A könyvtáros hölgy egészen a könyvtár hátuljába vezetett, bár nem hittem, hogy lehetséges ilyesmi. Az egész hely egyenlő volt egy labirintussal - ha nem rosszabb. Az egyik sorban egy elsuhanó alakot pillantottam meg, és a tekintetem egy pillanatra összefonódott a srácéval, akit a Grafton Street-en láttam. Kezdtem azt hinni, hogy követ, de ezt a gondolatot gyorsan elhessegettem. Lehet, hogy csak egy ártatlan turista, akivel már másodszorra futok össze véletlenül. Lehet, hogy ő is ezt hiszi rólam.
- Megérkeztünk - mondta örökkévalóságnak tűnő idő múltán a könyvtáros. Végignéztem a hosszú sorokon. És én még azt hittem, hogy szűkült a kör... Hosszú napom lesz - állapítottam meg huszadjára.
- Köszönöm az útbaigazítást - mosolyogtam, de legbelül alig vártam, hogy elhúzzon végre, és kezdhessem a kutatómunkát. Végül biccentett, és kínzóan lassú léptekkel elindult a terem eleje felé.
Szembefordultam a könyvespolccal, és levettem az első könyvet, amely a kezembe akadt. Csalódottan csúsztattam vissza a főként Írország történelmével foglalkozó kötetet. Ezt húsz másik követte, amelyben szintén a históriák kaptak nagy szerepet, bár szó esett a keltákról és a druidákról is. Ezen a szinten kezdett el érdekelni a téma. A druidák a kelta vallás papi rendjét alkották. A druida jelentésű latin druides és az antik görög szerzők által a keltákkal kapcsolatban említett Δρυίδης szavak a proto-keltában *druwid, druwis, illetve druwids alakban rekonsturálhatók, és a deru + weid indoeurópai szótövekhez vezetnek. A weid szótő jelentése "látni" lehetett, de a jelentéskörhöz tartoztak a "látnok", "bölcsesség", "tudás" is és ezek a jelentések felbukkannak az indoeurópai nyelvek e tőből származó szavaiban. Látnok, mint sidhe látó? Ez kezd érdekes lenni... Mikor torokköszörülést hallottam közvetlenül magam mögül, ijedtemben összecsaptam a könyvet, és a könyvespolchoz préselődtem. A szívemmel a torkomban, és páni félelemmel az elmémben bámultam egyenesen a Grafton Street-i csávó kékes szemeibe. Aki erre elvigyorodott.
- Tudtam, hogy itt talállak - mondta, önelégülten fürkészve még mindig halálra rémült arcomat.
- Mi van, te követsz?! - csattantam fel, a könyvet még mindig görcsösen a kezemben szorongatva, hátha szükségem lesz rá, hogy valakinek a fején használjam.
- Nem ilyennek képzeltelek. Olyan törékenynek tűntél... - elmélkedett, mire az arcom dühösből kezdett zavarodottá és kételkedővé válni. Kételkedtem az előttem álló srác épelméjűségében. Angol akcentusa volt, enyhe ír beütéssel, és bevallom, ha nem lenne egy elmebeteg, aki követ, egész vonzónak találnám arcába lógó barna haját, hegyes, vakítóan fehér szemfogait, amelyek minden egyes vigyornál kivillannak, és azok a kék szemek... Két fejjel lehetett magasabb nálam, körülbelül Ronannel egy magas...
Valami nem stimmelt. Mit is mondott az előbb?
- Állj. Mi az, hogy milyennek képzeltél? És honnan tudtad, hogy itt vagyok? - emeltem egy fél fokkal magasabbra a könyvet. Világos, hogy követett. De miért? Egy könyvtár nem alkalmas hely az emberrablásra.
- Mert a helyedben minden amatőr ide jönne, ha válaszokat keres.
- Amatőr?! - Mi a fenéről beszél ez? Tartott egy rövid hatásszünetet, mire nyomatékképp felvontam a szemöldökömet.
- A nevem Dylan Ward. Sidhe látó vagyok, ahogy te is. És téged hogy hívnak? - A hatásvadászkodása (már ha van ilyen szó) célravezető volt: ha hajlékony lennék, azt mondanám, lehidaltam. Mindenesetre leesett az állam. Titkon minden vágyam volt, hogy találkozzak egy 'fajtámbelivel', de valahogy nem így képzeltem a találkozást. Az igazat megvallva, magam sem tudom, mire számítottam.
- Honnan tudod? - kérdeztem elképedve, és végre volt ürügyem, hogy jobban megnézzem magamnak. Alaposan, gyanakvóan térképeztem fel az arcának minden egyes részletét, mint mikor a kisgyerek először látja meg magát a tükörben.
- Te tényleg újonc vagy - vigyorodott el. Normál esetben elnéztem volna a csipkelődését, de felfokozott idegállapotom révén durcásan oldalra billentettem a fejem.
- Nem válaszoltál - jegyezte meg.
- Ugyan mire? - Az egyetlen a környéken, akinek válaszokra van szüksége, én vagyok.
- Hogy hívnak? - tette egyértelművé a kérdést Dylan.
- Kasey McLane - feleltem tömören. Feltűnt, hogy a könyvet még mindig lehetséges fegyverként szorongatom, ezért visszaraktam a polcra. Nem úgy tűnt, hogy Dylan az elkövetkezendő percekben magamra kívánna hagyni, és nekem is szükségem lenne pár magyarázatra egy sidhe látótól, aki régebb óta van a 'szakmában', ezért nem terveztem, hogy leütöm.
- McLane - ismételte meg, mintha ízlelgetné a betűket. A szemében egyértelműen felismerés csillant a vezetéknevem hallatán.
- Te tudsz valamit... - fürkésztem vádlón.
- Ezt, és mindent majd később megmagyarázok. Persze csak ha megiszol velem valamit. - Láttam az arcán, hogy halálbiztos benne, hogy elfogadom az ajánlatát, és gyűlöltem magam, amiért erősítem az önbizalmát, de válaszokra volt szükségem, így hát rábólintottam.
Nem sokkal később az egyik közeli pub bokszában ücsörögtünk egy eldugott sarokban, két korsó sör társaságában - az írek nem aprózzák el - és beszélgettünk. Dylan az a típusú srác volt, aki mások előtt rendkívül derűs és közvetlen, nyitott minden problémára, de belül minden téren képben van, mindenről van kialakult véleménye, ha nem is mondja ki. Elképesztően jó emberismerő, az első pillanatban levágta az érzékeny pontjaimat. Például abból, hogy nem vettem a lapot, mikor flörtölni próbált velem, arra következtetett, hogy egy fájdalmas szakításon vagyok túl. Elmeséltem neki, hogy a Kék Hajóban szálltunk meg, és mindössze egy napot maradok Dublinban.
- Egyedül vagy? - kérdezte.
- Nem, a barátaimmal jöttem.
- Tényleg, a három pali a kávézóból... - mélázott.
- Te aztán jó megfigyelő vagy - vontam fel a szemöldököm megrovóan. Tehát akkor "találkoztunk" először...
- Ne mondd, hogy semmit nem éreztél. - Sejtettem, hogy arról beszél, amelyről annak idején Ed. Hogy valahogy megérzi, ha boszorkányok vagy démonok vannak a közelben, és engem is kiszúrt. Ha visszagondolok, voltak fura megérzéseim. Ahogy beléptem a kávézóba, úgy éreztem, valami vonz, valami van ebben a helyben, ami mintha hozzám tartozna. Akkoriban mindezt az írországi utunk okozta izgalomnak tulajdonítottam, sejtelmem sem volt róla, hogy mindezt egy személy váltotta ki belőlem.
- Mit kellett volna éreznem? - adtam mégis az ártatlant.
- Nehéz elmagyarázni. Olyan, mintha egy mágnes lennél, és a szobában egyetlen fém lenne elrejtve. Az érzékszerveid kiéleződnek, mintha egész életedben arra specializálódtál volna, hogy rátalálj a fémre, és összeolvadjatok. - Valami ilyesmit éreztem Suttonnal kapcsolatban, kivéve, hogy én nem akartam összeolvadni vele... - Első látásra ismerősnek tűntél, de tudtam, hogy sosem találkoztunk, mert arra emlékeznék - mondta határozottan, majd meghúzta a sörös korsót. Ezt most bóknak szánta?
- Ilyen nagy benyomást tettem rád? - kérdeztem ártatlanul, próbálva unottnak tűnni.
- Van egyfajta kisugárzásod - jegyezte meg. Már megint nem tudom, mire gondol. Vajon ez miattam van, vagy mert sidhe látó vagyok? Néha a kettőt nehéz megkülönböztetni.
- Honnan jöttél? - kérdezte.
- Santa Cruzból, Kaliforniából - mondtam reflexszerűen, majd elhallgattam. Miért mondtam ezt? Nem Portland az otthonom? Az utóbbi időben ez is, mint a származásom kérdése, bizonytalan volt. - Úgy értem... - Azon kaptam magam, hogy mesélni kezdek. Mesélni az életemről és mindenről, ami az elmúlt két hónap leforgása alatt történt. Arról, hogy épp a portlandi középiskola padját koptattam, amikor megtudtam, hogy a szüleimet autóbaleset érte. Arról, hogyan kellett egyik napról a másikra elhagynom az otthonomat, és a nagynénémhez költöznöm. Hogyan találkoztam Eddel, Missy-vel és tudtam meg, hogy boszorkányok, én pedig sidhe látó vagyok. Meséltem a démonról, aki egyik napról a másikra elfoglalta a szívem háromnegyedét, pedig eleinte a pokolba kívántam. Csak futólag említettem, mert éreztem a gombócot a torkomban, amely minden alkalommal ott van, ha rá gondolok. Egy szóval: Dylan Ward ismerte minden gyengeségemet, már csak az a kérdés, mihez akar kezdeni vele. Kevés embernek adom ki magam - sőt, az is meglepett, hogy háromnegyed órát beszéltem magamról egy idegennek, akit, nos, pontosan ennyi ideje ismerek. Mégis, jó érzés volt kiöntenem valakinek a szívem, és nem úgy tűnt, mintha ellenkezne.
- Miért jöttél vissza? Portlandbe.
- Bonyolult. A lényeg, amiért ide jöttem: válaszokat akarok.
- Ó, én megadhatom őket, szivi - lelkesült fel. Láthatólag lázba hozta a téma, hogy ő lehet a képzeletbeli idegenvezetőm a sidhe látók csúnya világában, de bennem megfagyott valami.
- Valami baj van? - kérdezte. - Úgy nézel ki, mint aki citromba harapott.
- Semmi, csak... nem vagyok szivi - motyogtam. Nem forszírozta a dolgot, többek között ezért volt szimpatikus. Ha valamiről nem akartam beszélni, rám hagyta, nem kényszerítette ki belőlem a válaszokat, ő viszont boldogan válaszolt az én kérdéseimre.
- Szóval... kérdezz! - dőlt hátra a széken, miközben kidudorodott az ádámcsutkája, szakasztott úgy, mint Ronan-nek, amikor hátradől a Porschéjában, és az utat fürkészi. Pedig egyáltalán nem hasonlítanak ő és Dylan, mindössze nekem ment el az eszem.
Először fogalmam sem volt, hol kezdjem. Nem vagyok hozzászokva a kérdezz felelekhez. Ronan Blackmore-ral csak a 'kérdezz' részig jutottunk. Dylan Warddal határozottan könnyebben mennek a dolgok.
Aztán végül megjött a hangom, és alig bírtam leállni.
- Te mióta tudod? Rajtam kívül mindenki pólyás kora óta tisztában van vele, mi is ő? Vannak mások is rajtunk kívül? Neked van különleges képességed? Amúgy mindenkinek van? És akkor nekem miért nincs? Miért...
- Hé hé hé, lassíts - csitítgatott, védekezően maga elé emelve a kezeit. - Csak sorjában. Tehát akkor kezdjük velem, ha már te ilyen teljes életrajzi leírást adtál - vetett rám egy pillantást, majd a sörre szegezte a tekintetét, és összeszedte a gondolatait.
- Az én életem mesébe illő. De nem úgy, ahogy gondolod - biztosított, mikor épp készültem a szememet forgatni. - Egy küszöb előtt hagyott csecsemő, mózeskosárban... gondolom ismerős a sztori.
- Nem ismerted a szüleidet? - kérdeztem elképedve.
- Erre a kérdésre, sajnos, bármennyire szomorú, de helyeslő választ kell adnom - értsd: nem -, és nagyon úgy tűnt, hogy ők sem akarnak megismerni engem... - Eléggé körülményesen mesélt, látszott, hogy ír földön nevelkedett. Szerettem volna, ha a lényegre tér.
- Árvaházban nevelkedtél? - kérdeztem.
- Nem, és ezzel elérkeztünk a második kérdésedhez. Vagyis, a harmadikhoz. Több százan vannak rajtunk kívül, rendekbe vagy csapatokba tömörülve, de én csak egyet ismerek közülük. Azt a rendet, amelyik befogadott és felnevelt, amikor a szülőanyám magamra hagyott - mondta, ismét tartva egyet az imádott hatásszünetei közül.
- Nekem azt mondták, kihaltak. Azt mondod, több százan is vannak? Ráadásul csoportostul? Hogy hogy még eggyel sem találkoztam? - kérdeztem megbotránkozva.
- Talán nem akarjuk, hogy megtaláljanak minket. A legtöbb rend elzártan él, távol a forgalomtól és a démonoktól, akik szabadon és céltalanul mászkálnak szerte a világban. Sosem tudhatod, mikor botlasz egybe... - csóválta a fejét, majd felhörpintette az utolsó korty sört, ami még a korsóban maradt.
- Ne általánosíts - figyelmeztettem, mire védekezőn a magasba emelte a tenyereit.
- A démonok nem tömörülnek csoportokba, ahhoz túl öntörvényűek - mondta, mire borúsan oldalra billentettem a fejem. - Úgy értem, önellátóak - helyesbített, alig bírva visszafojtani a nevetését. Ezen a téren hiányosak az ismeretei. Arra gondoltam, amit Ronan a szüleiről mondott, és hogy szektába tömörültek, küldetésüknek tekintve, hogy elpusztítsanak minden utukba kerülő sidhe látót.
- Szóval... vannak még olyan sidhe látók... izé... rendek, akik démonokat ölnek? - kérdeztem.
- Nem tudok róla - mondta, majd vállat vont. Nem elégített ki a válasza, ezért hozzátette: - Legalábbis nem járunk velük... - mondta, mire megszorítottam a korsó fogantyúját. Attól féltem, a kezemben marad.
- Minden sidhe látó ilyen beszűkült látókörű, kolostorban raboskodó kis...? - Mert akkor nem bánom, hogy nem tartozom közéjük.
- Ne értsd félre, csak szokatlan - vágott a szavamba. Hálát adtam az égnek, amiért nem hagyta, hogy végigmondjam a mondatot, mert még a végén rám borítaná az asztalt. Bár Dylan nem tűnik olyan típusnak. Ő inkább sértődötten kisétálna az ajtón, a válaszaimmal együtt, tehát vissza kell fognom magam. Ronannel kapcsolatban elég elfogult vagyok.
- A mi rendünk nem vadászik démonokra. Többnyire a kolostorban, ahogy te nevezted, gyakorlunk, és arra használjuk fel az erőnket, hogy segítsünk az embereknek: persze a tudtuk nélkül - magyarázta. Olyan volt, mint egy válaszadó-automata, amely mindössze fillérekért dobálja felém a válaszokat. Még kérdést sem kell feltennem, mindenbe beavat, amibe úgy érzi, szükséges. Láttam rajta, hogy élvezi, hogy a begyöpösödött kolostoriakon kívül másokkal is beszélhet.
- Apropó, erő. Én képes vagyok lebegtetni dolgokat. - Ismerősnek hangzott ez a képesség, aztán bevillant, ki birtokol hasonlót. Melissa, Missy nővére. Csakhogy ő boszorkány. Az a gyanúm támadt, hogy jól kijönnének egymással. Mindkettőjük szószátyár.
- Hány éves vagy? - kérdeztem kíváncsiságból.
- Tizenkilenc, de komolyan ez a legérdekfeszítőbb kérdés, amelyre választ akarsz kapni? - csipkelődött.
- Jó, csak kíváncsi voltam - utánoztam a védekező mozdulatát, miszerint égbe emeli a tenyereit.
- Miért, te?
- Tizenhét voltam október elején - feleltem. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, pedig még csak október vége felé járunk. Egy pillanatra elhallgattunk. Kezdett kínossá válni a csönd, de végül én törtem meg.
- Mire vársz, folytasd! - bukott ki belőlem.
- Bocs, de nem olyan könnyű több ezer kérdésre válaszolni - vágott vissza. Az az igazság, hogy én magam sem emlékszem, mit kérdeztem. Végül beugrott.
- Minden sidhe látónak van különleges képessége? - kérdeztem.
- Tudtommal igen. Egyeseknél már gyerekkorban jelentkezik, másokban csak később fejlődik ki.
- Akkor én az utóbbi kategóriába tartozom - jegyeztem meg csalódottan.
- Nyugi, rengeteg időd van még, hogy kifejlődjön. Ne siettesd! - vigasztalt.
- Mások is ezt mondják, de... Nem tudom, szerintem én kivétel vagyok. Mint egy selejtes mikro, vagy valami - vontam vállat.
- Selejtes mikro, ez jó - csóválta a fejét nevetve, miközben hátradőlt, hogy a csapos újratölthesse a korsóját. Nem is vettem észre, mikor intett neki. Vetettem egy rosszalló pillantást Dylan-re, de nyomatékosan megrázta a fejét, jelezve, hogy a csapos semmit sem hallhatott a titkos beszélgetésünkből.
A továbbiakban az én korsómat is kétszer újratöltötték, Dylan pedig épp a rendjük "úrnőjéről" - ők így hívják a vezetőjüket -, Aiféről mesélt, a szigorú, konzervatív, mégis odaadó, ötvenes éveit taposó nőről, aki kézben tartja az egész rendet. Az órára pillantottam. Elképedve állapítottam meg, hogy hét óra van, és lévén ősz közepe - ráadásul Írországban -, odakinn rohamosan sötétedik.
- Sietsz? - kérdezte, követve a tekintetemet.
- Nem - vágtam rá gondolkodás nélkül. Ha már ilyen sorsszerű lehetőséget kaptam a sidhe látók megismerésére, élnem kell vele, és valószínűleg Chris-ék megbocsátanak nekem, ha kések. Még csak nem is kerestek, pedig be van kapcsolva a mobilom. Valószínűleg jól lerészegedtek valahol, és még otthon sincsenek. Reméltem, hogy nem esett semmi bajuk. Dublin elég kiszámíthatatlan tud lenni éjszaka.
- Szeretnék kipróbálni valamit - mondta Dylan, ezzel kizökkentve a gondolatmenetemből. Ötletem sem volt, mit akarhat, de kíváncsivá tett.
- Rendben - mondtam zavartan.
- Nyújtsd ki a kezed - kérte. Értetlenül ugyan, de engedelmeskedtem. Gyanítottam, hogy ez valami sidhe látó hókusz-pókusz lesz. Ő is kinyújtotta a kezét, tenyérrel felém, így majdnem érintettük egymást, mindössze pár milliméter levegő választotta el a bőrünket. - Ez valami varázs-pacsi?
- Fogd meg a kezemet! - adta ki az utasítást, mire a tenyerébe kulcsoltam az enyémet. Furcsa, bizsergető érzés volt.
- Most engedd el! - kérte. Felvontam a szemöldököm, de megtettem, amit kért, és másodpercekkel később ismét egymással szembe álltak a tenyereink, közöttük pár centi távolsággal.
- Hunyd le a szemed! - szólított fel.
- Sokáig tart még? - türelmetlenkedtem.
- Pszt - pisszegett. Engem senki sem pisszeghet le! Ha nem lettem volna rém kíváncsi, hogy mit akar, valószínűleg kikérem magamnak. Felsóhajtottam, majd lehunytam a szemem.
- És most koncentrálj! - adta ki a parancsot.
- Mégis mire? - vontam fel a szemöldökömet csukott szemmel. Furcsán kiszolgáltatottnak éreztem magam a látásom nélkül, de hát látó vagyok, vagy mi, ez csak nem fog megakadályozni. Ráadásul annak ellenére, hogy alig fél napja ismerem ezt a srácot, bíztam Dylan-ben.
- Koncentrálj a tenyeremre, az energiáimra. Arra, milyen érzés volt megérinteni. Érezd a benned áramló energiát, képzeld el, hogy a tenyered közepén keresztül elhagyja a testedet, és rákapcsolódik az enyémre. - Bár nem hittem, hogy képes vagyok bármiféle természetfeletti rituáléra, annyira hinni akartam benne, hogy megpróbáltam. Semmit sem éreztem.
- Nem megy - szűrtem a fogaim között.
- Próbáld! - jött az utasítás.
- Megvolt. Mondtam, hogy selejtes vagyok, ez nekem nem megy! - Egyre jobban hergeltem magam, végül már fel tudtam volna borítani az asztalt idegességemben és tehetetlenségemben.
- Képes vagy rá. Próbáld újra! - utasított. Újra elképzeltem, amit kért, de nem történt semmi. Semmi látványos robbanás, vagy tűzijáték.
- Mondom, hogy nekem ez nem megy! - csattantam fel, majd kinyitottam a szemem. Dylan szürkéskék írisze meredt vissza rám határozottan, ellentmondást nem tűrve.
- Makacs vagy, McLane, ugye tudod? - vonta fel a szemöldökét. Most vettem csak észre, hogy a jobb szemöldöke alatt húzódik egy kis heg, alig látható. Ettől kicsit azokra a rapperekre emlékeztetett, akiknek egy csíkot mintha lenyestek volna a szemöldökükből. Bármely lány számára vonzó lett volna, én azonban nem tudtam rá úgy tekinteni. Az a gyanúm, hogy a jövőben senkire sem tudok többé úgy tekinteni.
- Nem tudom, mit vársz tőlem - ráztam meg a fejem.
- Azt, hogy próbáld újra! És ezúttal higgy benne, McLane, mert tudom, hogy képes vagy rá, ahogy te is, csak nem mered beismerni. - Hogy ne merném? Tudta, mit kell hallanom ahhoz, hogy megmakacsoljam magam, és bebizonyítsam, hogy igenis megbirkózom az idióta hókusz-pókuszával. Ismét behunytam a szemem és egy újfajta magabiztossággal feltöltve felidéztem, amit Dylan mondott: "Érezd a benned áramló energiát, képzeld el, hogy a tenyered közepén keresztül elhagyja a testedet, és rákapcsolódik az enyémre." - Pontról pontra elképzeltem a folyamatot, szinte éreztem a vékony energiafonalat, amely összekapcsol bennünket. Megkockáztattam, hogy kinyitom a szemem, mire elképesztő látvány tárult elém. A tenyerünk közti térben egy kékeszölden pislákoló energiafonal feszült, amely egyre nőtt, lassan gombóccá sűrűsödött, de nem nőtt a kézfejünknél nagyobbra. Először halványan pislákolt, majd a fénye egyre erősödött, szentjánosbogárhoz, végül lámpáshoz hasonlatosra. Úgy éreztem, az energiaáramlás nem maradt abba, még mindig kifelé áramlik belőlem.
Egy ideje Dylan is kinyitotta a szemét, és aggodalmas tekintetéből, továbbá összeráncolt homlokából arra következtettem, hogy valami határozottan nincs rendjén. Mintha megfagyott volna a tér. Azt sem tudtam, hol vagyunk, kik látnak, mert képtelenség, hogy csak engem vakít meg majdnem az ezerwattos kékeszöld fényáradat...
- Állítsd le! - böktük egyszerre Dylannel, majd kétségbeesetten meredtünk egymásra.
- Nem tudom - mondta. A következő pillanatban elhomályosodott a látásom, ezért pislogni kezdtem, és sikerült levennem a szemem a fénycsóváról.
Az utolsó, amire emlékszem, Dylan szürkéskék szemeinek mélysége, azután elájultam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése