2015. április 8., szerda

4. évad 27. fejezet

Sikerült rájönnöm a jelszavamraaa! :D Jó olvasást! Már ha valaki van még itt! :) 

Egy villámcsapás ébresztett fel az álomból. Meredtem bámultam az ablak felé, amelyet esőcseppeknek álcázott keserű könny pettyezett. Hát vége. Ronan és köztem mindennek vége. Az együtt töltött idő most mind meg nem történtnek tetszett. Valahogy annyira szürreális volt az egész. Az egyik pillanatban még feltenném rá az egész életem, a másikban pedig már messze jár. Lefogadom, hogy a szakítás után semmi értelme bejárnia a suliba, vagy egyáltalán Santa Cruzban élnie… Szünet. Így fejeztük ki tegnap magunkat. Szünetet tartunk. De valahol legbelül, mélyen tudtam, hogy az ilyesmi nem létezik. Én magam sem hittem benne. Ha távolságra van szükséged attól, akit szeretsz… az egyszerűen nem lehet szerelem. Talán csak nem mertük kimondani. Vajon ő mit gondol erről? Időm sem volt megkérdezni - jutott eszembe. Bár, az is eszembe jutott, hogy valószínűleg nem is válaszolna rá… Nagyon ritkán osztotta meg velem a gondolatait. Úgy értem, az igaziakat. Hogy mik aggasztják valójában. Mit remél az élettől, vagy a kapcsolatunktól… Nem, egyáltalán nem arról van szó, hogy mekkora esküvői tortát vagy hány gyereket szeretne… Nem. Egyszerűen csak tisztában szerettem volna lenni vele, hányadán állunk. Mikor lettem én ennyire nő?
Annyira sötét volt odakint. A szobában is… Magamra húztam a takarót, de melegem volt. Ha viszont lehúztam magamról, fáztam. Elöntött a hideg verejték, a homlokomat a kezembe temettem. Tűzforró volt. Valami ismeretlen eredetű feszültség járt át, majd ingerülten lerúgtam magamról a takarót. Sikítani akartam. Az ablakhoz rohantam, hogy kinyissam, és mire ráeszméltem, mit csinálok, már az ablakban ültem, a jéghideg esőcseppek az arcomat áztatták. A nadrágom átázott a párkányon összegyűlt csapadéktól. Odakintről zajok szűrődtek fel az emeletre. Léptek moraját hallottam, majd nyílt az ajtó. Összefüggéstelen, ordítozással vegyes sikolyok kakofóniája járta át a fülemet. Zavartan fordultam hátra.
- Kasey! Kasey, mit művelsz?! – Missy eszét vesztve kiabált, a hangszíne szinte hisztérikusba váltott.
- Majd’ szétrobban a fejem! – tört ki belőlem, hátha végre észreveszik magukat, elhallgatnak, és elmondják, mi a fene folyik itt. Nem tudom, milyen hangosan kiálthattam, mert befogtam a fülem. Missy, Ed és… Ronan állt az ajtómban, hátuk mögött a megrökönyödött Annie-vel.
- Kasey, kérlek, szállj le az ablakból. – Ez a hang. Istenem. A legmegnyugtatóbb a világon, ugyanakkor a legfelkavaróbb. Ronan próbálta velem felvenni a szemkontaktust, de én egyre csak a nagynénémet szuggeráltam. Miért ilyen riadt a tekintete? Minden olyan zavaros volt…
- Te mit keresel itt? – fakadtam ki.
- Kasey, beszéljünk normális emberek módjára… Kérlek, szállj le az ablakból. – Hogy lehet ennyire piszkosul nyugodt?!
- Emberek módjára! – ismételtem szarkasztikusan. – Azt mondtad, teret adsz nekem! – Beharaptam az ajkamat. Mi a fenét művelek? Miért ordibálok? Megremegett a szám. Kirázott a hideg az egyik nyakamra hulló esőcsepptől. Végiggördült a gerincemen. Pislogtam. Leszálltam az ablakból. Az előttem álló, kővé dermedt csapat egy emberként lélegzett föl. Nem tudtam mire vélni a reakciójukat.
