél szólni neki. Ez így jobb, mintha ránk lenne dühös, amiért csak úgy betoppanunk...
- Köszi - jutalmaztam az ötletüket egy irónikus vigyorral.
- És megengedte, hogy nálad aludjunk - mosolygott.
- Várj... mindhárman? - kérdeztem.
- Igen, neki azt mondtam, hogy mi ketten a te szobádban, a fiúk pedig a vendégszobában, de természetesen lehet másképp is... - kacsintott rám.
- Oké - vigyorogtam.
- Na, mi most hagyunk pihenni egy kicsit, ha kell valami, odakinn leszünk - darálta Missy, majd kézenfogta Ed-et, és elkezdte az ajtó felé hurcolni.
- Srácok... örülök, hogy itt vagytok - szóltam utánuk, mire elmosolyodtak.
- Örülünk, hogy jól vagy - felelte Missy, majd ők is egyedül hagytak. Nem értettem, miért akarja mindenki, hogy pihenjek, de az igazat megvallva, megint kezdtem fáradtnak érezni magam, ráadásul a hasogató fejfájás is visszatért... Elhatároztam, hogy felhívom Chris-t a vezetékesről, amelynek az egyik készüléke a nappaliban van, a másik az én szobámban, a komódon, aztán lefekszem.
Miközben csörgettem, eszembe jutott, mikor találkoztunk utoljára, és mi történt azon a meccsen... Hát, már késő volt visszakozni, mert a második pittyegés után felvette.
- Kase! Mi van, jól vagy? - Meg sem várta, hogy beleszóljak.
- Szia, Chris. Igen, minden oké, már jól vagyok.
- Ne haragudj, hogy nem mentem el, de küldtem egy sms-t, hogy elhúzódik az edzés, és áttehetnénk későbbre.
- Ja igen, bocs, a telefonom izé... beleesett a tóba - bukott ki belőlem az első hazugság. Mégsem mondhattam, hogy: "Egy ördögi démon az életemre tört, és lenyúlta a mobilomat..."
- Uh, az gáz - jegyezte meg, majd kifogytunk a témákból. Egyre csak arra a csókra tudtam gondolni, nem jó értelemben, és szerintem ő is így volt ezzel. Eszembe jutott, mit akartam neki elmondani, de ez nem telefontéma...
- Figyelj... - bukott ki belőlünk egyszerre.
- Előbb te - mondta.
- Nincs kedved átjönni? - kérdeztem meggondolatlanul. - Tényleg meg kell beszélnünk...
- Öö... többiek?
- Itt vannak - mondtam.
- A barátod? Tudja?
- Nem mondtam neki semmit, bár szerintem, ha így lett volna, arra már rájöttél volna... - méláztam.
- Ja, lehet.
- Na akkor jössz?
- Aha, 9-re ott vagyok.
- Kilenc?
- Kase, tudod, mennyi az idő?
- Ö... nem?
- Nyolc óra van. - Úristen, mennyi idő lesz, mire átállok...
- Rendben, akkor kilenckor.
- Szia.
- Szia.
Miután letettem a telefont, hangosan kifújtam a levegőt, és hátravágtam magam a párnára. A szemem megakadt Ronan-en, aki az ajtóban állt, és csak reménykedni tudtam, hogy ebből az egész zavaros beszélgetésből semmit sem hallott vagy értett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése