Suliból hazafelé menet, mint minden nap, most is benéztem a postaládánkba. Nagyot dobbant a szívem, amikor felfedeztem a fehéren világító borítékot a postaláda mélyén. Olyan sebességgel halásztam ki, mintha a háborúban eltűnt szerelmem hollétéről várnék választ. Tulajdonképpen ez az ügy legalább annyira fontos volt nekem.
Be sem zártam magam után az ajtót, leszegett fejjel, a levelet bámulva trappoltam be a házba, miközben letéptem a boríték szegélyét, szemügyre sem véve a címzést, de a töménytelen mennyiségben ráragasztott zöld manós matricából már kitalálhattam, ki küldte.
Beag feargach!
Most biztos a laptopodat bújod, és átkozod, hogy nincs ír szótár. Én meg épp rajtad röhögök. Tá brón a kései válaszér', de elég zűrös napoknak néztünk elébe mostanába'. A főnökasszony rájött, hogy valaki látogatja a könyvtárát, és új zárakat tetetett rá, sőt, meg is igézte, ami szívás, mert érzékeli, ha valaki próbálkozik.
De szerencsédre egy-két dolognak még utána tudtam nézni. Először is, BT, tudom, mi okozza a fejfájásod'. Lefogadom, hogy a démoni leszámolásod óta tart, igaz? A staid az, hogy az a nap volt a te kinyilvánításod. Aznap ébredt fel az erőd, és lehet, hogy te magad már megbékéltél vele, de a tested még nem fogadta be az ezzel járó változásokat. Ehhez az kell, hogy komolyan, legbelül te is átérezd ennek a jelentőségét, és mélyebben a dolgok mélyére áss. Csukd már be a szád, úgy nézel ki, mint valami fogyatékos...
Utánanéztem, és ezt régen az őseid meditálással érték el. Valószínűleg ez az egyetlen módszer a fejfájásod megszűnésére. Szóval, BT, ülj le egy csendes sarokba, ürítsd ki a fejed (tudod, mint ahogy a pubba' csináltuk... csak lehetőleg ne ájulj el) és koncentrálj a belső énedre. Arra, amelyik sidhe látó. Bonyolult ezt így elmagyarálni, de a lényeg az, hogy érezd a benned lappangó energiát... Van ott egy hely... az agyadba', hogy úgy mondjam. Onnan áramlik a te energiád, onnan kapja a parancsokat, hogy mikor és hogyan használja. Ez egy ilyen legbelső, intuitív "szoba", amelyet nagymértékben az érzéseid befolyásolnak, ahogy a kinyilvánításodkor... Ja, és ha már megtanulod kezelni, valahogy kontrollálnod sem ártana. Idézd fel, mi volt az az érzés, amely az erőd kitörését kiváltotta. Abban kell keresned a megoldást. Többet nem tudok segíteni, de remélem, sikerrel jársz!
Remélem, azért válaszolsz, ha van valami, de az a helyzet, hogy nem tudom, fogok-e válaszolni. Ugyanarra a címre. A helyzet az, hogy Joanna (megölne, ha megtudná, hogy a teljes nevén hívtam) eltűnt. Három napja megszökött, és már sok helyen kerestem, de ahhoz, hogy messzebbre menjek, nem lenne elég pár óra, amennyi szabadidőt kapunk... Azt tervezem, hogy utánamegyek. Van pár tippem, hogy hol keressem, és ha új címem, te leszel az első, ami megtudja! És az egyetlen...
Sok sikert,
Charlie
Dylan
Túljártam Dylan eszén, mert a laptopomon behoztam a Google Fordítót, ami igenis képes lefordítani az ír halandzsát (jegyzet a fejezet alján) és elgondolkodtam azon, amit mondott. Meditáljak? Ez most komoly? Utálok meditálni. Bár azt hiszem a fő probléma az, hogy fogalmam sincs, hogy kell. Annak idején, tesi órán próbálkoztunk ilyesmivel, de általában az lett a vége, hogy kicsavarodva fetrengtem egy polifónon és közben Chris-en röhögtem. Seamus meglepően hajlékony volt, ezért jobbjára ő röhögött rajtunk. A dolognak a neheze azonban nem is a különböző jóga-pózok felvétele (na meg a megtartása) volt, hanem az ellazulás, és a fejünk kiürítése Akárhányszor próbáltam koncentrálni, és kikapcsolni az agyam, újra és újra megtelt zavaros gondolatokkal. Utólag nézve ezek egyáltalán nem tűnnek zavarosnak... Lényeg a lényeg, ezeket a gyenge próbálkozásokat általában öt percen belül feladtam. Volt, hogy ki is sétáltam a teremből. Mentségemre legyen mondva, akkoriban nem vettem túl komolyan a szabályokat. És most Dylan Ward arra kér, hogy hódoljak ennek a cselekvésnek, mi több, ez az egyetlen megoldás a problémámra. Ez pedig határozottan bosszantott.
Volt itt más is. Az úrnőjük - a főnökasszony, ahogy Dylan mondta -, megneszelte, hogy valaki rendszeresen belóg a titkos könyvtárába, a tény, hogy ezt meg akarja akadályozni, pedig arra enged következtetni, hogy a nagyságos asszony kétségbeesetten próbál rejtegetni valamit. Ebből következik, hogy nekünk ezt meg kell szereznünk. Bár nekem ez innen, a világ végéről eléggé nehezemre esne, Dylan még mindig a kolostorban tartózkodik. Azt viszont nem akarom megkockáztatni, hogy elveszítse az úrnője bizalmát - és ezzel együtt az otthonát -, csak mert nekem próbált segíteni.
Viszont ő maga mondta, hogy ott akarja hagyni a kolostort. Ezek szerint egy ilyen döntés meglépése örökre szól... Akkor Jo miért vágott bele gondolkodás nélkül? Igyekeztem visszaemlékezni erre a tizennégy éves, mini-forradalmárra. Igenis el tudtam képzelni, hogy megszökik a kolostorból, azért, hogy démonokra vadászhasson. Valószínűleg én is ezt tettem volna a helyében. Már a találkozásunk idején is azt gondoltam, sok mindenben hasonlítunk. Én azonban koránt sem vagyok ilyen rugalmas; a sok költözés jobban megviselt, mint azt egy külső megfigyelő észrevehetné. Bár, ha egész életemben egy kolostorban kellene rostokolnom, valószínűleg másképp vélekednék.
Rádöbbentem, hogy féltem Jo-t. Egyedül kóborolni ír földön cseppet sem veszélytelen. Főleg egy tizennégy éves lánynak; és Jo lehet akármilyen talpraesett, akkor sem tehette ki sokszor a lábát a biztonságot nyújtó kolostori falakon kívülre. Bár lehet, hogy jobban ismeri a környéket, mint gondolnánk. Mint ahogy Dylan gondolja. Talán ezért nem sikerült még rátalálnia. Mindenesetre reméltem, hogy sikerül neki. Akkor legalább ketten lennének. És tudtam, hogy Dylan tud vigyázni magára. Ő bölcs, higgadt, és mégiscsak férfi...
Nekiálltam válaszolni a levelére. Leírtam neki a meditációval kapcsolatos aggályaimat, ugyanakkor megköszöntem a segítségét, és sok sikert kívántam neki Jo kereséséhez. Épp a kérdőjelet kanyarítottam a sidhe látók szellemlátói képességéről írt mondatom végére, amikor csörömpölést hallottam odakintről, a tetőről, majd a hangokat pillanatokon belül történések követték. Ronan szabályosan beesett az ablakomon, majd háttal elterült a földön. Káromkodott valamit egy számomra ismeretlen nyelven, majd feltápászkodott, és leporolta magát. Mindeközben én meglepetten felpattantam a székemről, és nem tudtam eldönteni, aggódjak, vagy nevessek. Az utóbbihoz közelebb álltam.
- Jól vagy? - kérdeztem, próbálva visszafojtani a nevetésemet. A mindig ellenállhatatlan, és magabiztos Ronan Blackmore beszédül a tetőablakomon. Ezelőtt soha, egyetlen pisszenés sem jelezte az érkeztét, amin sokszor felháborodtam, de ezt az érzést általában másodperceken belül elfeledtette velem...
- Ja, megvagyok - bólintott, majd rántott egyet a bőrdzsekijén, és egy pillanatra a nyitott ablakot fürkészte.
- Hogy képzeled, hogy csak úgy beesel? - kuncogtam.
- Asszem levertem pár cserepet, de helyrehozom - intett a háta mögé a hüvelykujjával, majd ugyanazzal a mozdulattal a tarkóját kezdte vakargatni. Angyalian mosolygott.
- Na gyere ide - tettem felé pár lépést, hogy üdvözöljem - ... te két bal lábas - kuncogtam, majd a hajába túrtam, és rövid csókot leheltem az ajkaira. Épp el akartam húzódni, amikor magához rántott és visszacsókolt. Az ajkaim szétnyíltak, a nyelvünk lassú, szenvedélyes táncba kezdett. A tenyere a csípőmnél kalandozott, én pedig a mellkasának támasztottam a kezem, és háttal a falhoz löktem. Halkan felnyögött, és a csípőmnél fogva közelebb vont magához. A kezem kár az alhasánál járt, a szívverése felgyorsult. Benyúlt a pólóm alá, és a melltartómnál fogva közelebb húzott magához, én pedig egy hirtelen mozdulattal megmarkoltam a pólóját. Felszisszent, és elrántotta a fejét.
Kérdőn rá emeltem a tekintetemet, majd egy kissé elhúzódtam.
- Mi a baj? - értetlenkedtem.
- Semmi, semmi, bocs...
- Ronan...
- Mi az? - kérdezte ingerülten.
- Alig értem hozzád.
Csöndesen bámult rám.
- Na jó, hadd nézzem - parancsoltam rá, amikor felfogtam, mi folyik itt, majd felé léptem, de kikerült. Elkaptam a karját, mire felnyikkant, de megtorpant. Megálltam előtte, és felhúztam a pólóját.
- Figyelj, nem kell aggódnod, ez az egész semmiség, és...
Az alhasán egy hatalmas zúzódás éktelenkedett. Elkerekedtek a szemeim.
- Legalább ezer ilyet túléltem már, és ez az egész...
- Ronan...
- ...nem az, amire most gondolsz.
- Honnan tudod, mit gondolok? - vontam fel a szemöldököm, miután elengedtem a pólóját, de nem fejeztem be. Abból, amit a démonok gyógyulásáról tudtam, következtettem dolgokra. A sérülései - mert biztos voltam benne, hogy több is van -, frissek voltak, mint a Mekis kaja Seamus álmaiban. Már így is gyógyulásnak indultak. Milyenek lehettek azelőtt?! - Mi a francot műveltél magaddal?
- Túlreagálod.
- Tényleg? Vedd le a dzsekidet. - Kényszeredett pillantást vetett rám, mire megkeményedtek a vonásaim, ő pedig kelletlenül lehámozta magáról a dzsekijét, és az ágyamra dobta. Az egyik felkarján ugyanolyan zúzódások éktelenkedtek, mint az alhasán, a másik karján a kézfeje véres horzsolásokkal volt tele, amelyek arra utaltak, hogy nem rég használta, méghozzá verekedésre. - Úristen... - Hogy nem vettem ezt észre ezelőtt?
- Csak ne kérdezz semmit, jó?
- Mégis mit gondoljak? Várj, kitalálom; kertészkedtél, és megtámadott egy hegyi kecske?!
- Ne rendezz jelenetet, a nagynénéd odalent van... - Várjunk, Annie hazajött? - Beszélned kellene vele, fel van dúlva...
- Mi...? Ne tereld el a témát! - hápogtam össze-vissza. - Ronan, vagy kibököd, ki tette ezt veled, vagy vissza se gyere - fektettem le a szabályokat, majd nyomatékosan az ablak felé böktem. Az az igazság, hogy kissé elborult az agyam. Megijedtem. Mindeddig erősen élt bennem a megnyugtató tudat, hogy Ronan legyőzhetetlen. Soha, senki nem tehet kárt benne. És az, hogy a teste zúzódásokkal és horzsolásokkal van tele, felébresztette a védelmező ösztöneimet. Nem mintha bármit is tehetnék ezügyben...
Felsóhajtott, mint akit fáraszt ez az egész, majd leült az ágyam szélére, és a combjára könyökölt. Felnézett rám.
- Sok feszültség van rajtam mostanában... amiatt, amit korábban mondtam.
- A pasas, aki segítséget kért tőled? - kérdeztem. Bólintott. - Azt mondtad, elhagyta a várost...
- Nem mentek olyan könnyen a dolgok, mint gondoltam. Csak hallgass meg, oké? - Most rajtam volt a sor, hogy bólintsak. Már megint ilyen ködösen fogalmaz. - Tudom, mit jelent neked a futás. Régen bokszoltam. Az majdnem ugyanaz.
Ebben erősen kételkedtem.
- Igen, tényleg. Ugyanúgy képes levezetni a feszültséget. Csak valakinek a sebesség, másoknak kocsmai verekedés formájában.
- Szerintem nincs az a belvárosi részeg, aki képes téged ennyire elintézni - mordultam fel.
- Mi van, ha azt mondom, hogy nem lehet részeg?
- Tudom, hogy démon volt, Ronan - egyértelműsítettem a kérdést.
- Berágott rám, amikor el akartam küldeni, de szerintem csak kétségbe volt esve, és nyugodj meg, már rendeztük a dolgokat.
- Hogy lehet, hogy ő kért segítséget tőled, hogy ha erősebb nálad? - Láthatólag nem tetszett neki, ahogy fogalmaztam, mert elsötétült a tekintete. Elképzelésem sem volt, milyen lehet a tápláléklánc élén lenni.
- Én nem ölök embereket - mormolta. Elkomolyodtam.
- Miért, ő igen? - kérdeztem. Éreztem a hangomból kiszűrődő megdöbbenést és ijedtséget.
- Mondtam, hogy ő más, mint én. Onnan, ahonnan jött, ez természetes.
- Honnan jött?
Megvakarta a tarkóját.
- Arizonából.
Hasonló démonok ölték meg a legtöbbünk szüleit. Két családot irtottak ki, hármat megcsonkítottak. Ed anyja eltűnt, O'Connell-ék elárulták a kört miattuk... A düh hullámokban áramlott végig az ereimben. Azon kaptam magam, hogy Ronan próbálja gyengéden szétfeszíteni az ökölbe szorított tenyeremet.
- Nem fogom hagyni, hogy bántson - suttogta. - Nem is fog rá lehetősége adódni.
- Hány embert ölt meg? Innen, a városból? - kérdeztem.
- Nem tudom pontosan. - Nehezére esett válaszolni, és láttam rajta, hogy legszívesebben hagyná a témát a francba, de bennem süket fülekre talált.
- Mit akar még? Miért nem megy el?
- Nem tudom.
- Miért érzem azt, hogy valamit eltitkolsz? - Várj, mert mindig ezt csinálod! bukott ki belőlem hajszál híján, de visszafogtam magam. Ezen már egyszer túlestünk. Láttam rajta, hogy próbál megváltozni.
- Bíznod kell bennem - fújta fáradtan.
- Tudod, hogy bízom benned. Csak néha elég nehéz, mikor tőled nem kapom meg ugyanezt - hánytam a szemére.
- Szeretlek, Kasey - sóhajtotta. Összeszorította a száját, és sötét, csillogó szemeivel engem méregetett.
- Menj a francba - morogtam, majd lehuppantam mellé, és átöleltem. - Én is téged.
- Csak óvatosan - kérte, de éreztem a hangján, hogy mosolyog. Ezt a csatát megnyerte. - Elhiszed, hogy minden rendben lesz, ha azt mondom, bízz bennem?
- Csak ígérd meg, hogy vigyázol magadra - dünnyögtem a vállának. Beszívtam az illatát. Óceán. Még a tél közepén is. Erre erősebben szorított. Még öt percig egyikünk sem mozdult, majd lazított a szorításán.
- Mennyi az idő? - kérdeztem.
- Fél négy, miért?
- Francba, megígértem Missy-nek, hogy találkozunk!
- Szerintem megvár... - dünnyögte huncut mosollyal. Missy Robertson nem vár senkire és semmire. Nem, ha vásárlásról van szó.
- Megbeszéltük, hogy veszünk ruhát a karácsonyi bálra.
- Miért, mész? - kérdezte értetlenül. Tudtam, hogy az agyamat húzza.
- Úgy értem, neki... Én nem táncolok - jelentettem ki, majd halvány, de kifejező fintorra húztam a számat.
- Miért nem? - vonta érdeklődő mosolyra a száját.
- Ellenkezik a vallásommal.
- Még velem sem?
Ránéztem, próbálva komoly arcot vágni.
- Ronan Blackmore egy karácsonyi bálon? Öltönyben, hátranyalt hajjal, csokornyakkendővel? Erre fogadnék - kuncogtam.
- Jó, de hátranyalt haj és csokornyakkendő nélkül - helyesbített.
- Az öltönyt is kihagyhatod a felsorolásból - billentettem oldalra a fejem ártatlanul.
- Az jó, de akkor inkább otthon maradunk - vigyorodott el önelégülten, mint akinek a fejében éppen végigfut a... szóval... mindegy.
- Szóval, akartál mondani valamit?
- Több öltönyt hordtam, mint gondolnád. - Elhatároztam, hogy majd megkérdezem Rebbekkah-t, majd bűntudatom támadt az egész Rebbekkah-ügy miatt, és igyekeztem elterelni a témát. Ezt Ronan is észrevette.
- De mondd meg nyugodtan, ha nem akarsz menni. Hidd el, találok jobb programot is - vigyorgott. Szerencsére most az egyszer félreértelmezte az arckifejezésemet.
- Ki nem hagynám - vetettem rá egy kihívó mosolyt.
- Akkor ez egy felhívás keringőre - jelentette ki ravasz mosollyal a szája sarkában. Én pedig éltem a lehetőséggel. Mindössze annyi volt hátra, hogy végigjárjam a környék összes valamire való ruhaboltját a megfelelő ruha után... De legalább nem voltam egyedül.
Tá brón - bocs
Staid - helyzet
Buena suerte - Sok sikert! (Jó próbálkozás, ez spanyolul van...)
Kövit hhm ron ölttönyben xd
VálaszTörlés