Miután elhagytuk a motelt, beugrottunk egy kis dublini kávézóba, enni valami reggelit. Alighogy beléptünk a kis helyiségbe, illatok és képek áradata vágott mellbe. Az otthonos kis kávézó annyira más volt, mint amit otthon megszoktam. Nem csak az írül hablatyoló pultos, és a tömegnyi idegennyelven trécselő vendég miatt, akik támlás, egymással szemben elhelyezkedő négyes placcokban ücsörögtek, magának a helynek volt egy megfoghatatlanul varázsos hangulata. A falakat ezernyi festmény és motívum díszítette, az ír manóktól kezdve a tündéreken át minden látható volt rajtuk.
Rendeltünk egy tálca péksüteményt és négy csésze kávét, természetesen rummal, majd elfoglaltuk az egyik placcot.
- Imádom ezt a helyet - jelentettem ki, miután az egyik pincérsrác kihozta, amit rendeltünk, és udvariasan lerakta elénk. Vetettem rá egy kedves mosolyt, szándékosan kerülve Chris tekintetét, aki erre megköszörülte a torkát. Egyértelmű, hogy beszélnünk kell, de nem volt merszem hozzá.
- És, hová megyünk ma? - kérdezte Lou, érdeklődő pillantással fürkészve Seamus térképét.
- Arra gondoltam, hogy benézünk pár múzeumba, a Trinity College-ba, hajózunk a dublini öbölben, azután megnézünk egy színdarabot a The Gate-ben, majd vacsizunk a motelben - mondta Seamus komolynak szánt arccal. Csöndet és megbotránkozó tekinteteket kapott válaszul.
- Vagy... benézünk a Guinness Sörgyárba és felderítjük az összes pubot! - vigyorodott el Seamus, mire rekedt - elvégre "hajnali" fél kilenc van - éljenzést produkált ki a többiekből.
- Már kezdtem megijedni, hogy le kell kötözzelek és be kell zárjalak a sufniba - mondta Louis.
- Látnotok kellett volna az arcotokat - prüszkölt Seam a nevetéstől.
- Az a helyzet, hogy én megnézném a Trinityt - mondtam, figyelmen kívül hagyva Chris és Lou értetlen "ez hülye?" pillantásait. - A régi könyvtárépületre lennék kíváncsi - tettem hozzá, mire Lou ájulást imitált a székről a padlóra.
- Ha már itt vagyunk, művelődjünk is, idióták - forgattam a szemem, megmosolyogva a reakciójukat. Mert én csak művelődni akarok, igaz...? Az igazi okot, amiért kíváncsi vagyok egy könyvtárra, sajnos nem árulhatom el nekik.
- Rendben, akkor végigmész a Grafton Street-en, és ott lesz balra. Amilyen baszott nagy...
- ... és uncsi - tette hozzá Louis.
- ... nem fogod eltéveszteni - fejezte be Seamus.
- Kösz. Ti addig lerészegedhettek - mondtam a pozitívumot. - Kettőkor találkozunk a motelben, okés?
- Igenis, anyuci - szalutált Louis. Amint Chris meglátott egy elhaladó pincért, integetni kezdett.
- Hello, kérnénk a számlát!
- Máris - felelte a srác, majd rövid idő elteltével az asztalunkhoz lépett. Ugyanaz a pasi volt, akitől az elején a kávét és a sütit kaptuk.
- Még valamit? - kérdezte, rám mosolyogva.
- Nem, kösz - mondta Chris ellentmondást nem tűrő hangon, majd az asztalra tette a pénzt. Ha jól számoltam, nem adott borravalót. Próbáltam visszafogni magam, de ki voltam akadva rá. Ez a srác nem csinált semmit, csak rám mosolygott, és hogy jön Christopher ahhoz, hogy féltékenykedjen, mikor nincs közöttünk semmi? Kiborított a gyerekes viselkedése, de szó nélkül hagytam, és felálltam az asztaltól.
- Akkor a motelben! - emlékeztettem őket. - Annyira azért ne üssétek ki magatokat, hogy elfelejtsétek az órát. Kettőkor! - ismételtem, majd elköszöntünk, és elindultam felderíteni Dublint.
Kiderült, hogy a Grafton Street bevásárló utca, amely otthont ad egy csoki-boltnak, én pedig megtagadnám a vallásomat, ha nem néznék be oda. A Butler's egy régies, elegánsan kialakított, tágas helyiség, ahol a polcok rogyásig pakolva vannak a legkülönbözőbb ír krémmel töltött csokikkal, trüffelekkel és bon-bonokkal. Vettem pár különlegességet a fiúknak is, majd tovább nézelődtem az utcában, meg-megállva pár butik előtt. Amikor egy ajándékboltot nézegettem - magam sem tudom miért, nem vagyok az a szuveníres fajta - az a megmagyarázhatatlan érzésem támadt, hogy valaki figyel. Hátrafordultam, mire a tömegben egy arc látványosan lekapta rólam a tekintetét. Egy körülbelül velem egykorú srác lehetett, aki zsebre tett kézzel lődörgött az utca túloldalán. Felvontam a szemöldököm, és egy pillanatra visszafordultam a butik kirakatának üvege felé, hogy szemügyre vegyem magam. Mégis mi érdekes van rajtam a fiúk számára? Egy egyszerű csőfarmert és egy kockás inget viseltem, barna bőrdzsekivel, tekintettel dublin változatos időjárására - amely a felhőket és az esőt jelenti. Ha körbekémleltem, nálam egyértelműen csinosabb lányokat is felfedeztem, akkor meg miért ez a felhajtás? Először a pincér a kávézóban, most meg ez a srác... Megráztam a fejem. Mindegy.
Tovább sétáltam, amíg az utca végén végül megpillantottam a Trinity College hatalmas, tiszteletet parancsoló, ódon épületét. A sárszínű falak és ikerablakok egy kolostor látszatát keltették, ellenben a hat, korinthoszi díszítéssel ellátott tartóoszloppal és a fényes triptichonnal, amely inkább ókori görög műremek hatását keltette. A triptichon közepén egy kerek, türkizkéken világító órát helyeztek el. Mielőtt beléptem a boltíves kapun, a szemem két híres, bár számomra ismeretlen alak szobrán akadt meg, akik mintha csak őrizték volna az épületet. Bár gyönyörű volt, tényleg elég unalmas helynek tűnt, és ha nem keresnék itt valami igazán fontosat, nagy a valószínűsége, hogy az épület közelébe sem megyek, sőt, bottal sem piszkálnám meg - ahogy Lou mondaná.
Egy vászongatyás, kék kötött pulcsis egyetemistától kértem útbaigazítást, akinek a nyakában a nevét hirdető biléta fityegett. Brady elmondta, merre kell mennem, hogy megtaláljam a könyvtárat, én pedig mosolyogva hallgattam minden szavát. Fontoskodó, körülményes hangneméről akaratlanul is Ed jutott eszembe. Összeszorult a szívem, de megpróbáltam az útbaigazításra figyelni.
Nagy nehezen eleveztem a könyvtárig, majd mikor beléptem, elakadt a lélegzetem. Valami hatalmasra számítottam, de ez minden várakozásomat felülmúlta. Egy tágas, kanapékkal és székekkel teli olvasószoba után egy végtelenül hosszúnak tűnő folyosó tárult a szemem elé, jobb- és bal oldalán ezernyi, könyvekkel teli polccal. Felsóhajtottam - hosszú napom lesz.
Határozatlanul lődörögtem a sorok között, és ráébredtem, fogalmam sincs, mit keresek. Szerencsémre egy idős hölgy, aki a Brady-éhez hasonló öltözékben pompázott - bár rajta szoknya volt - és aki egy ideje engem méregetett, most odalépett hozzám.
- Segíthetek? - kérdezte udvariasan, megmosolyogva a bénázásomat. Egy pillanatra elgondolkodtam, majd kinyögtem az elsőt, ami eszembe jutott.
- Ősi, kelta legendákat keresek - mondtam határozottan.
- Jöjjön utánam - intett a nő, hogy kövessem, majd elindultunk a hosszú sorok között. Igyekeztem felzárkózni, mert meggyőződésem volt, hogy ha szem elől vesztem rögtönzött idegenvezetőmet, örökre elveszek. A szívem a torkomban dobogott, és végre úgy éreztem, közel a cél. Talán találok valami hasznosat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése