Ed
Arra ébredtem, hogy valaki az idegeimet tépázza a reszelős köhögésével, aztán ahogy felültem, eljutott az agyamig; én vagyok az, aki mindjárt elpatkol fulladásban.
Két napja ugyanabból az álomból ébredek. Olyan óceán mélyén úszok, ahonnan képtelenség a felszínre jutni. Valami mindig visszahúz. Halványodnak a fények. Víz áramlik a tüdőmbe. Ellazulok. A vége mindig ugyanaz. Megfulladok.
A légzésem még mindig szaggatott volt, örültem, hogy végre levegő áramlik a légcsövembe, ugyanakkor csak egy valami nyugtatott meg igazán. Kitártam az ablakot, előkotortam egy szál cigit az ablakpárkányon heverő dobozból, és rágyújtottam. Megkönnyebbülve fújtam ki a füstöt, miután szétáradt bennem a nikotin. A vérem áramlása fénysebességű száguldásból lassú lüktetésbe csapott át. Immár rutinszerűen kiültem az ablakpárkányra. A párkány egyik szélének támasztott háttal éppen végigértem az ablakkeretet. A talpam a másik szegletet súrolta. A külső párkányról felmarkoltam a whiskey-s üveget, és meghúztam.
Hát akkor, boldog karácsonyt.
***
Már vagy félórája ücsöröghettem ott, kezdtem érezni az ablakon beáramló hűvös levegő hatását, de nem törődtem vele. Azon kívül, hogy a csapzott hajam tenyérbemászó módon az arcomba lógott, semmit nem éreztem belőle.
Ajtókattanást hallottam. Annyira nem mozgatott meg a dolog, hogy a fejemet is a hang irányába fordítsam, amúgy is tudtam ki áll majd a küszöbön. Nem hogy látni, hallani sem akartam.
- Te már fenn vagy? - kérdezte Adrian bárgyú, suta vigyorral az arcán.
- Nem Adrian, mi kurvára egy álomban vagyunk, és tudod mit? Álmomban még idegesítőbb vagy, szóval légy szíves, megtennéd, hogy elvonszolod azt a...
- Boldog karácsonyt.
- ... kibaszott seggedet a szobámból. Mit mondasz?
- Azt, hogy boldog karácsonyt, kölyök - ismételte egy fokkal ingerültebben.
- A karácsony családi ünnep, és azt úgy tudom, családtagokkal szokás ünnepelni, szóval bocs Adrian, de ki kell hogy ábrándítsalak. Te kurvára nem tartozol közéjük - viszonoztam a vigyorát.
- Tudod mit mondok, kölyök? A helyzet az, hogy a jelen tényállás szerint be kell érned velem, de ha találsz bárki mást, aki hajlandó elviselni a hálátlan, bunkó seggedet, akkor szólj, és boldogan átengedem neki a tartásdíjat.
- Áú, ez fájt. Akarod, hogy felvágjam az ereimet? - forgattam a szemeimet, talán kicsit túljátsszva a helyzetet.
- Te most fenyegetsz.
- Remek megállapítás, Mr Parker, mondja, hol tanult meg így következtetni?
- Egy kézikönyvben olvastam. A Hogyan neveljük meg a hisztis kamaszlányainkat 2. részében... Ismered?
- Nagyon vicces. Mikor ér véget a zaklatásom?
- Beszélnünk kell, kölyök.
Feszült csend telepedett a szobára. Ezt a komoly, szánakozó hangnemet nem tudtam hová tenni.
- Épp eleget beszéltünk - mondtam, lezártnak tekintve a beszélgetést, ami határozottan nem volt ínyemre.
- Ide figyelj, kölyök. Neked segítség kell. Akár hajlandó vagy ezt beismerni, akár nem...
- Állj, állj, állj. Ne. Ezt ne. Mást basztass az önsegítő dumáddal, mert kurvára nem vagy abban a helyzetben hogy...
- Kurvára a gyámod vagyok, kölyök, és amíg az én házamban laksz, rajtam a felelősség, hogy te ne öngyilkold meg magad.
- Hát ezen könnyen segíthetünk - nyögtem, miközben kikászálódtam az ablakból, a kezébe nyomtam az üveget, és elindultam az előszoba felé.
- Állj meg. Nem tudom, mi vezetett téged odáig, ahol most tartasz, de ez így nem mehet tovább.
