Jó érzés volt végre kiszabadulni a szobából, amiben közel három napja tengődök. És ha már Ed-ék fogták magukat, és idebumliztak Kaliforniából, nem lenne fer elbújni előlük.
Kézen fogva sétáltunk ki a nappaliba, félúton Ronan elhúzta a tenyerét és a derekamra csúsztatta. Annak ellenére, hogy az utóbbi időben mennyi feszültség volt közöttünk, most mintha mindez semmivé foszlott volna, és sokkal közelebb éreztem magamhoz, mint valaha. Az előbbi kínos eset teljesen kitörlődött az agyamból, csak arra tudtam gondolni, hogyan nézett rám... Annyi szeretettel és odaadással, amennyit még sosem láttam tőle. Sosem gondoltam arra, hogy neki is lehetnek érzelmei, főleg irántam. Akit, ha úgy vesszük, nem is olyan rég ismer, démoni viszonylatba meg végképp nem. És a csókja... olyan mély és szenvedélyes volt, mint még soha. Ha Ed nem nyit be, valószínűleg nem állítottam volna le... Nem tudtam eldönteni, hogy ez jó vagy rossz. Nem is volt időm ezen gondolkodni, mert a nagymamám bombaként csapódott nekem, és ölelt át, szinte odébb lökve Ronan-t. Össze-vissza hadovált arról, hogy mennyire aggódott, hogy sokkal komolyabb bajom is lehetett volna, és hogy nem enged többé egyedül a tópartra.
- Mama, minden oké. Jól vagyok - nyugtatgattam, több-kevesebb sikerrel. A válla fölött belenéztem a nappali falán függő kovácsoltvas keretes tükörbe. A homlokomon egy megtévesztő tapasz virított, és a hajam is kissé kócos volt - bár más okokból, de ezt neki semmi esetre sem kellett tudnia.
- Fáj valamid? - kérdezte aggodalmas nagymama módjára, ahogy eddig ritkán láttam. Talán tényleg helyrehozhatjuk az elmúlt éveket...
- A fejem egy kicsit, de nyugi, minden rendben - mondtam lazán. Most, hogy mondja, a fejfájásom tényleg kezdett visszatérni. Tényleg bevertem volna a fejem, amikor elájultam? Vagy a dolognak van valami köze a varázsláshoz? Dylan sidhe látó-hókuszpókusza után is hasonlóan éreztem magam, bár nem volt ilyen intenzív a fájdalom. Pár óráig tartott mindössze, ez viszont már napok óta visszatér. Norah néni elsprintelt a konyhába - nem viccelek: sprintelt! -, amely egybenyílt a konyhánkkal, és lekapta a gyógyszeres dobozt a hűtő tetejéről. Egy óriási, rózsaszín tablettával tért vissza, továbbá egy pohár vízzel. Ezeket a kezembe nyomta.
- Köszi - hebegtem, de nem nyugodott addig, míg le nem nyeltem. Ronan mindvégig ott állt mellettem és félszegen mosolygott. Ilyen hatással lennének rá a rokonaim?
- Mama, ő itt Ronan. A bará...
- Tudom, kicsim, volt idejük bemutatkozni - kuncogott.
- Ezalatt a két nap alatt... - tette hozzá Ed. Észre se vettem, hogy a szobában vannak. Persze, hol máshol lennének... Ahogy találkozott a tekintetünk, zavartan elkapta a pillantását. Nyilván még mindig az előbbin jár az esze. A kanapén ücsörögtek Missy-vel, ami épp háttal volt nekünk.
- Na jó, nem is zavarok tovább...
- Mama...
- Igen, kicsim? - Öt perc leforgása alatt 3-szor szólított kicsimnek. Ejha.
- Itt aludhatnak ma a többiek? - kérdeztem.
- Persze, már megbeszéltük. Átköltözök a szü... a hálóba, és akkor a fiúk megkaphatják a vendégszobát... - folytatta, de leragadtam a második szónál. Azt akarta mondani, hogy a szüleim szobája. Már nagyon rég nem fordult elő, de az a bizonyos gombóc most fojtogatni kezdte a torkomat. "Azt hinné az ember, hogy akinek ennyi gyakorlata van a dolgok elvesztésében, tanul a hibájából." - Keserű mosolyra húzódott az ajkam. Bár Mike megszűnt létezni, azt hiszem, mindannyiunkra olyan intenzív hatást gyakorolt, hogy nem fogjuk egyhamar elfelejteni. Én, személy szerint soha. A szavai túl mély nyomot hagytak bennem ahhoz, hogy egyszerűen ki tudjam törölni őket az emlékezetemből, bármennyire is szerettem volna. Főleg, mert igazak voltak. Túl sok mindenben volt igaza. Pont ezért gyűlöltem.
- Kase... - A nevem hallatára felkaptam a fejem, bár a többiek arckifejezéséből ítélve nem ez volt az első alkalom, hogy elhangzott. Ronan aggódó tekintete szinte égette a retinámat, és hirtelen bűntudatom támadt, amiért ennyire túldramatizálom a dolgokat, hisz neki is legalább annyi mindenen kellett keresztülmennie, mint nekem. Itt az ideje, hogy régi-Kase kicsit gatyába rázza az új, picsogós énjét. Ilyenkor totál skizofrénnek érzem magam.
- Igen, figyelek - bólogattam, mikor ráébredtem, hogy a válaszomra várnak.
- Minden oké? - kérdezte Missy.
- Persze, minden rendben - mondtam, végigpillantva rajtuk. A tekintetem egy másodperccel tovább időzött Ronan-én, de ez épp elég volt, hogy belelásson a lelkembe. Tudtam, hogy erről később még beszélünk...
- Tudom, mi kell neked - vigyorodott el Missy. Láttam az arcán, hogy totál fellelkesült, és semmi esélyünk, hogy leállítsuk. - Csak öt szó: amerikai romantikus vígjáték és pop corn.
- Ez hat - szólt közbe Ed.
- Fogd be, McCeightly - vágta le magát a kanapéra Ronan. Egy valami nem változott. Azt hittem, Ed visszavág valamivel, de meglepetésemre megcsóválta a fejét, és elindult a konyhába. Gondolom, pop cornt keresett.
- A bal felső fiókban! - kiáltottam utána, miután helyet foglaltam Ronan ölében. Missy a csatornák közt szörfölt, én pedig elgondolkoztam azon, mennyire fura is ez a helyzet. Én, Missy és a két alfahím egy szobában! És nem nyírják ki egymást. Valami egyértelműen megváltozott. Vagy ez csak a kezdeti fázis, amikor mindenki örül, hogy túléltünk egy újabb csapást, és holnap kezdődik minden előröl Holnap. Ez a szó szöget ütött a fejembe. Vajon mi lesz ezután? Mivel köztem és Ronan között úgy tűnik, minden rendben - márpedig tulajdonképpen ezért jöttem el Santa Cruzból -, most akár haza is mehetnék... Igen, Santa Cruz az otthonom. Ez már többször is bebizonyosodott. Eszembe jutott Chris, és a srácok. Amióta csak visszajöttem, azzal áltatom magam, hogy itt a helyem. De ez nem igaz. Sosem volt az. Igen, örülök, hogy újra láthatom őket, de egyértelmű, hogy a kapcsolatunk már nem a régi. Én nem vagyok a régi. Túl sok minden történt. Túl sok minden, amit nem lehet visszacsinálni.
- Te most komolyan tetkót csináltattál? - kérdezte elképedve Ronan, félbeszakítva ezzel a gondolatmenetemet.
- Tessék? - hőköltünk fel egyszerre mind a ketten Missy-vel. Mi a fenéről beszél?
- Egy tetoválás van a tarkódon. De gondolom, tudsz róla... - mondta Ronan, miközben a hajammal babrált. Olyan gyorsasággal ugrottam fel, hogy majdnem pofára estem a szőnyegben. Az előszobai tükörhöz rohantam, próbáltam neki háttal állni úgy, hogy közben rálátásom legyen a tarkómra, de ez nem nagyon akart összejönni.
Időközben Ed is visszatért a konyhából, kezében egy tál pop corn-nal. Épp a szájába vett egy hatalmas adagot, de elfelejtette lenyelni. Helyette teli szájjal, meredten bámulta a tarkómat.
- Miafafom? - vonta fel a szemöldökét. El is nevettem volna magam a képén, ami olyan volt, mint egy bedrogozott hörcsögé, ha nem lettem volna halálosan kíváncsi rá, mi a franc folyik itt.
- Lefotózom neked - jelentette ki Missy, majd előhúzta a mobilját a farzsebéből, és lekapta vele a tarkómat. Amint végzett, szinte fénysebességgel kaptam ki a kezéből a készüléket, és amint megláttam a képet, tátva maradt a szám. A tarkómon egy fekete, sötétzöldbe hajló, kör alakú tetoválás díszelgett, melyet bonyolult minták fogtak közre.
- Remélem, valakinek van erre valami épeszű magyarázata, mert nekem fogalmam sincs, mi a franc ez - tört ki belőlem. Ed vetett még egy pillantást a képre, majd felsóhajtott.
- Én tudom - jelentette ki.
- Naná - emelte égnek a tekintetét Ronan. Ed vetett rá egy rosszalló pillantást, majd elkezdte az előadást.
- Te nem olvastad végig a Samhain-ról szóló könyvet, ugye? - kérdezte.
- Öö... nem - feleltem. Ha minden igaz, a könyv még mindig az ágyam alatt hever, Santa Cruzban. Fuck yeah. Remélem, Annie nem szeret takarítani.
- Samhain éjszakáján a kelta papok feláldoztak egy démont a természetnek, a jólét érdekében... - fogott bele a mesélésbe Ed. Ronan megköszörülte a torkát, majd a plafon felé fordította a tekintetét. - A kiválasztott sidhe látó, aki megölte, jutalmául egy tetoválással gazdagodott. Pont olyannal, mint a tiéd. Bár, nincs két egyforma tetoválás, de a kinézetük nagyjából megegyezik.
- Mi alapján dőlt el, hogy ki a kiválasztott? - kérdeztem.
- Eleinte a legrangosabb család legfiatalabb sarjára hárult a feladat, később többen is próbálkozhattak, ugyanis elméletileg nem könnyű feladat.
- Nekem mondod...? - morogtam.
- Még mindig nem értem, hogy csináltad - csóválta a fejét Ed.
- Elmondtam, amit tudtam. De az az igazság, hogy fogalmam sincs. Ösztönösen jött. De jegeljük már ezt a témát! - tettem pontot a monológom végére. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy Ronan is a szobában van. Nem akartam arról beszélni, hogyan öltem meg az ex-legjobb barátját. Először Rebekkah-t vesztette el, most Mike-ot. Azt a Mike-ot, akiről azt hitte, hogy megbízhat benne. Aki évszázadokon át ott állt mellette. Nem maradt senkije... rajtam kívül.
- Szóval... gondolom ez az izé nem lemosható - nyugtázta Missy.
- Nem igazán... - hozta meg a végítéletet Ed, majd mindannyian visszatelepedtünk a helyükre, és elindítottunk egy filmet. Valami szimpla vígjáték volt, bár szerintem egyikünk sem emlékezett a címére. Személy szerint nekem a történetből sem ragadt meg egyetlen, árva képkocka sem.
Egy emberként kaptuk fel a fejünket, amikor csöngettek. Egy pillanatig eltűnődtem, szóljak-e Norah néninek, hogy valamiféle látogatója érkezett, majd elöntött a felismerés, és majdnem a falba vertem a fejem. Nem kevésbé éreztem idiótán magam, amikor kinyitottam az ajtót, és Chris állt előttem.
- Szia, Kase - köszönt, majd ideges mosoly terült el az arcán.
- Hello - motyogtam. - Figyelj, van itt néhány ember, akiknek be szeretnélek mutatni - mondtam fesztelennek szánt hangon, majd a nappaliba tuszkoltam. - Chris, ők itt Ed, Missy, és... Ronan - mutattam be őket egymásnak, majd miután személyesen is bemutatkoztak, tovább folytattuk a filmezést.
Eleinte semleges témákról beszélgettünk, mint hogy hogyan ismertük meg egymást, hogyan próbált Chris megtanítani baseballozni, satöbbi... Amikor ebbe az irányba terelődött a beszélgetés, Chris elkezdett rólam ciki sztorikat mesélni, amit nem hagyhattam szó nélkül. Végül oda-vissza oltogattuk egymást, és mind az öten szénné röhögtük magunkat. Egész jól elvoltunk, bár még éreztem egy kis feszültséget.
- Kase, van otthon valami pia? - kérdezte Chris, miután minden lehetséges témát kiveséztünk.
- Naná, mit kérsz? - kérdeztem gyanútlanul.
- Megnézem, mi van... - mondta, majd nyomatékosan feltápászkodott, és a konyha felé indult. Ekkor esett le, hogy kettesben akar lenni velem. Eleinte vonakodtam, majd feltűnésmentesen kiosontam a konyhába, bár Ronan utánunk nézett. Chris egy üveg sörrel a kezében állt, a konyhapultnak támaszkodva.
- Beszélnünk kéne... - mondta. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy a színjáték ellenére, amit most lenyomtunk, koránt sem ilyen felhőtlen a viszonyunk.
- Ami a pályán történt, annak nem kellett volna megtörténnie - vágtam a mondanivalóm kellős közepébe.
- Tudom, és sajnálom. Felfogtam, hogy van valakid - bökött az állával a nappali irányába. - De... amikor megcsókoltalak... - szigorú pillantást vetettem rá, miszerint fogja halkabbra -, szóval, akkor még nem volt. Csak bassza az agyam, hogy még esélyt se adtál.
- Nem tudtam túltenni magam rajta. Chris, szeretem Ronant.
- Vágom...
- Téged is szeretlek, de az más.
- Oké, nem kell a szánalom.
- Az a helyzet, hogy sokat gondolkodtam ezen. Hogy jegelnünk kéne a barátságunkat, amíg... érted, mindketten barátként nem tekintünk a másikra.
- Kétlem, hogy ezek után minden újra a régi lenne - vakargatta a tarkóját.
- Sajnálom - mondtam őszintén.
- Én is, hidd el - mormolta, majd egy csattanás kíséretében letette a félig üres sörösüveget az asztalra.
- Baj van? - Megütközve meredtünk a falnak támaszkodó Ronan-re. Bele sem mertem gondolni, mióta ácsoroghat ott.
- Nem, mindjárt megyünk - vetettem egy nyomatékos pillantást Chris-re.
- Nem hiszem, hogy maradnom kéne - vágta rá Chris, majd tett pár lépést a nappali felé.
- Mi? Nem mehetsz el, csak most ismertünk meg - vágott közbe Missy a tévé elől kiabálva. - Ki kéne használnotok az időt, ha Kasey nem sokára hazajön. Ugye? - nézett rám megerősítésért.
- Hát... megbeszélem a nagyanyámmal és Annie-vel... - Tudtam, hogy nem lesz egy könnyű menet, de egyértelmű, hogy ezek után, hogy így egyenesbe jöttek a dolgok, nem maradhatok itt.
Már elég későre járt, amikor Ed és Missy elment lefeküdni.
- Mi elfoglaltuk a vendégszobát, oké? - kacsintott ránk Missy, majd Ed az ölébe vette, és eltűntek a színről. Látva, hogy a szerelmük még mindig a régi, elmosolyodtam. Majd ahogy visszatértem a valóságba; a kanapén ücsörgő Ronanhez és Chrishez, lelohadt a lelkesedésem. Ha azt hittem, hogy az eddigi szituációk kínosak voltak, tévedtem. Most valami thriller volt soron - mindenki fel-alá rohangászott a képernyőn. Nem igazán szóltunk egymáshoz, a fejfájásom pedig kisebb dózisban ugyan, de visszatért, úgy hogy lehalkítottam a tévét, és magamra húztam a kanapéra terített plédet. Annak ellenére, hogy teljesen éber voltam, lehunytam a szemem, és próbáltam kitörölni az agyamból a zavaros gondolatokat.
Talán negyed óra telhetett el, amikor Chris megszólalt.
- Miért szakítottatok? - kérdezte. Ezután rövid szünet következett. Kíváncsi voltam, mit válaszol Ronan, bár féltem a beszélgetés kimenetelétől.
- Nem mondta el? - Ronan meg volt lepve.
- De. Igen, elkövetett egy hibát, de szerintem ez nem a teljes igazság. Nincs az az idióta, aki emiatt elengedné. - Most próbálgatja a szárnyait. Tényleg azt hiszi, hogy fel kell húznia Ronant ahhoz, hogy elérje amit akar?! Legszívesebben az arcába kiabáltam volna, de most már nem mozdulhattam.
- Az voltam. Egy idióta. Szerencsés vagyok, hogy hajlandó volt megbocsátani nekem - mondta Ronan.
- Szereted? - kérdezte Chris.
- Fogalmad sincs, mennyire.
- Hidd el, van róla fogalmam.
- Ti ketten régóta ismeritek egymást. Vágom, hogy aggódsz miatta.
- Mennyire szereted?
- Az életemnél is jobban - felelt Ronan gondolkodás nélkül, mire megdobbant a szívem. Rövid szünet következett. Ismét Chris szólalt meg elsőként.
- Valamit el kell mondanom - mormolta alig hallhatóan, így a fülemet kezdtem hegyezni és továbbra is alvást mímeltem.
- Lökjed. - A szívverésem felgyorsult. Nem tudtam, mi következik ezután, de volt egy sejtésem.
- Én is követtem el hibákat. Szerelmes vagyok belé. Nagyon régóta. De sosem viszonozta az érzéseimet - tette hozzá, mintegy védekezőleg. Ronan nem szólalt meg. - Pár napja volt egy meccs. Megnyertük, és eléggé elborult az agyam. Megcsókoltam. - Feszülten vártam, mikor esnek egymásnak, de nem történt semmi. - Csak hogy tudd, én kezdeményeztem, és neki semmi köze hozzá. Ne hibáztasd. Azonnal elhúzódott.
- Eszembe se jutott... - mormolta Ronan. - Miért mondod ezt el nekem?
- Csak így tűnt helyesnek. Valószínűleg legkésőbb holnap, vagy azután elmegy, és teljesen megérteném, ha sosem jönne vissza. - Szóval ezt gondolja... - Vigyázz rá, haver.
- Úgy lesz - felelte Ronan.
- Tudod, nem hittem volna, de egész jó arc vagy - tette hozzá Chris, mire Ronan felkuncogott.
- Te is felülmúltad az elképzeléseimet - felelte gúnyosan. "Álmomban" elmosolyodtam. Még egy ideig élcelődtek egymással, de a fejemben összemosódtak a szavak, majd perceken belül elnyomott az álom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése