4. évad 22. fejezet

Karikás szemekkel léptem ki a kapun, hogy kidobjam a múlt hét óta felgyülemlett szemetet. Futólépésben kellett átgányolnom a tujákon, hogy elérjem az utcából éppen kikanyarodó kukás autót, de végül sikerrel jártam, és egy-két kedves szóval (Álljanak már meg a picsába!) sikerült is elérnem, hogy megálljanak, és behajítsák a zsákot a bűzölgő halom tetejére. Majdnem örömtáncot jártam az akció végeztével, azonban nem akartam megadni azt az örömöt a vén kujonoknak  hogy melltartó nélkül, hiányos öltözékben - a zsiráfos pizsamámban - láthassanak győzedelmi táncot lejteni, ezért inkább csöndben megköszörültem a torkomat, feljebb húztam a kisgatyámat és elindultam vissza, a ház felé. 

Ezekkel az élményekkel vágtam neki a karácsonynak. A halványszürke, sápadt, hajnali kaliforniai eget elnézve egyáltalán nem akartam elhinni, hogy eljött a szeretet ünnepe. Hó hiányában pedig végképp nem kerültem a kívánt hangulatba. 

Két nap telt el azóta, hogy a karácsonyi bálunk váratlan fordulattal véget ért. Két napja, hogy vodkával próbáltam elűzni Rebbekkah szellemét. Két napja, hogy Ed majdnem az öngyilkosságig hajszolta magát. Két napja, hogy Ronan kockára tette az életét, holott korábban azt hittem, mindez nem lehetséges. 

Ed jól van. Fizikailag, legalábbis. Senkit nem akar látni, de legalább otthon biztonságban van, semmi baj nem érheti. Bár Adrian gondviselői képességeinek ismerete nem igazán adott okot a meggyőződésemre, de reméltem, hogy a dolgok ezek után megváltoznak. Mint kiderült, kapott egy telefonhívást Ed-től, nem sokkal azelőtt, hogy rátaláltunk, de mire Adrian odaért a sulihoz, mi már úton voltunk hazafelé. 

Ronan egész úton egy szót sem szólt. Kitettük Ed-et. Missy-t Cam vitte haza motorral, Ronan pedig Missy BMW-jével fuvarozott haza, hiszen a Porsche mindössze két személy befogadására volt hivatott. Cam-nek pedig esze ágában sem volt átengedni. Azt mondta, majd másnap reggel visszamegy érte. 

Egy részem beszélni akart arról, ami történt. Úgy élesztette újra Ed-et, mint ahogy egy defibrillátor tenné, csak ötször, tízszer annyi energiával. A másik felem azonban azt súgta, ha nem beszélünk róla, talán megmarad az illúzióm arról, hogy Ronan Blackmore, ha nem is szent, de sérthetetlen, és az ő esetében nincs meg rá az esély, hogy elveszíthetem. Ahogy erre gondoltam, megszorítottam a biztonsági övet a derekam körül, és el sem engedtem, amíg haza nem értünk. 

A felhajtón állva, halk motordorombolás mellett, és a minket körülvevő sötétség közepette csak annyit mondtam:

- Köszönöm. 

Ronan bólintott, majd megvárta, amíg elsétálok a kapuig, benyitok a házba, majd a gázra taposott, és legalább ötvennel a megengedett sebességhatár felett elhajtott. 

Miután Ed magához tért, láttam az arcán a zavarodottságot. Nem hitte el, hogy megteszi. Vajon értem tette? Vagy idő közben fontossá váltak neki az emberi dolgok... Nem kezdtem el naivan reménykedni, de nagyot dobbant a szívem, ahányszor az igyekezetére gondoltam, az egyre sötétedő szemeire, és a küzdelemre, amit egy boszorkány... egy barátom életéért vívott. 

A kávémat kavargatva elmerengtem azon, ahogy Annie a hatalmas műfenyő használati utasítását böngészte, girlandokkal a nyakában. Észrevette, hogy figyelem.

- Tudod, csak miattad vettem. Az utóbbi... hát, sok év alatt nem állítottam fát. Általában otthon sem voltam az ünnepekkor. Csoda, hogy nem lettem depressziós - biccentett.

- Akkor hol töltötted a karácsonyt?

- Általában hotelekben, néhány további szerencsétlen munkatársammal. Vagy beültem egy bárba. 

Örültem, hogy nem kell több ilyen sanyarú karácsonyt eltöltenie.

- Hát, most attól tartok, muszáj lesz tejkaramellát csinálnod nekem. És kioltanunk egy szerencsétlen pulyka életét. Na meg ajándékot vásárolni! Hisz erről szól a karácsony, nem igaz? - kacsintottam rá, majd betettem a bögrémet a mosogatóba, a többi piszkos edény tetejére.

- Valóban? - vonta fel a szemöldökét, enyhe szarkazmussal. - A karácsony szerintem a szeretetről szól, na meg arról, hogy segítsük a szeretteinket, szóval, Kasey, nem segítenél a nagynénédnek felállítani ezt a remekbe szabott műkarácsonyfát? - kérdezte huncutnak szánt mosollyal, aminek nem tudtam ellenállni, átgaloppozva a nappaliba levágtam magam az egyik puffra, és kikaptam Annie kezéből a lobogó használati utasítást. 

- Szerintem ez az egész cucc mindössze két részből áll, azokat egymásba kell nyomni, de előtte az alsó részt ráállítani a talapzatra. 

- Hm, egyszerűnek tűnik - dörzsölte a homlokát a nagynéném.

- Lássunk neki. Utána szerezzünk egy pulykát! Amiből természetesen nem fogok enni... - állapítottam meg fennhangon, majd együttes erővel nekiálltunk összetákolni gondtalan, átlagos életünk élő - bár inkább mű - jelképét, a karácsonyfát.

***

Miután kiderült, hogy Annie konyhája koránt sem olyan jól felszerelt, végrehajtottuk életünk első közös, nagy bevásárlását. Természetesen kikönyörögtem pár dobozzal a kedvenc müzlimből, mivel karácsony van, ugyebár, és beszereztük az ünnepi vacsorához szükséges hozzávalókat is. 

A mai napot Annie-nek akartam szentelni. Elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, süteményt fogunk sütni, forrócsokit iszunk a kályha előtt, és átlagos kétszemélyes családként fogunk viselkedni.

Persze az ünnepi hangulat felhozott néhány emléket. Igazából, emlékek sorozatát, amelyek valójában fájdalmasak voltak. A szüleimmel eltöltött karácsonyokra gondoltam. Az apró pillanatokra, amelyek nekem az ünnepet, magát a karácsonyt jelentették. Beleenni anyu mézeskalácsának a nyers tésztájába, amitől aztán később mindig megfájdul a hasam, de akkor nagyon jól esik csipegetni. A találgatás, hogy vajon mit kapok karácsonyra - anyáék mindig tartották magukat a meglepetés illúziójához -, bár volt hogy már napokkal szenteste előtt felfedeztem az ajándékomat, mindig meglepettséget színleltem, csak hogy láthassam apáék sejtelmes vigyorát, ahogy a reakciómat lesik. Csokis keksz, tejkaramella, piskóta... Szinte éreztem az orromban anya finom süteményeinek az illatát. Ellenőrzésképp beleszippantottam a levegőbe, de csak a fenyőgirlandok, és a narancsos gyertyák illata terjengett a lakásban. 

Missy-vel két napja nem beszéltem... Valamilyen módon mindannyian éreztük, hogy az az este választófal volt. Mindannyiunknak kell egy kis idő, hogy rendbe tegyük magunkban a dolgokat, amíg képesek leszünk beszélni róla. Missy-t jobban megviselte az az este, mint ahogy mutatta. Legbelül összetört, és szerintem az, hogy így kellett látnia Ed-et, összezavarta az érzéseit. Az eddiginél is jobban. Talán közte és Cam között alakul valami, de biztos vagyok benne, hogy még nem zárta le a kapcsolatát Ed-del. Hittem benne, hogy ők ketten újra visszatalálnak egymáshoz. Nem, nem érdekelt, milyen rokoni kapcsolat fűzi őket egymáshoz. Talán az is közrejátszott, hogy nem bíztam Cam O'Connell-ben. Nem tudhatjuk biztosan, mik a szándékai, és a stílusa is az idegeimre megy. Játszik velünk, és talán Missy érzéseivel is játszani fog. Azt pedig nagyon megbánja. 

Rebbekkah a konyhában áll, a sütőnek támaszkodik. Karba tett kézzel Annie-t figyeli. Mosolyog. 

- Irigylem az illúziótokat - mondja. 

- Ez nem illúzió - felelem.

- Hm? - szólt Annie a konyhából, egy pillanatra felnézett a tésztagyúrásból. 

- Semmi, filmet keresek estére - mondtam, egy tévéújság után kutatva, majd felkaptam a dohányzóasztalról. 

- Van valami érdemleges?

- Télapu, Télapó a pácban, A télapó feleséget keres... azt hiszem, ma dvd-zünk.

- Vacak szolgáltató.

- Várj csak, Polar expressz! 

- Oké, készítem a dvd-ket...

- De abban benne van Josh Hutcherson! - kiáltottam, mintha ezzel a kijelentéssel mindent megmagyaráznék.

- Úgy tudtam, az animációs mese.

- De ő az egyik szinkronhang! 

- Látnom kell - vágta rá Annie átszellemülten, kikerekedett szemekkel, de tudtam, hogy csak az irónia beszél belőle. Majd ma felnyitom a szemét.

***

Késő délutánra elkészültünk mindennel, és fáradtan rogytunk a kanapéra. A pulyka az asztalon gőzölgött, a sütemények a konyhaasztalon sorakoztak dobozokban, és tálakon, a karácsonyfa arany és piros díszekkel volt teleaggatva, mindenütt karácsonyi díszek és fenyőágak növelték az ünnepi hangulatot. Polar expresszt néztünk a tévében. Annie, én, és Rebbekkah, természetesen.

Napok óta azon gondolkozom, vajon Ronan hol tölti a karácsonyt. Ha arra gondoltam, hogy egyedül van abban a hatalmas üvegházban, összeszorult a szívem. Viszont ha áthívnám, mindannyian kínosan éreznénk magunkat, főleg, hogy Rebbekkah minden szavunkat hallaná. És Ronan sem tűnt egy családias, ünneplős típusnak. Elhatároztam, hogy felhívom. 

- Lefogadom, hogy nem veszi fel - csapott a combjára Rebbekkah. Néha elfelejtem, hogy itt van, és tökre megijedek. Nem, igazából teljesen tisztában vagyok vele, hogy itt van, és bevallom, ez az egész borzasztóan idegölő kezd lenni. Csak akkor jelenik meg, amikor társaságban vagyunk, pedig kettesben kellene beszélgetnünk, nagyon sok dologról.

A telefon kicseng... És csak cseng, és cseng... Háromszor, négyszer, ötször... A hatodiknál bontom a vonalat. 

- Tudtam - nyugtázta Rebbekkah. Bosszantott, hogy igaza van. Ez is azt mutatja, hogy mennyire jól ismeri Ronan-t, velem ellentétben... Még mindig olyan kiszámíthatatlannak tűnik.

Reklám következett. 

- Kit hívtál? - kérdezte Annie ártatlanul.

- Blackmore-t - feleltem. Neki általában a vezetéknevén említem, mert az szerinte jópofa. - Nem veszi fel.

- Karácsony este van. Biztos ünnepelnek. Nem jött át hozzá valamelyik rokona?

- Nem tudom, lehet.

- Nem beszéltetek róla?

- Fura, de most először nem is gondoltam a karácsonyra, addig, amíg el nem jött - gondolkodtam hangosan. 

- Mindig olyan fura volt nekem, hogy egyedül lakik - állapította meg Annie. Igyekezett kerülni az elmúlt karácsonyok témáját. Amiért részben hálás voltam. 

- Tizenhét-tizennyolc évesen senki sem kötelezhető önállóságra - csóválta a fejét Annie. 

- Nem olyan kisfiú már - felelt csak úgy a maga szórakozására Rebbekkah a fotelből.

- Kötelezhető talán nem, de ő maga akarta ezt - válaszoltam a nagynénémnek.

- Nem tudom ésszel felfogni, mi késztet valakit arra, hogy külön költözzön a családjától.

- Lehet, hogy neki nem adatott meg olyan család, mint nekem - feleltem halkan.

- Ne haragudj, hogy felhoztam - felelte Annie, próbálva elejét venni annak, hogy belefolyjunk a témába.

- Elkerülhetetlen. Karácsony van, ez családi ünnep - vontam vállat. Bólintott.

- Azért szerinted elképzelhető, hogy rendezik a viszonyukat? 

- Nem tudom. Sosem beszéltünk róluk - ismertem be. Vajon hiányoznak neki? Biztos voltam benne. Furcsa volt elképzelni, hogy valahol, Ausztráliában - már ha még mindig ott élnek - él egy Mrs és egy Mr Blackmore, akik talán szeretnék visszakapni a fiukat, és évszázadokon át birkóznak a hiányával. Vajon keresték valaha? Biztosan próbálták megtalálni... 

Annie megunta a Domestos reklámot, és elkapcsolt. A szomszédos csatornán épp az Igazából szerelem ment, Billy Mack egy szál...nos, semmiben imbolygott a képernyőn, egy gitárral takarva a nem kívánatos pontjait, a világ legidiótább karácsonyi dalát énekelve, a Rudolf, the red nosed reindeer után.

- I feel it in my fingers... - dúdolta Annie.

- I feel it in my toes! - feleltem kissé túljátszva.

- Christmas is all around me - harsogtuk immár mindketten, Rebbekkah pedig úgy bámult ránk, mintha idióták lennénk.

- Na jó, azt hiszem, én most lelépek - mondta. - Elég öreg vagyok már, nincs szükségem halláskárosodásra - tette hozzá, mire csupán felnevettem, és figyeltem, ahogy halványodó sziluettje eltűnik a konyhába menet. 

- You know I love christmas, I always will! - énekeltük, majd táncolni kezdtünk a nappali szőnyegén. Sajnos a show hamar véget ért, de a jókedvünk nem lett oda.

- Tudod, minek az ideje van most? - kérdezte a nagynéném sunyi vigyorral az arcán.

- A pulykáé? - vettem elő a vega-fintoromat.

- Ajándékbontás! - dalolta Annie, majd ellejtett a dolgozószobáig, és egy szépen csomagolt dobozzal tért vissza. Egy hatalmas dobozzal. Kissé szégyenkezve galoppoztam el a karácsonyfáig, amelynek a takarásába Annie ajándékát rejtettem. Egy blúzt és egy karkötőt vettem neki. Én egy Xbox 360-at kaptam, Kinect-tel. Mindig egy ilyenre vágytam! Miután beüzemeltük, és rákötöttük a tévére, lenyomtunk egy zumba edzést, és teniszeztünk, eléggé megéheztünk, ezért nekiláttunk a vacsorának. 

Este kicuccoltunk a nappaliba, ugyanis Annie előszedett pár matracot a vendégszobából. Ide-oda kapcsolgattunk, végül beszélgetni kezdtünk.

- És, mi az ábra? - kérdezte.

- Mire gondolsz? - ráncoltam a homlokomat. 

- Tudod, köztetek. Sosem mesélsz. - Halkan felnevettem. - Sosem hallom, hogy veszekednétek, vagy ideges lennél miatta... ezért aztán sejtem, hogy jól megvagytok, de mégis a sötétben tapogatózok - dőltek Annie-ből a szavak. Sosem hittem, hogy ez zavarja. 

- Csak, nem hittem, hogy érdekelne - mondtam, ami először eszembe jutott, holott én sem tudtam igazán, mi az oka, hogy nem beszélek róla. - Sosem voltam egy érzelgős típus.

- Nem akarom erőltetni. Csak, szeretném, ha tudnánk ezekről a dolgokról beszélgetni. Szeretnélek megérteni, és szeretném tudni, hogy olyan fiú mellett vagy, aki megérdemel. 

Elmosolyodtam. Én határozottan így éreztem. 

- Meg persze... aki rendesen bánik veled. Tudod, elég idős vagy már...

- Annie... - Sejtettem, mi következik. 

- Meg kellene beszélnünk pár dolgot.

- Jézusom, Annie, mi nem...

- Tudom, hogy több eszed van annál, hogy teherbe ess, de azért szeretném, ha tudnád hogy...

- Jó ég...

- ... rám mindig számíthatsz. És tudom, hogy védekeztek.

- Szűz vagyok - hadartam el a mondatot, amelyet a nagynéném tudtára akartam adni. Furcsa csönd telepedett utána a szobára, én pedig a plafont fürkésztem.

- El sem hiszem, hogy felvilágosítást tartasz nekem karácsony este - bukott ki belőlem egy nevetés kíséretében. 

- Nem akartalak zavarba hozni. Bár, inkább magamat hoztam zavarba - állapította meg.

- Legalább sötét van - bólintottam. Nem akarom látni az arcát, miközben a szexuális életemről, vagy épp annak hiányáról beszélünk.

- Szóval ti még nem...?

- Igen, azt hiszem ez azt jelenti - feleltem enyhe szarkazmussal. 

- Ó... És nem is próbálkozik?

- Annie... - Nem bírtam ki kuncogás nélkül.

- Úgy értem, melyik tizenévesnek nem azon jár az esze? 

Nem akartam felvilágosítani, hogy Ronannek a maga 182 éve alatt épp elég ideje volt a szexre gondolni. Talán már meg is unta. Bár, azért reménykedtem, hogy nem így van.

- Azt mondta, hogy vár rám - mondtam, csak hogy kielégítsem a kíváncsiságát. 

- És te? Meddig fogsz várni? - kérdezte, inkább csak kíváncsiságból, mintsem ítélkezően, vagy kioktatóan. 

- Nem tudom. Nem szeretném előre megtervezni.

- Az elsőt valamilyen szinten mégis meg kell tervezni. 

- Neked milyen volt? - kérdeztem, de azonnal megbántam. El sem hiszem, hogy erről beszélünk.

- Furcsa. Az ő házukban voltunk. David-nek hívták - fordult a sötétben arra, amerre az arcomat vélte sejteni. - A szülei elutaztak a hétvégére. Azelőtt két napot együtt töltöttünk, moziztunk, és várost néztünk, volt hogy csak útnak indultunk egy fényképezőgéppel. Igen, akkoriban is volt fényképezőgép. Á, de öreg vagyok. Imádott fotózni! 

Elmosolyodtam.

- Nagyon figyelmes volt, bár sokkal tapasztaltabb volt, mint én. Nem akarom, hogy illúzióid legyenek, az első nem mindig a legfantasztikusabb érzés, de a lényeg, hogy olyannal legyél, akit szeretsz és akiben megbízol.

A bizalom-kérdésen töprengtem. Vajon most hol van? Miért nem veszi fel a telefont? Nagyon sok minden van, amit nem tudok vele kapcsolatban. Sok, megválaszolatlan kérdés. Vajon mindezek lehetetlenné tennék, hogy megbízzak benne? Számítanak ezek egyáltalán? Az attól függ. Ha vele vagyok, semmi sem számít. Ez talán eleget elárul. 

- Azt hiszem, most sokkoltalak - latolgatta a nagynéném a hallgatásom okát, miközben a takaróval babrált.

- És mondd csak, Matthew-nak meséltél erről a Davidről? - kérdeztem. - Szerintem tudnia kéne, milyen figyelmes! 

Mire feleszméltem, oldalba csapott egy párnával. A sötéttől nem tudtam védekezni, így csak nevettem. 

- Most olyan, mintha a barinőd lennék - nyugtázta Annie vidáman, mire még jobban kellett nevetnem. Együtt nevettünk az első, közös karácsonyunkon, amelyet gondolatban beraktam a kedvencek közé. Erősnek éreztem magam a tudattal, hogy Annie a családom. Egy biztos; ma este közelebb kerültünk egymáshoz, mint valaha.