- Mondja egy szerencsétlen alkoholista munkamániás, aki másfél évtizede nem hajlandó tudomást venni az eltűnt nővéréről, és inkább a piába menekül.
- A nővérem nem eltűnt, hanem meghalt - ordította utánam, miközben letrappoltam a lépcsőn.
- Igen? És honnan tudod, Sherlock? A tequila alján olvastad? - Ekkor már a bejárati ajtó kilincsét feszegettem. Tegnap este nem láttam értelmét levetkőznöm, ezért farmer és póló volt rajtam. Kibaszott géniusz vagyok.
- Nem teszed ki a lábad ebből a házból - hajtogatta Adrian a konyhából, még mindig a whiskey-s üveggel a kezében.
- Csak figyelj - válaszoltam, majd egy teátrális mozdulattal kitártam a bejárati ajtót.
- Mindenki menekül valami elől, kölyök. De a végén az nyer, aki szembenéz a farkasokkal. A vesztesek meghalnak - harsogta utánam, de nem néztem hátra, bebikáztam a kaput, és elhúztam a csíkot. Mikor lett Adrian ilyen költői?
Fogalmam sem volt merre megyek, nem mintha ez az elmúlt hetekben foglalkoztatott volna. Szar volt ráébredni valamire.
Nem volt többé célom.
Kasey
Kinyitotta az ajtót, és egy néma mozdulattal beljebb invitált. Félúton a karjaiba zárt, én pedig gyengéd csókot nyomtam a még alvástól duzzadt ajkaira. Ronan határozottan pár perce ébredt, ami furcsa, tekintve, hogy negyed tizenegy van. Az alvás utáni takarónyomokat puszilgattam a bal arcán, mintha ezzel lecsókolhatnám őket a bőréről.
- Mondanám, hogy ettől nem fognak eltűnni, de nem akarom elvenni a kedved a munkától - nyomta meg az utolsó szót huncutul. Összeborzoltam a haját, és beljebb invitáltam magam. Egy körültekintő pillantással végigpásztáztam a nappalit, majd csalódottan helyet foglaltam a kanapén. Nem is tudom, mire számítottam. Girlandokra? Fenyőágakra? Illatgyertyákra? Nem igazán.
- Semmi karácsonyfa? - húztam el a számat. Percekkel később Ronan puszit nyomott a számra, majd helyet foglalt szorosan mellettem.
- Mi nem ünnepeljük a karácsonyt - közölte halvány mosollyal a szája szegletében, mintha jót mulatna a feltételezésemen.
- Úgy érted... a családod, vagy a...?
- A démonoknál nincsenek ünnepek. Mi csak a samhain-t átkozzuk - biccentett. Ahogy végiggondoltam, milyen szerepe volt egykor a fajtámnak az ünnepben, amiről beszél, a torkomat kezdtem köszörülni zavaromban.
- Akkor azt hiszem, sajnos muszáj lesz odaadnom az ajándékodat...valaki másnak - húztam el a számat lemondóan, miközben felkászálódtam a kanapéról és lusta léptekkel elindultam az emelet felé. Ha másért nem, legalább hogy szemügyre vegyem Rebbekkah fényképeit.
- Akkor, mi lenne, ha délután átmennék, és kölcsönösen meglepnénk egymást? - alkudozott ártatlan kölyökkutya tekintettel.
- Délután? Nincs az egy kicsit későn? - fancsalodtam el. Talán elfelejtett ajándékot venni? Vagy eszébe se jutott. Na és? Tettem pár lépést a lépcsősoron, mire felugrott a kanapéról.
- Mi az, meggondoltad magad? - vigyorodtam el.
- Nem vagy éhes? - ajándékozott meg egy angyali félmosollyal, mégis, valami rontott az összképen. És azok nem a takarónyomok voltak. Hanem az idegesség a tekintetében.
- Remek, csinálhatnál nekem reggelit, addig én fent leszek. A szobádban - tettem hozzá, megjátszott pajkossággal.
- Úgy nem hallhatom a hangodat - szomorodott el.
- Majd kiabálok - vigyorodtam el, majd feltrappoltam a lépcsőn. Minden olyan gyorsan történt. Ronan a másodperc törtrésze alatt fenn termedt a lépcsősor tetején, a karjaiba kapott és megcsókolt. Két karjával a falnak támaszkodott, hogy megtartsa az egyensúlyát. Vagy, gondoltam, hogy elállja az utam a szobájától.
- Na jó, mi folyik itt? - vontam fel a szemöldökömet, miután elhúzódtam tőle, majd egy pillanatra lábujjhegyre emelkedtem, hogy átkukkantsak a válla fölött. - Mit rejtegetsz előlem? - néztem a szemébe vádlón, amivel végleg sikerült lelepleznem, ugyanis lesütötte a szemét.
- Ronan...
- Nem kéne, hogy...
- Eressz - suttogtam, majd reflexszerűen átbújtam a hóna alatt, ami emberfeletti teljesítmény, tekintve, hogy egy démonról beszélnük, de most nem tudtam örülni a sikeremnek. A maradék pár lépcsőfokot magam mögött hagyva végigszáguldottam a folyosón, Ronan utánam, de nem tudott megállítani.
- Kasey, meg kellene beszélnünk valamit - kiabált utánam, de figyelmen kívül hagytam, és feltéptem a szobaajtót. Fél percig csak meredten bámultam a látványt, ami a szemem elé tárult, és reménykedtem, hogy mindjárt felébredek, és kiderül, hogy ez az egész egy rossz álom. A lány szőkés haja koronaként terült el körülötte a párnán, a takaróját a lába közé csavarta, és halkan szuszogott. A kilincsre kifejtett erőm következtében az ajtó nyikorogva kitárult, s a zajnak következtében a lány kinyitotta a szemét.
Ed
Fogalmam sem volt, merre megyek, amíg észre nem vettem, hogy sírkövek vannak körülöttem. Öt perce magam mögött hagytam a temető kapuját, sírok és fejfák között bolyongtam. Aztán megtaláltam.
- Szia, nagyi - suttogtam, végigsimítva a díszes márványon, majd helyet foglaltam vele szemben. Hiányérzetem volt. - Virágot kellett volna hoznom. Sajnálom, bunkó vagyok.
És ketyós is, mert magamban beszélek, tettem hozzá némán.
- Remélem jól vagy.
Egy ideig hallgattam a szél susogását. A másodperc törtészéig tényleg azt hittem, felelni fog, aztán megráztam a fejem. Talán tíz perce ülhettem csendben, mielőtt megszólaltam.
- Balfék vagyok. El kéne fogadnom, hogy boldog nélkülem. De nem megy. - Észre sem vettem, hogy felemelem a hangomat. Megköszörültem a torkomat, és suttogva folytattam. - Ez már nem csak ... róla szól. Csak, nem tudom, hogy lehetne jobb. Egy rakás szemét vagyok, jobbat érdemel nálam. Tudom, hogy el kellene engednem.
Farkasszemet néztem a kőből faragott fehér galambbal, amely a sírkő közepéről bámult vissza rám.
- Olyat érdemel, aki tud vigyázni rá. Aki nem bántja meg. De ez az O'Connell egy seggfej, nagyi.
És akkor rádöbbentem, hogy semmivel sem vagyok jobb nála. És Adriannél sem vagyok különb. Pont ugyanolyan vagyok, mint ő. És ez a felismerés lehangoló volt.
- Persze. Kinek kellene egy csődtömeg? Nézz rám.
Tényleg nagyon lesüllyedtem. A tarkómat vakargatva rádöbbentem, hogy a tükörképemre sem emlékszem, legfeljebb a whiskey-s üveg oldaláról. Most is éreztem a számban, hogy szomjas vagyok. Nem akartam elhinni. Mindig utáltad, ha valamit nem tudsz befolyásolni. Szinte hallottam a fejemben nagyi hangját, holott tudtam, hogy csak a képzeletem játszik velem, és ezek az én gondolataim. Hát ez lett belőlem? Egy alkoholista dohányos csődtömeg. Mikor történt mindez? Próbáltam felidézni az elmúlt heteket, de csak az egymás után pörgő szürke napokat láttam, és Missy arcát.
- Nem akarom elengedni.
A hangomat messze vitte a szél, és akkor, ott valami bekattant. Nem fogom. Harcolni fogok érte. Harcolni azért, hogy megérdemeljem. Felálltam. Akkor kezdj neki, szólalt meg egy hang a fejemben. Ránéztem a sírkőre.
- Ezt fogom csinálni - suttogtam. És tudtam is, hol kezdjem.
de durvaaaaaaaaaa köviiiittt!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
VálaszTörlés