- Mit gondoltatok, mit művelek? Leugrom? Csak melegem volt, és…
- Kiültél a szakadó esőbe levegőzni? – kérdezett vissza hitetlenül Ed, enyhe szarkazmussal a hangjában. Bántott a hangszíne.
-Te jó ég, ti komolyan azt hiszitek, hogy… - Időm se volt befejezni a mondatot, fél másodperccel később ugyanis egy szőke hajzuhatag libbent el a szemem előtt, és a hozzá tartozó lány bombaként csapódott hozzám. Missy olyan szorosan ölelt, hogy alig kaptam levegőt.
- Mi azt hittük…
- Mit hittetek? – kérdeztem döbbenten. Azt hitték, öngyilkosságot akartam megkísérelni? Mégis miért…
- Az elmúlt két nap után… - habogott Missy. Ronanre néztem. Engem bámult. De ez nem a szokásos, lassú szemügyre vétel volt, hanem olyan, amit azelőtt még sosem tapasztaltam. Analizált a tekintetével. Megmozdítottam a karom, hogy megigazítsam az ázott tincseimet. A szeme megrebbent. Minden egyes rezdülésemet érzékelte.
- Na jó, mi a franc folyik itt? – tört ki belőlem a kérdés, amelyet eleinte Ronannek szántam, de aztán kezdtem rádöbbenni, hogy az egész helyzet nagyon furcsa.
- Te… nem emlékszel? – kérdezte Ed. Nem is kérdés volt ez, inkább megállapítás, de mintha cáfolatra várna.
- Mégis mire, Edward? – kérdeztem ingerülten. Nyolc riadt szempár meredt rám. Mindannyijuk tekintetében felismertem azt az aprócska furcsaságot… Ahogyan egy bíró nézi a vádlottat, a pszichológus a páciensét… Mintha… bármelyik pillanatban robbanhatnék. Azt hiszik, szakítottunk Ronannel, és én máris véget akarok vetni az életemnek? Ahogy belegondoltam, elszégyelltem magam. Ha az ő szemükkel néztem magam, az egész annyira szánalmasnak tűnt. Fel akartam világosítani őket, hogy tévednek. Hogy nem tennék ilyesmit. Hogy majd egyszer túllépek rajta -  Ronanre sandítottam -, de nem úgy, hogy ő is itt van, és végighallgatja az egészet.
Azt hiszem, megsejtette a gondolataimat, mert tett egy tétova lépést hátrafelé, majd az ajtófélfát kezdte fixírozni. Leültem az ágyra. Mind a négyen összerezdültek a hirtelen mozdulat láttára.
A szememet forgattam. Komolyan?
Továbbra is Ronanre szegeztem a tekintetemet. Ed halkan odaszólt neki, mire Ronan újra a szemembe nézett.
- Lent leszek a nappaliban – jelentette ki. Annie tett egy lépést Ronan irányába.
- Azt hiszem én is… nekiállok mosogatni – mondta, szinte suttogva. Kérdően meredtem Edre és Missy-re. Ronan és Annie elhagyták a szobát, csukódott az ajtó.
- Na jó srácok, tudom, hogy most aggódtok értem, de csak mert Ronannel szakítottunk, még nem azt jelenti, hogy valami… hülyeséget fogok csinálni – magyaráztam nekik hihetetlen gyorsasággal. Magam sem tudom, miért hadartam a szavakat, és miért ugrott meg a pulzusom hirtelen, de úgy éreztem, valami nagyon nincs rendben.
- Mi nem Blackmore miatt aggódunk – csattant fel Ed. Kérdően meredtem rá. – Az elmúlt két nap…
- Mondjátok már el, légy szíves, mi van az elmúlt két nappal, mert egyre inkább kezdek összezavarodni – csattantam fel.
- Úgy tűnik, tényleg nem emlékszel… - állapította meg Ed. Felvontam a szemöldököm. – Azt hittük, megőrültél. Tegnap beállítottál Missy-ékhez.
- Valaki dörömbölt az ajtón, én meg kinyitottam – vágott közbe Missy. – Aztán megláttalak téged, autóval voltál és… - Missynek elcsuklott a hangja.
- Elmondtad, hogy Ronannel szakítottatok…
- … össze-vissza beszéltél…
-Na jó srácok, ne párhuzamosan oké? – kértem, de magam sem hallottam elhaló hangomat. Próbáltam erősen koncentrálni a tegnap délutánra. Arra, hová mentem, miután eljöttem a tengerpartról. Megráztam a fejem. Nem emlékeztem. Nem emlékeztem arra, hová mentem, sem arra, mit csináltam az este további részében.
- Mi a fene folyik itt? – kérdeztem, de a hangom elcsuklott.
- Csak beszéltél és beszéltél, artikulálatlanul, majd a kocsidhoz szaladtál, és elhajtottál.
- Azt se tudtam, hová mész. – Missy elsírta magát. – Annyira zavart voltál, nem akartam, hogy kocsiba ülj… Akármi történhetett volna! – zokogott.
- Missy felhívott, hogy láttalak-e, mire én felhívtam a nagynénédet. Azt mondta, visszahív, ha hazaértél. Tíz perccel később hívott, mi pedig átmentünk megnézni, mi a helyzet, de nem voltál hajlandó beszélni velünk. Csak feküdtél az ágyadon és sírtál. Azt hittük, csak para van Blackmore-ral… - megremegett a szám. – Mármint… nem úgy értem… Érthető lett volna… Szakítottatok és… - Missy oldalba bökte. – Szóval, másnap nem jöttél suliba. Kezdtünk megijedni. Missy rákérdezett Blackmore-nál erre az egészre… Akkor kezdtünk igazán megijedni. Nagyon kiakasztott, amit mondott.
-Nyögd már ki, hogy mi van! – csattantam fel. Elszégyelltem magam, amiért már megint kiabálok, de annyira tudni akartam, mi ez az egész… Úgy éreztem, mindez csak időhúzás, és körítés, ahelyett, hogy kibökné, mi a helyzet.
- Azt mondta két nappal ezelőtt elmentél hozzá. Nagyon furcsán viselkedtél. Ordibáltál, meg…
- McCeightley, legyél szíves, és hagyd ezt rám. – Nagyot ugrottam ijedtemben. Ronan állt az ajtóban. Fogalmam sem volt, mikor tért vissza. Megszokhattam volna már. Ed mély levegőt vett, egy rövid pillanatig Ronant pásztázta, mintha próbálná felmérni, milyen következményekkel jár, ha egy szobában hagy minket.
- Magunkra hagynátok egy pillanatra? – léptem közbe. Próbáltam megnyugtató arcot vágni, hogy megértessem velük, nincs mitől félniük. Ed és Missy kiszivárogtak a szobából. Egész örökkévalóságnak tűnt, mire Ronan leült velem szembe a székre. Úgy láttam, egy pillanatig elgondolkozott, leüljön-e mellém az ágyra, végül úgy döntött, nem teszi. Szólásra nyitotta a száját, majd becsukta. Közben végig a padlót fixírozta.
- Csak… kérlek, mondd el , mi ez az egész, nem kell a körítés, ne fogalmazd át kérlek, csak mondd! – tört ki belőlem.
- Ordítottál velem. Az egyik pillanatban kedves voltál, aztán úgy néztél rám… mintha a legutolsó szemét lennék ezen a bolygón. Dühöngtél, és ordítottál. Azt mondtad…
- Tudom, mit mondtam. Ott voltam – válaszoltam monotonon. – Még mindig úgy gondolom – tettem hozzá.
- Kasey, nem érted… Össze-vissza beszéltél… Azt kérdezted, miért nem mondtam el, hogy van egy húgom.
- Hát ha nem lenne egyértelmű…
- Kase, nekem nincs húgom – csattant fel. Elhallgattam. – Nincsen testvérem. Nem aludt senki az ágyamban. Egyedül voltam.
- Hát ezt nem hiszem el! – nevettem. Magam is meglepődtem, mennyire hisztérikus ez a nevetés.
- Azt hiszed, hazudok – suttogta.
- Nem fogod velem… velük – kiabáltam – elhitetni, hogy megőrültem! Mit akarsz ezzel elérni? Magadhoz akarsz láncolni?! Azt akarod, hogy megbocsássak?! Mert akkor kettőnk közül te vagy az őrült! – vádoltam.
- Kasey… - a kezem után nyúlt, de elkaptam. Felugrottam az ágyról.  – Meg kell hallgatnod. Előálltál ezzel a képtelenséggel, hogy van egy húgom, olyan volt, mintha… látnád őt… azt kérdezted, mit keres az ágyamban, majd elrohantál… Azt hiszem, először azt hitted… hogy nem is a húgom… Szerettem volna beszélni, de elrohantál. Azt mondtad vége, nem akarsz többet látni… Akárhányszor beszélni próbáltam, félbeszakítottál, majd kocsiba ültél és elhajtottál. Nem hagytál időt magyarázatra.
- Dehogynem hagytam – csattantam fel. – Te is tudod… Másnap volt elég időd megmagyarázni.
- Nem, Kasey – suttogta. – Elmentem hozzátok, Annie beengedett, kopogtattam az ajtódon, de nem engedtél be. Mégis bementem. A reakciódból levettem, hogy nem akarsz látni… - Próbálta felidézni azt a napot. Lerogytam az ágyra… A fejemet ráztam. Nem, ez nem lehet. A fejem majd szétrobbant, annyira próbáltam visszaemlékezni, de a tengerparti beszélgetésünkről szóló képek egyre inkább kezdtek elhalványulni… Kétségbeesetten kapaszkodtam az apró emlékfoszlányokba, de elillantak, mint a füst… Mintha mindaz meg sem történt volna. Már magam sem tudtam, mi a valóság.
- Én… - Sosem éreztem még ennyire gyengének, és védtelennek magam. – Hallucináltam? – kérdeztem, de annyira abszurd volt a kérdésem, hogy a szemébe se mertem nézni. Ha ez mind igaz, én… őrült lennék?
- Nem tudom, Kasey. Azt tudom, hogy megijedtem. Őszintén megijedtem. Annyira zavarodott voltál… Mintha félig álmodnál. Olyanokat mondtál, ami…
- Emlékszem néhány dologra – bólintottam. Nem szerettem volna hallani tőle azokat a szavakat.
- Nem azzal teszel tönkre mindent, ha beszélsz róla, hanem hogy nem teszed. Nem tudok benned bízni többé… - idézte szárazon, hangsúly nélkül. Nem kellett mondania, tudtam, hogy a lelkébe égett.  – Azt mondtad, szünetet akarsz tartani… megkérdeztem, szakítani akarsz-e.
- Erre én nem így…
- Azt mondtad, igen. Hogy soha többé nem akarsz látni – tette hozzá. A tekintete elsötétült. Nem nézett rám.
- Én erre nem így emlékszem… Azt mondtad, adsz egy kis időt, hogy átgondoljam ezt az egészet – hebegtem. Úgy hangzott, mintha magyarázkodnék. Akár azt is hozzá tehettem volna, hogy sajnálom… Holott voltaképp ez volt a lényege. Szakítottam.
- Figyelj… nem tudom, mi váltotta ki ezt nálad. Ha történt bármi az elmúlt napokban, ami… nagy hatással volt rád...
- Nem emlékszem semmire – vágtam rá dühösen.
- Ha mégis, akkor tudnod kell, hogy itt leszek neked, hogy segítsek. Csak kérlek, beszélj róla…
- Ronan, nem emlékszem semmire! – Zokogni kezdtem. Nem tudom, hogy kerültem az ölébe, de másodpercekkel később a karjai már erősen szorítottak, én meg a mellkasába temettem a fejem. Hallottam magam, ahogy zokogok. Hisztérikus volt, és elkeseredett. Nem tudom, mi történt velem. Az elmúlt két napról szóló emlékeim hamisak voltak. Nem emlékszem, mit műveltem valójában. Illetve, most már igen. De csak az alapján amit Ronan elmondott. Ezek nem az én emlékeim… Nem emlékszem rájuk…
- Mi a fene történik? – zokogtam.
- Nagyon sok minden történik veled. Aminek nem szabadna, vagy nem szabadott volna megtörténnie. Sokkal több terhet cipelsz, mint más, átlagos tizenhét éves. – A közelsége ellenére hirtelen távolabb került tőlem, mint valaha. Éreztem a köztünk lévő korkülönbséget. Sokkal fiatalabb vagyok, mint ő… Egyenesen gyerek hozzá képest… Gyenge vagyok mindehhez…?
- Szerinted gyenge vagyok?  - kérdeztem halkan. A tekintetem homályosodott, hirtelen szörnyen álmosnak és kimerültnek éreztem magam.
- Az egyik legerősebb ember vagy, akit ismerek – mondta. Az állát a fejem búbján nyugtatta. Jólesett a mellkasának dőlni. Egy pillanatra biztonságban éreztem magam. – A külvilág felé is ezt mutatod.
- De én nem... Nem játszom meg magam – bizonygattam.
- Nem mondtam, hogy tudatosan. De a kimondatlan szavak előbb vagy utóbb a felszínre buknak – mondta. Mély szomorúság volt a hangjában. Tudtam, hogy azokra a mondatokra gondol, amiket a fejéhez vágtam. És komolyan is gondoltam őket…
- Nehéz időszakon mentél keresztül. Érthető, hogy valahogy kijön rajtad.
- Úgy beszélsz, mint egy pszichológus – nyögtem. – Vagy egy aggódó szülő. – A szemeim kezdtek lecsukódni. Aludni akartam. El akartam menekülni minden elől. Ez elől az egész zavaros kavalkád elől, amelyet jelen pillanatban az életemnek nevezhettem.
- Igazad volt… - mondta. A hangja, és az érintései egyre távolodtak tőlem. A hátamat simogatta, közben hagyta, hogy elfeküdjek az ágyon. Meg akartam kérdezni tőle, miben volt igazam, de túl gyenge voltam ahhoz, hogy kinyissam a számat. –  Mindenben, amit mondtál. Nem adtam rá okot, hogy megbízz bennem. Többet érdemelsz ennél… Érdemelsz magyarázatokat, Kasey, sokkal többet érdemelsz. Aggódom érted, de a józan eszemmel tudom… - megköszörülte a torkát. – Nem zárom ki a lehetőségét annak, hogy mindehhez, ami veled történt… történik, nekem is közöm van. Tudom, hogy megnehezítettem az életed. Ha tudtam volna, hogy ez fog történni én… Én ilyen vagyok Kasey. Nem tudom, miért… Én tényleg nem voltam tudatában… Olyan fontos vagy nekem. Fontos, hogy rendbe jöjj. Távol kell tartanom magam tőled. Igazad volt. Időt kell hagynom neked, hogy egyenesbe jöjjön az életed. Nem tehetlek ki ennek. – Hallottam, amit mondott. De nem voltam képes felfogni. A hangja halk motyogássá tompult, a szemeim ólom-nehezekké váltak, és lecsukódtak.

-Eltűnök az életedből. De sosem hagyom, hogy bántódásod essen. Ott leszek, tudni fogom, ha valami baj van. De nem avatkozom bele az életedbe. Kivéve, ha veszélyben van. Kérlek, jöjj rendbe… A barátaid vigyázni fognak rád. Túl fogod tenni magad rajtam. Mindenki túlteszi magát rajtam…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése